23. fejezet

23. fejezet






Suho Pov






Az utóbbi hetek életem leggyönyörűbb időszakába tartoztak. Azon estén, mikor Amber szerelmét elnyertem, be is jelentettem az egész csapatnak és az ügynökségnek egyaránt. Szerencsémre, egyben legnagyobb meglepetésemre, mindannyian jól fogadták, s áldásukat adták. Illetve, nem mindenki; Kris volt talán az egyetlen ember, aki nyíltan hangot adott tiltakozásának. Leader társam a Pinocchio forgatása előtt kifejezetten jó viszonyt ápolt mostani szerelmemmel, de azután minden megváltozott benne; akárhányszor megpillantotta a tv-ben, vagy róla esett szó bármiféle beszélgetésben, a levakarhatatlan undor és ellenszenv ott foglalt helyet arca kellős közepén. Utálta őt! Utálta, és a mai napig nem értem, miért. Igaz, hogy anno összetörte a szívemet, de ehhez Yifannak nem sok köze volt. Azt leszámítva, hogy csak neki meséltem erről. Aztán, mikor évekkel később összejöttünk Amberrel, Kris ugyanúgy beszélt a lányról, mint a forgatás után. Hangjában érezni lehetett a gyűlölet minden formáját, s haragja egy cseppet sem enyhült. Viszont szakmailag mindig elismerte, és a tehetségét sosem kérdőjelezte meg. Ez Krisre vallott; a tényeket sosem keverte személyes érzelmeivel. De, mikor úgy kellett róla beszélnie, mint személyről, egyetlen egy pozitívumot nem találtam szavaiban. Úgy éreztem jogtalanul, szidja barátnőmet, mégsem vetettem soha a szemére. Nem lett volna képem hozzá; mikor Amber nemet mondott nekem, Kris kaparta össze szánalmas énemet a földről. Ő segített, ő feledtette el velem a fájdalmamat, s akkoriban csak ő tudott mosolyt csalni arcomra. És, bár tudom, hogy nem vár érte cserébe semmit, örökre azt fogom érezni, hogy az adósa vagyok. De, mikor én akartam tenni érte valamit, nem engedte; csak kedves mosollyal rázta meg fejét, jelezve, hogy majd ő megoldja. És mindig boldogult nélkülem. Sosem volt szüksége az én, vagy bárki más segítségére, mert ő olyan személyiséget kapott, amivel egyedül is túlélt mindent. Az évek alatt eddig még egyszer sem tudtam meghálálni azt, amit értem tett. De nem várt el tőlem semmit. Hogy tudnék visszaadni valami olyat, ami sosem volt az övé? Yifan abba az emberkategóriába tartozott, akik nem kerülnek olyan helyzetbe, mint amibe én voltam. Túl talpraesett, túl előrelátó, túl távolságtartó, mégis veszélyes férfi segített rajtam, aki nem érezhette át a szituációm, hisz vele ilyen nem történne meg. Kris csak olyan embert enged közel magához, akiről biztosan tudja, hogy nem töri össze a szívét. Túlságosan tiszteltem őt minden tulajdonságáért, ezért nem szóltam az Ambert erő kritika miatt.


Mégis, mindezek ellenére is boldog voltam. A nő, akit mindig is szerettem, végre az enyém volt. Imádtam vele lenni; elbűvölt a mosolya, akárhányszor megajándékozott vele. Ugyanolyan okos és vicces lány maradt, akit a forgatás közben megismertem. Nem változott semmit; azt leszámítva, hogy akkor nem szeretett. De, mikor belépett a táncterembe, csak rá kellett néznem; az önbizalommal teli tomboy eltűnt, s egy kicsit megszeppent félénk tinilány állt előttem. Örömmel töltött el, hogy csak én tudtam kihozni belőle az igazi nőt. Persze rajongtam a fiús külsejéért meg a vagány énjéért is, mégis, mikor a szemembe nézett egy ártatlan, törékeny hölgyet láttam magam előtt. Szerettem. Mindennél és mindenkinél jobban, hisz ő tökéletes volt.


Azaz egy hónap, amit együtt töltöttünk maga volt a mennyország. Minden nap találkoztunk, és meglehetősen sok időt beszélgettünk el egy-egy kávézóban vagy étteremben. Általában mindig máshova mentünk, de a randijaink vége ugyanaz volt; megcsókoltam a lakása ajtaja előtt. Odáig még nem jutottunk el, hogy be is hívjon oda… Sokat kellett dolgoznunk mindkettőnknek, hisz idolok vagyunk. Kinek van ideje ilyenkor a szexre…? Istenem, Suho de szánalmas vagy! Minek teszel fel magadnak hülye kérdéseket, mikor már arra sem emlékszel, mikor voltál nővel utoljára! Tény, hogy egy nyugdíjba vonult öregember jobban emlékszik a legutóbbi légyottjára, mint én, de Ambernél nem akarom elszúrni azzal, hogy lefekszem vele. Nem erőltetek rá semmit sem… viszont rohadtul megnézném reggel kócos hajjal, álmos tekintettel az egyik ingemben. Ah, már a gondolattól is el tudnék élvezni. Hiába tartom magam a romantika példaképének, férfiból vagyok, s rohadtul ki vagyok éhezve.


De még a szex hiányom sem tudta elvonni a figyelmemet az iszonyatosan hangos telefonról, ami egyszer mellettem csörgött. Idegesen kaptam fel, mivel egy kisebb szívrohamot okozott nekem, de mikor a menedzserem hangját hallottam meg a vonal másik végéről, a megbízható leader arcomat vettem elő. Emlékszem, nagyon sokáig az M-ről beszélt, hosszú-hosszú ideig csak rizsázott, majd megelégeltem, s félbeszakítottam, hogy térjen már a lényegre… Aztán meghallottam azt az egy mondatot, ami mindenről megfeledkeztetett, s mosolyt csalt az arcomra. Hazajönnek. Alig mertem hinni a fülemnek; a rég nem látott barátaim végre valahára Koreában lesznek. Extázisba kerültem, s a nap további részében levakarhatatlan vigyor üldögélt fejemen. Végre újra láthatom őket! Bevallom már nagyon hiányzott Kris sokszor kioktató szövegelése, és a perverz viccei. Ahogy Luhan és Sehun jobban egymásra vannak kattanva, mint a testvérek; Chen és Xiumin folyamatos hülyéskedései, ahogy kacajuk belepte a házat; Tao aranyos megnyilvánulásai, sokszor infantilis arckifejezései: ezek mind iszonyatosan hiányoztak. Bár apró dolgokról beszélünk, nekem mégis szebbé tette a napjaimat. És ha visszajönnek, újra elkezdhetjük a magántáncórákat Yixinggel… Na igen; Lay. Azt hiszem idolságom alatt, az ő nevéhez fűződik a legtöbb kérdőjel. Sosem tudtam rendesen megismerni; még akkor sem, mikor gyakornokokként néha együtt ebédeltünk. Ha valaha, valaki megkérdezné, mi jut eszembe legelőször Lay-ről, nem azt mondanám, hogy egy kis unikornis (mivel mindenki más ezt nyögi ki először). Nem. Számomra Yixing teljesen más képet ad; ha rágondolok mindig egy bezárt ajtót, látok. Csak a külsőségeket veszem észre. A személyiségéről nagyjából annyit tudok, mintha belesnék egy kulcslyukon; pusztán képfoszlányok jelennek meg a szemem előtt, semmi egész. Mindössze kérdőjelek sokasága adja ki az én fejemben élő Zhang Yixinget. Nem ismerem, és elképzelni sem tudom, milyen lehet valójában. Több éve barátok vagyunk, ki tudja mennyi ideje élek vele egy fedél alatt, mégsem ismerem a teljes személyiségét. Róla csak minimális információkat tudok; hány testvére van, mit szeret reggelizni, mikor van a születésnapja stb. Szerintem még egy ijesztőbb fan is, többet tud, mint én. Lay a barátom, mégis a jelenlétében olyan vagyok, mint egy kislány az idegenekkel szemben. Pedig együtt élünk, csapattársak vagyunk, barátok és mégis… ha négyszemközt kell vele beszélnem, mint akkor este… egyszerűen ledermedek. Képtelen vagyok előtte a keménykezű, magabiztos leadert adni. Régebben az idegenekkel viselkedtem így; de Lay nem az. Hisz én ismerem őt; csak nem eléggé.


Nem is emlékszem mikor beszéltem vele rendesen utoljára. Persze köztünk sosem zajlott le normálisnak nevezhető párbeszéd – vagy motyogtam, vagy nem tudtam mit kinyögni. Furcsán viselkedtünk egymás közelében; legalábbis én biztosan. De azon az estén, mikor Amber megjelent a teremben, s mielőtt ők Kínába repültek volna; teljesen más arcát mutatta nekem. Arra értem haza, hogy Kyungsoo és Kris bevitték Lay-t a kórházba; eltörte a kézfejét. Aggódtam miatta, de ez teljesen normálisnak gondoltam, hisz minden vezető nyugtalankodna egy olyan helyzetben. És mikor végre megérkezett, nem az volt, akire számítottam. Yixinget egy nyugodt embernek ismertem meg (már amennyire sikerült megismernem), s soha nem mutatta ki az érzéseit. Általában mosolygott, ártatlan kisugárzással rendelkezett, amivel mindenkit elbűvölt. De mikor a törött kezével hozzá léptem, egy – az előzőnél is kiismerhetetlenebb – Lay állt előttem. Semmi konkrétat nem tudtam leolvasnia arcáról, csak és kizárólag a fájdalmat. Viszont ez egy teljesen másfajta gyötrelem volt, mint amit az ember érez, mikor eltörik valamije. Yixingnek a reménytelen kínlódás minden formája nyomot hagyott szemeiben. Ugyan egy arcizma sem rándult, a gyönyörű, barna íriszek mindennél többet mondtak. Nem tudtam mi történt vele, ahogy azt sem, mi okból van fájdalom benne. Nem mertem rákérdezni. Egyszerűen nem volt gyomrom látni azt, hogy minden egyes szó kiejtése szenvedés számára. Így csak azt kérdeztem meg, mi történt a kezével. Erre sem kaptam választ, helyette Kris beszélt. S akkor történt mindaz, ami az óta sem hagy nyugodni. Yifan tekintetében ugyanaz az undor foglalt helyet, amit akkor mutat, mikor szerelmem kerül szóba. De senki másra nem vetett ilyen szemeket. Egyszer még rá is kérdeztem ennek okára, mire csak annyit válaszolt; „Nem direkt bámulok így néha. Ez nálam ösztönös. Akkor nézek így valakire, ha dühös vagyok rá. És akkor mindketten tudjuk, hogy valami óriási baklövést követett el!”. Azon az estén, mikor Yixinggel akartam beszélni, Kris nem hagyta. Helyette elővette haragos pillantásait; amik akkor, nem Ambernek szóltak. Egyenesen nekem címezte őket, ezzel mély sebet ejtve rajtam. Azokban a csokoládébarna szemekben több volt a düh, mint valaha; képes lett volna megölni velük. Viszont íriszeiben, a harag minden formája mellett ott pihent a csalódottság, amely kényelmesen foglalt helyet szeme sarkában, onnan lőve tüskéket belém. Éreztem, hogy mellkasom elnehezül; az indulásuk előestéjén, megbántottam Krist. Csalódást okoztam neki, ami mindennél jobban bántott. Mindig utáltam, ha kiábrándultak belőlem, egyetlen hibám miatt is. Gyűlöltem magam, ha egy embert valamilyen formában pofára ejtettem. Viszont semmiféle önmarcangolás nem érhet fel azzal, amit akkor éreztem, mikor leader társam szemeibe néztem. Egyetlen szót sem kellett mondania, hisz eleget hallottam már akkor is. Sosem akartam, hogy pont, azaz ember csalódjon bennem, aki azelőtt a legnagyobb támaszom volt. Így másnap, mikor elmentek, egy bezárt ajtó távozott, benne dühvel és milliónyi megválaszolatlan kérdéssel. Fájt, hogy Kris haragudott rám, de az jobban, hogy nem tudtam mi történt Lay-vel.





Extázisban töltöttem a délutánt; boldogan újságoltam el Ambernek, hogy a fiúk hazajönnek, aztán otthon csak tűkön ülve, reményekben vártam a négy kínai, és két koreai, rég nem látott barátomat. Imádkoztam azért, hogy Yixing újra mosolyogjon, és… azt hiszem több dolog már nem is foglalkoztatott. Valahogy azt éreztem, ha Lay ismét a régi önmaga, Yifan maga is derűs lesz. Sejtettem, hogy nem fog már rám haragudni.


Az egész Exo-K, vagyis hatan, akik Koreában ragadtunk, az előszobában vártuk barátainkat. Nálam, talán Sehun volt nagyobb izgalomban, bár nem csodáltam; újraláthatja egyik legjobb barátját, Luhant. Alig bírt a bőrében maradni, de én is hasonlóan éreztem. Abban reménykedtem, ha ismét találkozom velük, az a zavaros valami, ami addig az egy hónapig bennem volt, elmúlik. Aztán kulcszörejeket hallottam meg. Ahogy lassan nyílt az ajtó, szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, s a végén már attól féltem, szétrobban. Végül teljes pompában pillanthattam meg Yifant, ki még este is napszemüveget hordott. Amint kiszedte kulcsát a zár fogságából, lekapta szemüvegét, s mosolyt eresztett felénk.


- Teljes harci díszbe vágtátok magatokat, vagy mi? – nevetett fel jóízűen, mire beljebb lépett. Kris után szorosan Tao panda álmos tekintetével találkozhattam, aki jobban hasonlított egy nyűgös kisgyerekre, mint korábban. Nem sokkal utána belépett a babaarcú Luhan is, ki rögtön a maknae nyakába vetette magát örömében. Aztán másodpercekig nem érkezett haza egy árva lélek sem, mígnem meghallottuk a lépcsőházból Xiumin eltéveszthetetlen kacaját. Hahotázva beszambázott, közvetlenül mellette pedig Jongdae próbálta jobban nevettetni. Hiába, ezek tökéletes kiegészítik egymást hülyeség terén – gondoltam magamban, ahogy megpillantottam mosolygós fejüket. S legvégül átlépte a dormunk küszöbét Ő is; szimpla fekete bőrdzsekijét felakasztotta a fogasra, így láthattuk egyszerű fehér pólóját, ami ugyanolyan színben pompázott, mint farmere és surranói. Haja össze-vissza állt, valószínűleg a kint erőse fújó szél miatt. Egy laza mozdulattal becsukta maga mögött a bejárai ajtót, majd dobott felénk egy Lay féle mosolyt. A belém költözött összes izgalom és félelem, egyszerre távoztak testemből.


Betelepedtünk a nappaliba, ahogy régen tettük, s beszélgetni kezdtünk. Illetve, ők fecsegtek, én csak hallgattam.


- Történt itthon valami érdekes, míg távol voltunk? – tette fel a kérdést Chen, mire legnagyobb megdöbbenésemre sok pironkodó arcot vettem észre, kik a földön foglaltak helyet. Sehun és Kai, a két maknae mosolyt visszafogva fixírozták a padlót, míg Kyungsoo alig láthatóan meglökte Jongin vállát, jelezve nekik, hogy hagyják abba. Felhúzott szemöldökkel fordultam feléjük.


- Mégis mit műveltetek?


- Semmit, Suho… - szabadkozott rögvest D.O., mire a két fiatalabb felé fordultam.


- Tényleg, Sehun?


- Persze hyung – pislogott nagyokat, majd Jongin nem bírta tovább, hangos nevetésben tört ki, mire Hunnie is rázendített, miközben Kyungsoo látszólag majdnem elájult. Míg én értetlenül kapkodtam a fejem egyikről a másikra, vezető társam hangos kacaját hallottam meg mellettem.


- Istenem, ez de hiányzott már!


- Igazán? – húztam fel egyik szemöldököm, miközben mélyen szemeibe néztem. Boldog volt. Sugárzott belőle a vidám nyugodtság, melyet az utóbbi időben hiányolt magából. Kérdésemre csak egy kedves bólintással válaszolt, majd vállamra tette kezeit. Tudtam, hogy magában azt mondja: „Jó újra itt lenni veled, Suho.”. Nos Kris, én is így gondolom. Yifannal a telepátiánk a sok együtt töltött idő miatt alakult ki. A barátságunk egyszer elérte azt a szintet, hogy szavak nélkül, pusztán pillantásokból megértettük egymást. Ez akkor fejlődött ki, mikor Kris a lelkemet ápolta, ami Amber miatt volt egy messzi helyen elrejtve. Ha jobban belegondolok, a mi kapcsolatunk csak azért lett olyan erős, amilyen, mert a szerelmem egyszer összetört, s Yifan állt mellettem. Ilyen szempontból köszönettel tartozom Ambernek.


- És milyen lett a reklámfilm, amit forgattatok? – hallottam meg D.O. érdeklődő hangját.


- Olyan, mint a többi. Cuki, férfias és tök klassz! – vont vállat a babaarcú. – Pont, amilyet elvártak tőlünk. A rajongók imádták! Még mázli, hogy ilyen hamar befejeztük.


- Pont ezt akartam kérdezni. – fordultam feléjük. – Általában mindig olyan sokáig vagytok Kínában. Fellépések, meg miegymás. Hogyhogy, most ilyen hamar hazajöttetek?


- Ez, csak a mi kis Layünk érdeme. – Kapta hóna alá a táncost Kris, s testvériesen megborzolta a haját. Értetlenül pislogtam mindkettejükre.


- Nem egészen értelek…


- Yixing talált a menedzsernek egy új jelmeztervezőt, ennek örömére hamarabb hazajöhettünk.


- Honnan ismersz te egy jelmeztervezőt? – szegeztem a kérdést Lay-nek, még mindig összeráncolt homlokkal.


- Ő a barátnőm.


- Tessék? – pattant fel mellé Kai kíváncsian. Ekkor Kris ismét, nevetve átkarolta Yixinget, majd viccesen kacsintott felénk egyet.


- Becsajozott a kicsike!


- Na, ne már!


- Mikor? És hogyan történt? Muszáj mindent…


Mindössze hangfoszlányok maradtak meg a párbeszédből. Láttam a boldog egyben gyerekesen izgatott jelenetüket, ahogy faggatják őt a barátnőjéről… Mégsem hallottam belőle semennyit sem. A nevét is csak a sokadik alkalom után jegyeztem meg. Yoora… Akárhányszor meghallottam, a mellkasomban erős fájdalmat fedeztem fel. Ez a név visszhangzott a fejemben, s már-már rosszul lettem tőle. Nem értem magam. Csalódott vagyok, s haragszom. De kire? Legszívesebben a falba rúgnék egyet. Miért? Mégis miért érzem ezt?


Azon az estén, egy sokkal mélyebb seb keletkezett rajtam. Jobban fájt, mint az, amit a forgatás után kaptam, s nagyobb volt, mint valaha. És azt hiszem, sosem fog begyógyulni…