29. fejezet
Kris Pov
Tizenhét éves voltam, tele álmokkal és reményekkel, amik a legnagyobb örömöt okozták nekem az életben. Imádtam elképzelni a jövőmet, ahogy millióan kiáltják a nevem, csak többet és többet akarva. Ahogy a zeném ritmusára ütik össze tenyereiket, az egyenletes ütemre táncolva. Melegséggel töltött el, ahogy a jövőbeli karrieremet pátyolgattam. Nagyot álmodtam, de persze, nekem is voltak egyszerű vágyaim, mint minden gyereknek. Szerettem volna egy hatalmas családi házat, valahol a tenger közelében, egy gyönyörű feleséggel mellettem, aki a kezében tartja a fiamat. Ez a kép, a mai napig felvillan a szemem előtt, annyi különbséggel, hogy mikor kamasz koromban ábrándoztam erről, a nő, kit derekánál karoltam ál, ismeretlen volt a számomra, s nem volt konkrét arca. Viszont, mióta eljöttem Kanadából, és ha néha eszembe jut ez az álom, csak és kizárólag az ő arca ugrik be. Hisz akkor tényleg azt hittem, örökre együtt leszünk.
Emlékszem az első találkozásunkra: Ugyanolyan nap volt az életemben, mint eddig. Suliba indultam egy hideg téli napon, mikor a szokottnál is erősebben havazott. Kanadában kemények a telek, mégis szerettem őket, már csak azért is, mert felemelő érzéssel töltött el, hogy Észak-Amerikában élhetek. És másoknak sem volt azzal baja, hogy kínai vagyok, aminek nagyon örültem, hisz szerettem volna magamat megszabadítani a rasszista megjegyzésektől, amik persze egyszer-kétszer engem is megtaláltak. De nem érdekeltek; voltak barátaim, akik szerettek és kiálltak mellettem, így nem volt okom felvenni a szűklátókörű barmok idióta sértéseit.
Ahogy beértem a suliba, levertem a havat a bakancsomról, majd lassú léptekkel indultam meg a termem felé, hogy fejemet lehajthassam a padra, úgy próbálva pihenni még néhány percet. Az osztálytársaim azonnal lerohantak, amint beértem a helységbe, s úgy bámultak rám, mint aki leprás.
- Mi az? – kérdeztem, teljesen belezavarodva a szituációba, ahogy hallgattam az össze-visszabeszélő lányokat.
- Sarah-nak lett egy új edzőtársa, aki állítólag fantasztikus, és be akarják neked mutatni.
- Nekem? – kerekedett el a szemem, ahogy padtársam Alex szavait végighallgattam.
- Na szerinted? Össze akarnak vele boronálni.
Semmi kedvem nem volt randizósdit játszani, mégis elmentem Sarah-val egy kávézóba, hogy bemutassa nekem a barátnőjét. Persze mindig azt mutatattam másoknak, mennyire nem érdekelnek a lányok, pedig valójában, megvesztem értük. Rajongtam a nőkért, és mindig akartam egy barátnőt. Volt is néhány, de egyikben sem találtam rá arra, amit valójában kerestem. Igazából magam sem tudom mit vártam tőlük; csak azt a különleges valamit akartam. Tudtam, hogy fel fogom ismerni azt a lányt, akiben megvan. És mellékesen, akkor is ott lebegett a szemem előtt a kép, a tökéletes családról.
És akkor jött Ő; enyhén csapzottan a hó miatt, de tökéletes megjelenéssel lépett be a kávézóba, s amint megpillantotta a mellettem ülő lányt, gyönyörű mosoly került orcájára. Kivillantotta fehér fogait, melyek pont jól ellensúlyozták kissé kreolos bőrét. Ajkai szív alakot formáltak, így téve még bájosabbá a babapofiját. Hatalmas barna szemei csak úgy csillogtak, mikor nevetett. Az alakja is tökéletes volt; vékony, mégsem pálcika, s kecses hosszú lábaival, rögtön a földbe tudott volna döngölni a gyönyörtől. Formás kis fenekén remekül mutatott a farmer, amiben akkor volt. Apró termetű, vékony, mégis gömbölyded lány, aki egy perc alatt vette el a józan ítélőképességemet.
Velem szemben foglalt helyet, s szégyenlősen pislogott rám, mintha félne tőlem, de ez csak még aranyosabbá tette őt. Pár pillanatig szemeztünk egymással, majd mind a ketten Sarah-ra vetettük tekintetünket, aki össze-visszabeszélt, miközben pajkosan vigyorgott, hol rám, hol a barátnőjére. Aztán lelépett, kettesben hagyva vele. Éreztem, ahogy szívem egyre hevesebb ritmusban ver, s tenyerem izzadni kezd. Sosem izgultam lányok jelenlétében, de ő kivételnek számított.
- Azt hiszem ideje bemutatkoznom – pillantott fel rám bambi szemekkel, mire én a fülemig elpirultam. – Ashley Holmes vagyok – felelte, miközben apró kis kezét nyújtotta felém. Milyen tökéletes neve van!
- Wu Yifan.
Azzal kezet fogtunk.
- Yifan? Te kínai vagy?
- Igen. – válaszoltam, ahogy érdeklődő hangja elért fülemig.
- Tudod, furcsa ezt így mondani, pláne neked; de imádom az ázsiai kultúrát, főleg a kínait.
- Igazán?
- Igen. Kiskorom óta rajongok Kínáért, magam sem tudom miért. Gyönyörű hely, ráadásul remek kultúra is. Nem beszélve az ott élő vonzó emberekről... – felelte kicsit halkabban, ahogy lesütötte szemeit, mintha zavarban érezte volna magát.
- Szerinted a kínaiak vonzó személyek?
- Persze, hogy azok! Annyira jó adottságokkal vannak megáldva; mandulavágású szemek, babaarc, és jó gének. Épp ezért kellemes meglepetés volt a számomra, hogy te kínai vagy.
- Sarah nem mondta?
- Nem.
- Akkor hogy vett rá, hogy ide gyere?
- Nem rég költöztem Vancouverbe, és nem igazán ismerek senkit sem. Sarah az edzésen kedves volt velem, így összebarátkoztunk. Aztán tegnap felvetette, hogy összehoz egy érdekes sráccal, aki szintén nem kanadai.
- Érdekes? – húztam fel szemöldököm a szó hallatán. – És nagyot csalódtál?
- Egyáltalán nem, sőt! Azt hittem valami cső bunkó, nagypofájú hokissal akar nekem találkát szervezni, de így, hogy te vagy itt, és nem az, akit beképzeltem magamnak... Ez így sokkal jobb.
- Miért?
- Tudod, jobban kedvelem a magas, kissé vékony fiúkat, akik illedelmesek, te pedig ilyennek tűnsz.
- Szóval a kölyökképem miatt, nem küldtél még el a fenébe? – kérdeztem, mire halkan felkuncogott.
- Nem így értettem – szabadkozott, majd enyhén el is pirult. – Ne haragudj kissé zavarban, vagyok.
- És miért?
- Azt nem mondhatom el...
- Ugyan, miért nem? Ígérem, kínaihoz méltó modorral fogok viselkedni.
Zavarban volt, és egy meg is látszott rajta. Ahogy tartotta a fejét, s ahogy rám nézett; ott helyben meg tudtam volna halni, egyetlen pillantásától. Ez az enyhén szokványos bája, annyira elragadó volt a számomra. Bármit képes megtettem volna, csak azért, hogy őszintén beszéljen hozzám.
- Amint megláttalak Sarah mellett, éreztem, hogy nekem itt kell maradnom. Veled. – Szavai egészen szívemig hatoltak, melyet megdobogtatott az, amit mondott. – É-és téged mivel vett rá, hogy gyere ide?
- Azt mondta, bemutat egy pont hozzám való lánynak.
- És te hittél neki?
- Igazából nem Sarah meggyőző szavai miatt jöttem el, csakis a saját álmom miatt.
- És az micsoda?
- Hogy találok egy gyönyörű lányt, akit feleségül vehetek, s majd megajándékoz engem egy kisfiúval.
- Igazán? – pislogott nagyokat, mintha megdöbbent volna szavaimon, amit nem csodálok, hisz normális tizenhét éves nem gondolkodik így. – Te tényleg ezt akarod?
- Hidd el, mindennél jobban. Épp ezért keresem azt a lányt, akiben megvan az a bizonyos valami, ami el tudja csavarni a fejem – olyan könnyen mondom ki a szavakat, mintha a csapból folyna a víz. Magam is értetlenül álltam a nyers őszinteségemhez, mégsem zavart. Úgy éreztem, vele beszélhetek így. – És, van egy olyan megérzésem, hogy benned megvan.
Nem válaszolt. Némán meredt az előtte elhelyezkedő kávéscsészére, miközben halvány mosoly terítette be orcáját, amitől még gyönyörűbbnek tűnt.
Aztán megcsókoltam. Mindent és mindenkit leszarva, hajoltam hozzá közelebb, beárnyékolva a köztünk, torlaszként díszelgő asztalt, majd lassan megízleltem igéző ajkait. Ellenére sem volt a dolog, rögtön visszacsókolt, ezért, miközben nyelveink keringőt jártak, belülről végig vigyorogtam az egészet.
És persze nem kellett több, összejöttünk. Ez után a délután után, minden egyes reggel boldogan ébredtem, s ugyanilyen vidáman feküdtem le. Remek érzéssel töltött el, hogy van egy olyan nő az életemben, aki tiszta szívéből szeret. Legalábbis, az elején, ebben reménykedtem. Aztán persze, ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, be is vallottam neki az érzéseimet.
Csütörtök délután, a megszokott kávézóban találkoztunk, ami kapcsolatunk alatt, törzshellyé vált. Emlékszem, aznap is csodálatosan festett; haját összefogta, hosszú koromfekete szoknyájába betűrte kissé bő fazonú pólóját, hogy kiemelje karcsú derekát. Minimális sminkkel, hangsúlyozta ki, arca előnyös vonásai. Leült velem szembe, de előtte hosszas csókkal ajándékozott meg, amitől megfordult velem az egész világ.
És kimondtam. Ott, a kávézó egyik eldugottabb részében, mindent bevallottam neki. Hogy mennyire szerelmes vagyok belé, amióta csak ismerem, s az érzéseim napról napra csak erősebbek lesznek. Emlékszem, azt is mondtam, hogy egyszer majd azt szeretném, ha ő lenne a gyermekeim édesanyja. És viszonozta mindezt? Igen. Könnyek közt mesélte el ő is az érzéseit, s végén heves csókban hallgattattuk el a másik felesleges locsogását. Nem volt szükség szavakra, hogy tudjuk, szeretjük egymást!
Nem sokkal ezután bemutattam őt a szüleimnek, kik el voltak ragadtatva már pusztán attól is, hogy járok egy lánnyal. De mikor rájöttek, hogy Ashley a barátnőm, azt hittem ott helyben lenyomnak egy örömtáncot. Hiszen kedvelték őt, nagyon is. Anyukám elbeszélgetett vele a női dolgokról, apukám pedig kérdezgetett róla és a családjáról. Pár héttel később pedig családostul összejártunk, miután kiderült, hogy apukám és Ashley apja, nagyon hasonlítanak. Közös programokat szerveztünk, néha elmentünk sátorozni, vagy valahova, ahol együtt lehetett a két família. Én meg imádtam ezt. Ahogy egyre többször ismétlődtek meg ezek a hétvégi összejövetelek, annál többször éreztem azt, hogy mi egy nagycsalád vagyunk. A fejemben már a gyerekek számát terveztem, mikor még csak le sem feküdtem Vele.
Karácsony éjjelén, viszont megtörtént: Ashley nekem adta magát, pont olyan körülmények között és úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt akkor, és utána. Szerelmes voltam belé, és az egész lényébe. Olyan okos, gyengéd és művelt lány volt, akit nem lehetett nem kedvelni. Csodálatos lélek, gyönyörű test; azt a kombinációt rejtette, akiért rajongtam. És ami még boldogabbá tett, hogy ő is szeretett engem.
Ashley Holmes tökéletes volt. Szép arca, mindenkit elbájolt, ugyanúgy, mint barátságos kisugárzása. Műveltsége nem ismert határokat, s bármilyen téren megállta a helyét: vele mindenről lehetett beszélni. Tehetségesebb volt, mint az össze hollywoodi sztár együttvéve; Woody Allen humora, Scarlett Johansson szexuális kisugárzása, Marion Cotillard eleganciája és Audrey Hepburn karizmája egyszerre jelent volt benne. Életerős lány, ki önzetlenül cselekedett, mégis megvolt a maga laza stílusa, amivel még a legkritikusabb embert is levette a lábáról. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amit imádtam. Igen, Ashley Holmes tökéletes volt. Csak éppen nem nekem.
A tökéletessége nem számította másnak, mint álcának. Senki, még én sem láttam a nyilvánvalót, hogy megjátszotta magát mindenki előtt, aki csak a közelében élt. Szerelmes voltam, épp ezért nem vettem észre, hogy egy romlott nőnek áldoztam fel az életem.
Egy idő után a kedves szavait, amiket felém intézett hamisnak és megjátszottnak tűntek, mintha csak érdekből csinálta volna. Két évig alkottunk egy párt, én pedig csak az utolsó egy hónapban jöttem rá, milyen álszent, képmutató nőnek adtam a szerelmem. Mégsem vetettem véget a kapcsolatnak. Az eszem tudta, hogy csak magamat bántom azzal, ha vele maradok, de az érzéseim továbbra is ugyanolyan erősek maradtak, mint az első csókunknál. Így három fő probléma és nyilvánvaló jel után váltunk el egymástól.
Az első:
Nem az volt, akinek hittem. Az utolsó hetekben minden mozdulata hazugságnak tűnt, mintha csak valakinek a bőrébe bújt volna, hogy elrejtse valódi, torz arcát. S mikor kértem, hadd láthassam, ki is ő valójában; csalódnom kellett. Nem volt más, mint egy önző, nárcisztikus hazug ember, kinek saját önös érdekei fontosabbak voltak bármi másnál.
A második:
Ahogy megmutatta valódi énjét, teljesen megváltozott az irányomba; többet nem kedveskedett a számomra, nem kényeztetett és soha többet nem feküdt le velem. Tartotta a távolságot, mintha hirtelen egy idegen vált volna belőlem, pedig két évig hűséges társa voltam.
A harmadik:
Sosem szeretett. Mivel mindenben hazudott, a felém irányuló romantikus megnyilvánulásai sem voltak különbek ennél. Nem szeretett, nem érezte jól magát mellettem, s sosem vágyott a társaságomra. Elhidegült tőlem, s goromba módon szólt hozzám, akárhányszor rossz napja volt. De én ekkor is még hittem abban, hogy szerelmes belém. Viszont, újabb csalódás ért. Ugyanis az egyik reggelen, mikor a már megvásárolt közös lakásunkban ébredtem, ő nem volt velem. Csak egy rövidke levelet hagyott a párnáján, aminek minden egyes szavára tisztán emlékszem.
„Kedves Yifan!
Elhagylak. Nem fogok magyarázkodni, miért, hisz ez az én életem, azt csinálok vele, amit akarok. Elég annyit tudnod, hogy valaki más mellett élek ezentúl, és szeretném, ha te örökre kilépnél a világomból!
Ashley”
Minden egyes kézzel írott sora, mélyen belevésődött, fájdalomtól felsebesedett szívembe. És ez bizonyítja a leginkább, hogy soha sem szeretett. Egy betűt nem írt arról, hogy köszöni a velem töltött időt; Nem kért elnézést, ha a lelkembe gázolt; Nem írta, hogy szeret-e még; És egyetlen egy momentummal sem érezteti velem, hogy az egész az ő hibája lenne. Ellenkezőleg; az alig négy soros levelének minden betűje azt sugallja, hogy én csesztem el.
Elmondani nem tudom, mennyi ideig sírtam miatta. Hetekig tartott, míg képes voltam kimenni az utcára, emberek közé, de amint megláttam egy hosszú barna hajó, kissé kreolos bőrű lányt, rögtön visszarohantam a lakásomba. A mi lakásunkba.
Egy hónappal később eladtam a kéglit, és egy másikba költöztem. Hogy el tudjam tartani magam egy bárba jártam melózni, ahol esténként leültem a zongorához, és hangommal szórakoztattam a közönséget, csak úgy, ahogy régen Őt is.
Két hónappal az eset után, kidobtam minden közös képünket. A kirándulásokat, a karácsonyi boldog pillanatokat; mindent.
A harmadik hónapban teljesen megszakítottam a családjával a kapcsolatot, kik próbáltak kiengesztelni. Egy törött szívet, nem lehet kedves szavakkal összeforrasztani.
Négy hónappal később feküdtem le újra egy nővel, de csak az ötödik hónapban nem az ő arcát láttam szex közben.
Fél év után kidobtam a tőle kapott ajándékokat, melyekben csak a hazugság ülepedett.
Hét hónappal később nevettem újra, tiszta szívemből egy Woody Allen filmen, hisz ő mindig azokból idézett.
Nyolc hónap után, soha többet nem mentem be abba a kávézóba, ahol először találkoztunk.
A kilencedik hónapban bocsátottam meg Sarah-nak, aki összehozott minket.
Szakításunk után napra pontosan tíz hónappal később töröltem ki a számát a telefonból.
A tizenegyedik hónapban törődtem igazán bele abba, hogy soha többet nem lesz már az életem része.
Az utolsó, vagyis a tizenkettedik hónapban felejtettem el őt. Már nem volt a szemem előtt gyönyörű arca, hibátlan bőre, vagy vágytól csillogó szeme. Soha többet nem csengett már fülembe édes kacaja, vagy kedves sírása. Alakja, viccei, művészi megnyilvánulásai szépen fokozatosan tűntek el. S ezek után, tudtam kiszeretni belőle teljesen. Egy év kellett ahhoz, hogy minden feldolgozzak vele kapcsolatban; a hazugságokat, a szakítást és a hűtlenséget. Az én szerelemem igaz volt, de felesleges is. Két évet, azaz huszonnégy hónapot pazaroltam el rá. Arra a nőre, aki megkeserítette az életemet.
Mikor már teljesen Ashley Holmes mentes életet éltem, találkoztam egy ügynökkel. Azzal, aki minden este abban a bárban ücsörgött, ahol fel szoktam lépni. Egy híres koreai cég, az SM Entertainment egyik menedzsere volt, s kérdezte, szeretnék-e a zenével foglalkozni. Mesélt a vállalatukról, s a lehetőségeimről is. Valami olyat ajánlott fel nekem, amit nem utasíthattam vissza. Így belementem, hogy gyakornok leszek náluk, és Dél-Koreába költözöm.
Az indulásom reggelén, csöngettek az ajtómon. Teljesen semleges ábrázattal nyitottam ajtót, s Őt láttam magam előtt. Azt a nőt, kit egy évig el sem tudtam felejteni. Azt, aki miatt azt hittem sosem fog rendbe jönni a szerelmi életem. Ashley állt előttem, kit mindenkinél jobban szerettem, és aki úgy baszott át a palánkon, mint egy profi szerencsejátékos Las Vegas rendszerét.
- Mit akarsz itt? – kérdeztem durva éllel hangomban, melyre ártatlan fejet próbált vágni.
- Vissza akarlak kapni, Yifan.
- Sajnos ezzel már akkor elkéstél, mielőtt szakítottunk volna.
- Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam.
- Nincs szükségem a magyarázatodra! – vágtam szavába, mire megszeppenten pislogott rám. – Elhagytál. Több mint egy éve nem láttalak, ráadásul olyan szöveggel léptél le, amit még egy utolsó pedofil sem érdemel, nemhogy én! Én szerettelek. Szerelmes voltam beléd. És mi a hála? Elhagysz, miközben flegma stílusban a képembe nyomod, hogy sosem viszonoztad az érzéseimet. És nekem magamtól kellett rájönnöm, hogy az, akibe több évig szerelmes voltam, nem más, mint egy redvás álca, amit azért húztál magadra, mert nem bírtad volna elviselni a saját gusztustalan lényedet.
- Yifan, ez...
- Mind igaz! – fejezem be mondatát, mire kibuknak a könnyek szemeiből. Aztán szépen lassan levezeti tekintetét a kezembe tartott bőröndökre, majd hitetlenkedve kapja rám azt.
- Nyaralni mész?
- Költözöm.
- Hova?
- Dél-Koreába.
- É-és, m-mégis minek?
- Végre lehetőséget kaptam egy új és boldog életre, nélküled.
- De miért mész te Koreába?
- Néhány év múlva, majd kapcsold be a TV-t, s talán akkor megtudod.
Ez volt az utolsó mondat, amivel megillettem őt. Ezután csak bezártam a lakást, majd le se szarva őt indultam el a reptérre, hogy olyan életet biztosítsak magamnak, amit Ő sose tudott volna.
Ashley Holmes tökéletesnek állította be magát, de korántsem volt az. A nő, akit szerettem, eszköz volt csupán, semmi több. Arra volt csak elég, hogy összetörje a szívemet, s miatta, egy életre végeztem a nőkkel. Undorító emberként gondolok vissza rá, ha egyáltalán teszek ilyet. Álszent picsa, ez volt ő. Egy olyan lány, aki sosem szeretett.
Ellenbe Taóval. Huang Zi Tao, vagy ahogy csak én hívom, pandasrác, komolyan szeretett engem. Barátként is mindig mellettem állt, a gyakornoki időszakban és az idolság közben is. Mellette elfelejtettem, mint mentem keresztül, alig néhány évvel ezelőtt.
Tao nekem akarta adni a szerelmét, de én elutasítottam azt, a kötelesség miatt. Tényleg ilyen látványosan kellene magamat megfosztanom a boldogságtól?
