27. fejezet

27. fejezet






Kris Pov






Ahogy figyeltem az elhomályosulni készülő autót, melyben JoonMyun ült (valószínűleg megkönnyebbült lélekkel), elfogott a fáradtság. Ugyan, azon az este tele voltam még energiával, tudtam, mi fog rám várni az elkövetkezendő hónapokban. Bár tényleg nyugodt szívvel küldtem el leader társamat, magamban éreztem mekkora terhet, veszek le a válláról, már pusztán azzal, hogy bíztatóan mosolygok rá, miközben meggyőzöm arról, hogy a filmszerep, amit elvállalt, neki való. Arra persze akkor nem is gondoltam, mi lesz velem, a többi tízzel együtt. Pláne a történtek után.


Suhót néhány hét alatt idegileg kikészítette a saját döntése, amit csak miattunk hozott meg. Nem akarta beismerni, de látszott rajta, hogy marja a bűntudat. Istenem, mikor tanulja már meg, hogy az objektív döntései nem befolyásolják iránta az érzéseinket?! Biztos vagyok benne, hogy Chen és Xiumin nem gyűlölik őt, egyszerűen csak csalódottak. Amit megértek, hisz valóban nincs annál szörnyűbb, mikor az embert elválasztják attól, akit szeret. Szeretet... Mennyi mindent jelentett, most mégis csak egy egyszerű szónak tűnik. Ki hitte volna, hogy az értelme egyik perctől a másikra ilyen könnyen megváltozhat.


Ahogy sóhajtozva baktattam vissza a lakásunkba, úgy éreztem nyelőcsövem, eldugul. Képtelennek tűnt nyelnem vagy levegőt vennem, így szinte fuldokolva értem be az előszobában, majdnem ráesve a kint felejtett cipőkre. Mellkasom szorított, felállni nem tudtam. Egészen addig, míg két erős segítő kéz meg nem ragadott, s úgy emelt fel, mint egy épp menekülő kölyökkutyát.


- Basszus Yifan, jól vagy? – suttogta rémült ábrázattal a vörös hajú.


- Megvagyok.


- Nem úgy tűnt.


- Semmi bajom, oké? – ingerültségem oktalan volt, és ezt Lay is pontosan tudta. Mégis megemeltem a hangomat, pedig nem állt szándékomban gorombának lenni. Csak mostanában nincs okom a jókedvre.


- Jó, ha nem akarod, akkor ne mondd el!


Yixing sértődöttnek tűnt. Ráadásul a történtek után nem akartam vele is összeveszni.


- Ne haragudj. Csak egy kicsit feszült vagyok.


- Tudom. – Halvány, de fájdalmas mosolyával együtt, egyik keze hirtelen a vállamon kezdett pihenni, nyugtatás képpen. – Elhiheted, nekem se könnyebb.


- Sejtem. Beszéltél az óta Yoorával?


Válasz helyett, csak aprót bólintott, méltó komolysággal. Ennyi nekem tökéletesen elég volt. Pontosan tudtam, ez mit jelent és többet nem is akartam erről szót ejteni. Nincs most időm Yixinggel és Yoorával foglalkozni, és ezt Lay is érezte. Az itthoni helyzetet kell először helyrehoznom, és csak utána foglalkozni a többivel.


- Kösz a megértésedet. Ígérem kárpótolni foglak, csak időre van szükségem.


- Nekem kérlek, ne szabadkozz! – Mosolya kedvessé változott, mely mindig bűntudatot keltett bennem. – Nagyobb szart kell rendbe raknod, mint valaha. Ráadásul – s itt egy kicsit közelebb hajolt – az én kárpótlásom, jelenleg is úton van.


Hamiskásan rám kacsintott, majd magabiztos küllemmel és határozott léptekkel ment be szobájába, mely halkan csukódott be utána. Egyedül álltam a folyosón. Az összes ajtó zárva volt, semmiféle neszt nem hallottam sem onnan, sem pedig a dorm többi részéről. Fáradtan vonszoltam el magam a konyhába, hogy egy erős kávéval felélesszem bennem az energiát. Tudom, este nem szokás koffeint inni, de mindenki bekaphatja, nekem szükségem volt rá. El is kezdtem főzni a fekete löttyöt, mégis, mikor készen lett nem tudtam legyűrni a torkomon. Túl forró volt, túl keserű majd túl édes. Az íze kiégette a torkomat, és rosszul esett minden korty belőle. Mégis leküzdöttem, hisz nélküle nem bírtam volna felébredni.


Amióta Suho eltiltotta Xiuminékat egymástól, rossz szájízzel élem a mindennapokat. Még D.O. főztjei sem ízlenek, de lenyelem az utolsó falatot is, műmosollyal a fejemen, hogy csapatunk anyukája ne aggodalmaskodjon. Öt kilót fogytam, gyengének és tehetetlennek érzem magam. JoonMyun egy lavinát indított el; először ő menekült el, és most jönnék én. De bármennyire is szeretnék ebben a helyzetben elrohanni, nem tehetem. Az önzőség lenne. Pláne úgy, hogy nekem okom sincsen elmenni. Suho szemére nem vethetjük a gyávaságát, hisz neki kellett kimondani azt, amit senki sem mert: A kötelesség előrébb áll, mint a személyes érzések. És én ezt csak most értettem meg. Azon az estén haragudtam rá; azt hittem pusztán a személyes gondolatai miatt cselekedett úgy. Tévednem kellett: Suho túl jólelkű ahhoz, hogy valakinek a boldogsága útjába álljon. Mégis a többség érdekében megtette; mi ez, ha nem igazi vezér egyéniség? De van egy hatalmas hibája; az nem más, mint a bűntudat. Ez egyszer még az egészsége rovására fog menni. Kialvatlanság és lehangoltság: ezek mind a lelkiismeret furdalása miatt keletkeztek benne. Túl együtt érző ember Ő; csak emiatt nem tartom tökéletes leadernek.


A hatalmas némaságban egy apró neszre lettem figyelmes; ijedten fordultam hátra, mintha csak szellemet láttam volna. Helyette egy enyhén kócos hajú, kissé álmos panda fiút pillantottam meg, ki még akkor is olyan haragosan figyelt, mint azon az estén, mikor leordította fejemet. Kővé dermedve álltam előtte, azt sem tudva mondjak-e valamit, vagy inkább kussoljak. A gyilkos barna szemekből ítélve, a csöndben maradás mellett döntöttem.


Pillantását elkapva rólam lépett a hűtőhöz, ott matatva alig pár centire tőlem. A verejték, homlokomon mentén pergett le arccsontom mellett, úgy zuhanva le a földre. Ez ismétlődött, a fájdalmasan lassú másodperceken keresztül, mígnem belém csapott egy furcsa gondolat. Mindig is egy határozott férfinek tartottam magam; akkor miért pont Taotól féltem? Remegő ajkakkal fordulta a fiatalabb felé, alig halható szavakat suttogva.


- Tao...


- Mi van? – Hangja éles és bántó volt. Ki sem emelte fejét a hűtőből; csak folytatta a kutakodást.


- Nem kéne felemelned a hangod!


Megdermedt. Lassan, kínzó tempóban emelkedett fel, hitetlenkedve bámulva rám. Egy pillanatra komolyan azt hittem bever nekem egyet.


- Esetleg nem volt megfelelő a hangvételem?


- Hát nem éppen.


- Bocs, nem tudtam, hogy veled csak formálisan lehet beszélni.


- Az utóbbi hetekben egyáltalán nem beszélsz velem, szóval ezt haladásnak veszem...


- Csak mondd már mit akarsz!


Kibaszottul fájtak a szavai, de ezt nem mutathattam ki. Pont nem így és nem neki.


- Csak tudni akartam, miért?


- Mit miért?


- Mégis miért ellenezted annyira Minseokék kapcsolatát? – Egyenesen íriszeibe meredtem, komoly és férfias tekintetemmel, amivel általában meg tudtam félemlíteni, ha azt kellett. De semmi hatása nem volt. Ugyanúgy érzelemmentes ábrázattal vizslatott.


- Azt hittem egyértelmű volt. Mégis mit hittél?


- Őszintén? Többször megfordult már a fejemben, hogy csak miattam.


- Marha vicces vagy! – röhögött fel cinikus hangvételben, majd ismét rám meredve kezdett beszélni. – Ennyire azért ne legyen nagy az egód. De ha tényleg tudni akarod; csak azt mondtam, amit Suho. És talán egy kicsit durván fogalmaztam, de az nem miattuk volt. És itt lesz igazad; rád voltam kiakadva.


- De miért?


Értetlenségem miatt levetettem magamról a „Cold Guy” álarcot. Helyette csak a komoly kétségbeesés látszódott rajtam; nem akartam elveszteni a legjobb barátomat egy ilyen miatt. Próbáltam kérdésekkel bombázni, de ez az egy is csak nagy nehezen jött ki belőlem. S ahogy arcát fürkésztem, továbbra sem kaptam választ. Viszont ő egyre idegesebben pislogott rám. Mint aki, nem akar elhinni valamit. Komolyan nem értettem őt.


- Hihetetlen mennyire hülye vagy! – Vágta összeszorított fogakkal a képembe, majd ingerülten visszasietett a szobájába. Én pedig megsemmisülten álltam továbbra is, ugyanazon a helyen. De nem sokáig. Ott helyben roskadtam össze, több lila foltot is szerezve. Kétségek közepette túrtam bele a hajamban, megmarkolva néhány tincset, így téve próbára hajhagymáim erősségét. Összeszorítottam szemeimet, mintha csak valamit ki akarnék zárni az elmémből. De ez nem így volt. Csupán meg akartam akadályozni, hogy a sós könnyeim ne törjenek utat maguknak. Ez nem sikerült. Halkan szipogva, magamba roskadva sírtam, egyedül, méltóságtól megfosztva.






**






Néhány nappal később egy kedd reggelen, az asztalnál szopogattam egy forró teát, feldagadt szemekkel, egymagamban. Kibaszott szarul éreztem magam. A halántékom lüktetett, minden pislogás fájdalmas volt, a szárazérzet miatt, amely kikészített esténként. A sok orrfújástól kisebesedett az orrom, s falfehér bőröm mellett ijesztően pirosnak tűnt. Szarul voltam, és úgy is néztem ki; nem kell ezen semmit sem szépíteni.


Ahogy próbáltam leküzdeni az utolsó kortyokat a teából, lépéseket hallottam magam mögött. Ijedten kaptam oda fejem, s Lay furcsálló tekintetével találkoztam. Komolyan, ettől a sok lopakodástól egyszer még szívrohamot fogok kapni.


- Elég szarul festesz. Mint akin most ment át egy busz.


- Hidd el, úgy is érzem magam.


- Még most sem akarod elmondani, mi bajod? – kérdezte, miközben kihúzta a mellettem lévő széket és letelepedett rá.


- Az én problémám csak rám tartozik.


- Ez tipikusan te vagy.


- Igazán? – húztam fel a szemöldököm, ahogy mosolygó fejét vizslattam.


- Ja. Önzetlenül segítesz másoknak, mint például nekem, de te nem fogadod el másét. Még elárulni sem vagy hajlandó. De miért?


- Nem tudom. Csak nem akarok másokat terhelni a gyerekes gondjaimmal.


- Ha ezek miatt sírsz, akkor egyáltalán nem nevezhetők gyerekesnek.


Döbbenten kaptam rá tekintetem, mire ő szánakozó szemekkel vizsgálta arcomat. Ellenkezni sem volt kedvem, csak tudni akartam. Aish, a folytonos tudásvágy is ki fog egyszer nyírni, tudom.


- Ezt, honnan tudod?


- Nem kell ehhez atomfizikusnak születni, hogy fel tudjam ismerni az átsírt éjszaka nyomait egy barátom arcán.


Nem feleltem. Némán hallgattam Yixing kedvesen csengő hangját, ami azon a reggelen, nyugtatóan hatott rám.


- Nem kell elmondanod, ki vagy mi miatt sírtál, csak engedd meg, hogy tanácsot adjak.


- És mit akarsz mondani?


Ajkai mosolyra húzódtak.


- Ne hagyd magad lerázni. Hidd el, megéri!


Válaszomat meg sem várta; egyszerűen faképnél hagyott. Ne hagyjam magam lerázni? Mégis mit akart üzenni ezzel? Mondjuk ez még mindig jobb, mint mikor csak úgy idézetekben beszél. Na azzal ki lehetne kergetni a világból. De még, hogy normálisan adott tanácsot, így sem értem mit akart ezzel. Mit kellene tennem?


A délután hamar elrepült. Kettőt pislogtam és rögtön este lett. Világ életemben utáltam, mikor a Nap helyett a Hold jött fel. Sötét volt, nem láttam semmit; ráadásul olyan magányos hangulatom lett miatta, minden alkalommal. Egyedül éreztem olyankor magam, s tehetetlennek. Utáltam, de aznap nem zavart. Kifejezetten tetszett; akkor nem a félelem volt az úr. Úgy éreztem azon az éjszakán bármit megtehetek, senki nem tudja meg. Az éj titokzatos leple alatt marad, örökre. Jóvá akartam tenni dolgokat, és elfelejteni miért utáltam magam. Mindent kizárni és csak cselekedni. Azon az estén sikert akartam aratni, s végleg befejezni az álomba sírást.


Este tízkor halk, de határozott léptekkel haladtam egy bizonyos ajtó elé, ahol percegik csak toporogtam. Izgultam; jobban, mint a színpadon valaha. Csak Lay szavai ismétlődtek bennem: „Ne hagyd magad lerázni!”. Ígérem Yixing, így lesz.


Halkan megkopogtattam az ajtót, s némán vártam a reakciót. A fából készült nyílászáró kitárult előttem, s egy meglepett Tao pislogott rám másodpercek erejéig. Mielőtt még megszólalhatott volna, egyik kezemmel befogtam a száját, úgy toltam befele magunkat, miközben másik kezemmel bezártam az ajtót. Heves ellenkezés volt a reakciója, így nem sokáig tudtam némán intézni a dolgokat. Kezemet ellökte, s idegesen kezdett bele monológjába.


- Te mégis mi a faszt művelsz?!


- Beszélnem kell veled!


- Kurvára nincs kedvem veled beszélni! Takarodj ki a szobámból!


„Ne hagyd magad lerázni!”


- Nem.


- Mi az, hogy nem? Csak, azért mert idősebb vagy, még nincs jogod betolakodni a magán szférámba! Menj innen!


- Addig nem, amíg nem válaszolsz a kérdésemre!


Elhalkult. Idegesen forgatta szemeit, kerülve a pillantásomat. Az alig látható biccentése, jelként hatott rám. Mély lélegzetvétel közben nyugtattam le magam, majd szólaltam meg ismét.


- Miért haragszol rám?


Lejjebb hajtotta fejét.


- Miért nem beszélsz velem?


Semmi válasz. Azt hittem ott kergülök meg.


- Kérlek Tao, csak mondd el miért voltál rám akkor este kiakadva?


Továbbra sem nézett a szemembe, csak a földet pásztázta, válaszra sem méltatva. Nem beszélt, nem mozdult; nem reagált a hangomra.


- TAO!


Kiáltásomat ő szakította meg. Hirtelen emelte fel fejét, s csillogó szemei engem vizslattak. Újra, azaz ártatlan kisgyerek volt, akit a barátomnak nevezhettem. Mégis döbbentem álltam előtte. Ahogy rám nézett, ugyanazzal a lendülettel ragadta meg két oldalt arcomat, s hevesen csókolni kezdett. Teljesen le voltam sokkolva. A kicsi Tao akkor...? Nem tudtam gondolkozni. Az agyam leállt, ahogy megízleltem édes ajkait. Fogalmam sem volt róla, mit művelek, de élveztem. És akkor nem érdekelt semmi sem.


Készségesen csókoltam vissza, kissé belemarva alsó ajkaiba. Ekkor leejtette álkapcsát, utat engedve nyelvemnek. Míg nyelvem keringőt járt szájában az övével, lassan közelebb haladtunk az ágyához. Gyengéden lefektettem, akkor könnyűnek tűnő testét, egy pillanatra sem elszakadva tőle. Egyenesen faltam a pandasrác ajkait, kiéhezetten. Miközben egymásba feledkezve csókolóztunk, ő közben hámozta le rólam a ruhadarabokat. Először a pólómat vette le, aztán végigsimított testemen, én beleborzongtam érintéseibe. Majd szépen lassan letolta a nadrágomat, aztán cirógatni kezdte meredező férfiasságom. Ahogy hozzámért, belenyögtem csókunkba, s elszakadtam tőle. Haja kéjtől csillogó szemeibe lógott, ajkaiból pedig szinte kiment az összes szín, annyira beléjük feledkeztem. Félmosoly húzódott végig arcomon, ahogy ismét megéreztem lágy érintését merevedésemen.


- Kis telhetetlen... – Hangom számomra is idegennek hatott. Túl halknak és nyugodtan tűnt. Pedig ennél izgatottabb nem is lehettem volna. Ismét ráhajoltam igéző ajkaira, melyek egyenesen hívogattak. Mindeközben ő már rendesen mozgatta kezét férfiasságomon, én pedig alig bírtam ki, hogy el ne élvezzek.


Ahogy egyre kevésbé bírtam türtőztetni magam, mozdulataim is gyorsabbak, lettek. Mikor már majdnem elértem a csúcsot, Tao levette kezét rólam, s kiszolgáltatottan feküdt alattam, pimasz mosollyal szája szélén. Hevességemben letéptem róla felsőjét, úgy ízlelve ajkait tovább. Aztán, lentebbre kalandoztam: Nyelvemmel végignyaltam izmos felsőtestén, közben fokozatosan toltam le nadrágját, alsójával együtt. Mikor péniszéhez értem, egy pillanatra döbbenten, álltam meg; el kellett ismernem Tao méreteit. De ezzel sem törődtem sokáig; először puszilgatni kezdtem férfiasságát, majd, amint meghallottam követelődző nyögéseit, nyelvemmel kényeztettem tovább. Minden pillanata mesés volt; ahogy éreztem lüktetését, és ahogy Tao felemelte csípőjét még többet akarva; boldogsággal töltött el. Végül nem kínozva tovább őt, rendesen a számba vettem méretes péniszét. Erősen ráharapott ajkaira, nehogy az élvezettől felsikoltson. Annyira tetszett. Miután rendesen megfeszítettem az idegeit, eltávolodtam férfiasságától, újra ajkaihoz érve. Enyhe csalódottságot fedeztem fel benne, amiért nem elégítettem ki, de valamit valamiért. Miközben újra birtokba vettem csábító ajkait, éreztem, ahogy férfiasságát az enyémhez dörgöli. Belenyögtem ugyan csókunkba, de egy pillanatra sem álltam le. Míg nyelveink keringőt jártak, addig én észrevétlenül belé helyeztem első ujjamat.


Semmi reakciót nem váltott ki belőle. Ahogy mutatóujjamat körülvette a forróság, éreztem mennyire szűk a pandafiú. Ezen könnyen segíthetünk – gondoltam, majd apró, körkörös mozdulatokat kezdtem végezni benne. Erre sem reagált, így nyugodt szívvel párosítottam mutatóujjam mellé egy másikat is, így tágítva tovább őt. Itt már azért felnyögött; ijedten szakadtam el ajkaitól várva valami jelet tőle. Apró bólintások közepette suttogta, hogy folytathatom. Bár kicsit félve, de belévezettem a harmadik ujjamat is, aminél már viszont nehezen tartotta vissza hangosabb nyögéseit.


- Csináld! – hallottam meg halk, de határozott suttogását, mely tudtam, hogy mire utal.


Bizonytalan voltam. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Mégis; eszeveszettül kívántam. És nem csak a testét, magát Taót is. Éppen ezért, lassan beléhatoltam. Egy kisebb kiáltást tompítottam csókommal, ahogy megéreztem a forróságot körülöttem. Olyan kellemes valamit még sosem éreztem; izgató volt és csodálatos.


Lassan kezdtem mozogni benne, közben folyamatosan ügyelve a pandasrácra. Láttam élvezettel teli, már homályos tekintetét, így kicsit nagyobbakat löktem rajta. Majd, egyszer eltaláltam egy pontot, ahol Zitao szemei kipattantak, s azt hittem ott helyben elélvezik. Gyengéden megemeltem őt, hogy az ölembe tudjon ülni, úgy folytattuk a szeretkezésünket. Lihegve csókolgattam nyakát, s éreztem, hogy hatalmas mosoly ült ki az arcára. Tempósan mozgott velem együtt, minden apró pihegésre izgató nyögéseket kiadva. Éreztem, hogy mindjárt elmegyek, de nem akartam Tao előtt elélvezni.


Ahogy egy pillanatra elmerengtem ezen, észre sem vettem, hogy egy meleg fehér valami került a hasfalamra; a kis pandasrác, ívben befeszült háttal hatalmas nyögések közepette élvezett el. Kipiroslott arca, és boldog tekintet láttán nekem se kellett több; nem sokkal utána, beléélveztem.


Ahogy lassan kihúztam magam belőle, halk felszisszenés tört ki Taoból; automatikusan pusziltam meg tarkóját.


Együtt feküdtünk az ágyában. Ő hozzám bújva, én pedig hátát cirógatva figyeltem boldog arcát. És csak akkor ébredtem fel. Ez a csodálatos szex, csak az éjszaka leplében létezhet. Nem tehetem meg azt, hogy titokban ezt csinálom. Nem lenne fair másokkal szemben.


- Tao...


- Igen, gege?


- Ezt nem csinálhatjuk többet.


Ekkor felpattant. Megdöbbent tekintettel vizslatott engem, ki még mindig fekve voltam. Lassan felültem, és egy-két tincset kitűrve szemeiből vártam a válaszát.


- Miért?


- Ugyanazért, amiért Minseok és Jongdae sem lehetett együtt. Kétszínűség lenne ez a részünkről.


- Tudom, de...


- Nincs de, Tao. – simítottam végig arcán, mire ő elkapta kezemet, úgy döntve hanyatt. Fölém támaszkodott, úgy vizslatva arcomat.


- Az én estemben igenis van, de. El sem tudod képzelni, mióta várok erre a pillanatra.


- Sajnálom...


Hisztérikusan mászott le rólam. Csalódottsága szavakban kifejezhetetlen volt.


- Én neked adtam a szüzességemet, Yifan. – Őszintesége megdöbbentően hatott. Akkor és ott el akartam dobni a kötelességemet.


- Mondd Tao: Mégis mit vársz tőlem?

26. fejezet

26. fejezet






Suho Pov






Azaz egy dolog, amiért imádtam az Exo tagja lenni, egyik napról a másikra megszűnt. A családias, testvéri kötelékek egy pillanat alatt kerültek a múlt kedves emlékei közé. Azon az estén, mikor meg kellett tiltanom Jongdae és Minseok szerelmét, valami meghalt a csapatban. Ők ketten már nem beszéltek egymással. Tisztelték a szavam, ezért még közel sem mentek a másikhoz. Persze mindkettejük pontosan tudta, hogy nem így értettem mindazt, amit mondtam. Én nem azt kértem, hogy szűntessék meg a köztük jelenlévő emberi kapcsolatot. Csak a szerelmet tiltottam meg. Mondjuk az, rémesebb, mintha megölnék egy embert. De így volt. Mindkettejükből kipusztítottam azt a valamit, ami azzá tette őket, akik. Megfosztottam őket az igaz boldogságtól. És bár nem jókedvvel tettem, tudom ez volt a leghelyesebb cselekedetem. Mégis mart a bűntudat. Ahogy reggelente az elveszett tekintetükbe néztem, elszorult a szívem. Chen nem tudott énekelni. Nem jött ki rendes énekhang a torkán, képtelen volt koncentrálni, mikor beszéltem hozzá, csak a bánatot láttam barna íriszeiben. A beletörődött vereséget. Ha megpillantotta Minseokot hatalmasakat nyelve rohant az ellenkező irányba. Az idősebb pedig nem mosolygott. Az állandó csínytevőnk, az aegyokirály, egy halvány vigyorszerűséget sem ejtett. Az átlagnál is kevesebbet beszélt, ha meg is szólalt, hangja gyenge és érthetetlen volt. Sokszor könnyes szemekkel pislogott a semmibe, és egy megszólításra sem reagált. Így ment ez hetekig.


Az egyik reggelen, mikor a konyhában egy feketekávét szopogattam, Jongdae settenkedett ki a szobájából. Csak biccentettünk a másik felé, hisz egyikünknek sem volt kedve egy felszínes beszélgetéshez. A lefogyott alakját kirajzolta a hűtő fénye, melyet kinyitott, én meg végig abban reménykedtem, hogy valami hatalmas csirkét vesz ki és az orrom előtt, befalja. Csalódnom kellett, mikor az ásványvizes palackot pillantottam meg a kezében. Halvány, csalódott mosollyal figyeltem a beesett arcát, ahogy kifejezéstelen tekintettel, erőtlen léptekkel megy vissza a szobájába. Csakhogy egy harmadik ember léptei hallatszottak a szobák felől. Minseok elszánt ábrázattal indult a konyhába, mikor Chenbe botlott. Alig egy méterre álltak egymástól, s mind a ketten megmagyarázhatatlan csillogással a szemükben figyelték a másikat. Mintha egy üvegfal választotta volna el őket egymástól; egyikőjük sem volt képes közelebb lépni a másikhoz. Jongdae íriszeiben szomorúság, vágyakozás és fájdalom foglalt helyet, melyek könnyeit előhozták. Xiumin képtelen volt a fiatalabb szemébe nézni, mikor annak lefolyt az első sós csepp az arcán. Öklét erősen szorította, továbbra sem pillantva a főénekesre. Chenből hatalmas sóhaj szakadt fel, mikor ellépett Minseok mellől, s határozott léptekkel tűnt el a sötétségben. Az idősebb kővé dermedve állt azon a helyen, ahol alig néhány másodperccel előtte szembetalálkozott csapattársával. Vállai alig láthatóan remegtek, halkan hüppögve rakta kezeit arca elé. És nekem ott szakadt meg a szívem. Felálltam a helyemről, Minseokhoz léptem, s szorosan átöleltem. Kétségbeesetten kapaszkodott ruhám anyagába, nehogy a kezeim között essen össze. Egy szó sem jött ki belőlem. Csak hallgattam halk zokogását, de segíteni nem tudtam.


- Sajnálom, Minseok.


- Semmi baj. – nézett kisírt szemivel az enyémbe. – Kötelességből tetted. Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat. Te túl jó vagy ahhoz, JoonMyun.


Én pedig abban a pillanatban éreztem azt, hogy egy kibaszott nagy szemétláda vagyok. Xiumin tényleg nem haragudott rám. Láttam, hogy szomorú, és legszívesebben szarna mindenki fejére, hogy együtt lehessen Chennel, de mégsem tette. Nem szegte meg a parancsomat, amit meg sem hoztam volna, de muszáj volt. Míg a többiek harcoltak az igazukért, és egyesek értük, addig ők elfogadták a döntésemet. Tudomásul vették, hogy a csapat érdekében nem lehetnek együtt. És megtették azt, amire én soha nem lennék képes; elengedték egymást. Akaratlanul ugyan, de többet nem volt köztük romantikus kapcsolat. És én ezt tiszteltem bennük. Mégis utáltam magam érte. De vajon, ha visszamennék az időbe, akkorra, mikor még gyakornok voltam; elvállalnám ezt az egészet? Valószínűleg igen. Hisz az volt az álmom, hogy idol legyek. Ráadásul a csapattársaimmal családdá formálódtunk. Viszont, ha akkor tudom, hogy ez ennyi fájdalommal, küzdelemmel, és felelősséggel jár, lehet, inkább meggondolom magam.


Azon a reggelen, nehezen tudtam elállítani Minseok könnyeit. Konkrétan sehogy sem sikerült. Szerencsére a sírást abbahagyta, de az sem az én érdemem volt. Pusztán megnyugodott. Aztán pedig visszavonult a szobájába, néma méltóságban. Ahogy figyeltem távoldó alakját, legszívesebben felpofoztam volna magam. Hogy nem vettem eddig észre, hogy ebben a srácban mennyi erő és tartás van? Kívülről talán cukinak és kisfiúsnak tűnhet, de mindnyájuknál talpraesettebb. És sokkal többet kell elviselnie, mint bárki másnak. Mégis kihúzza magát, s beletörődik a megváltozhatatlan helyzetébe. Bár eddig jobban tudtam volna tisztelni... Aish, JoonMyun! Mekkora egy idióta vagy! Mégis mire menne a szánalmas tiszteleteddel? Tudom, nevetséges vagyok.


Az óra kilencet ütött, én pedig még mindig a konyhában voltam, ugyanazt a kihűlt reggeli kávét iszogatva. Csendben néztem az ablakon beszűrődő napsugarakat, melyek halványan megvilágították a hófehér asztalterítőt. Annak színe enyhén sárgás lett, aztán hirtelen fekete. Egy árnyék takarta ki a nap elől. Egy magas alak, kit akármikor felismerek, ha kell.


- Hogyhogy ilyen korán itt vagy? – kérdezte végig engem fürkészve, de én képtelen voltam egyáltalán feléje fordítani a fejem. A fáradtság és a szégyen nem engedte.


- Hajnalban jöttem. Azóta ezt a fekete löttyöt kortyolgatom.


- És, hogy vagy?


- Ezt miért tőlem kérdezed?


Ahogy lassan a csoki barna szemeibe néztem, az enyhe vonásaival társított békülékeny íriszei, nyugalomra adtak okot.


- Kitől kéne?


- Mondjuk Chentől. Vagy Minseoktól! De biztosan nem tőlem. Mindenesetre hidd el, megvagyok.


- Nem úgy tűnik.


- Kérlek Yifan, ne velem foglalkozz. Inkább velük.


- Mit kéne tennem? – kérdezte egy fokkal élesebb hangon, úgy bámulva vad tekintettel rám.


- Biztos nem azt, amit én csináltam.


- Pont, erről akartam veled beszélni. Elnézést szeretnék kérni tőled.


- Mégis miért? – Hitetlenkedésem jogosabb volt, mint valaha, hisz azon az estén talán Krist érte a legtöbb döbbenet.


- Nem volt igazam. Nem vezető módjára viselkedtem, sem veled, sem pedig a többiekkel. Te viszont jó döntést hoztál.


- Mégis kinek?


- Az Exo-nak, nekünk, a karrierünknek és a jövőnknek. Bármennyire is igazságtalannak tűnt a döntésed, helyes volt. És sajnálom, hogy nem ismertem be. Hidd el, bármelyik másik leader is ezt tette volna, mint te. Én voltam a csökönyös barom, hogy ellenkeztem veled.


- Nem csak te ellenkeztél Kris...


- Kérlek Suho, engedd meg, hogy befejezzem a mondandómat. Utána végighallgatom a tiédet is, csak most az egyszer; maradj csöndben.


Sosem mertem ellenkezni vele. Bár formailag a felettese voltam, túlságosan tiszteltem őt ahhoz, hogy parancsolgassak neki. A munkában én vezettem a csapatot, de minden másban Kris volt az igazi vezető.


- Szóval – kezdte. – Tudom, hogy haragszol magadra. És tudom, hogy bűntudatod van, teljesen feleslegesen, és abban is biztos vagyok, hogy magadban mindennek elhordtad a képességeid és a becsületed. De JoonMyun; meg kell tanulnod magadnak élni. Nem teheted meg azt, hogy bizonyos döntéseiddel senkit sem bántasz meg. Mindig lesz olyan ember, akinek valami nem fog tetszeni benned. Ezért sosem kell magadat okolnod, vagy változtatásokon törnöd a fejed. Te az vagy, aki. Két opció közül azt választottad, ami a többségnek jobb. Én voltam a marha, hogy nem láttam be; te csak és kizárólag a banda miatt hozod a döntéseket. Tudom, nem azért teszed, hogy jó kedved legyen, vagy könnyebben menjen az élet. Mostanában jöttem rá, hogy te mennyire önzetlen is vagy. És kérlek: Soha ne kérj elnézést, azért aki vagy!


- Miért érzem azt, ezt csak azért mondtad, hogy megnyugodjak?


- Mert te vagy a jó öreg Kim JoonMyun. Csak ezt kell észben tartanod.


Kris szavai mindig meg szoktak nyugtatni, de aznap nem sikerült. Egyszerűen képtelen voltam hinni a szavainak. Hazugságnak tűntek. Kellemes füllentéseknek, melyeket csak azért talált ki, hogy jobban érezzem magam. Nem akartam elhinni, hisz nem volt igaz.


Tíz órakor Jongin ült le mellém az étkezőasztalhoz, egy tál gabonapelyhet majszolva. Én pedig ugyanazt a kávét ittam, már ki tudja hány órája.


- Hyung, nem kérsz egy teát, vagy valamit?


- Kedves vagy Kai, de inkább kihagynám.


- Biztos? Mert elég réginek tűnik a kávéd.


- Jó lesz, hidd el.


- Ahogy gondolod.


Mielőtt visszavonult volna szobájába alig láthatóan, fordította felém a tekintetét.


- Csak, hogy tudd; én sosem kérdőjelezném meg a döntésed.


Tizenegy órakor újra Jongdae lépett a konyhába, ugyanott találva engem, ugyanazzal a bögrével, melyben változatlanul az a feketekávé lötyögött. Chen, ezúttal gyümölcsturmixot készített magának, ami apró örömként tudott nekem szolgálni. Legalább valamennyi tápanyag jut a szervezetébe. Így kicsit nyugodtabban hallgattam, ahogy matat az eszközök között. Ám, nem sokkal később Tao és Luhan csatlakozott melléje. Furcsa volt őket így látni, hisz a két kínai az óta az eset óta nem beszéltek az énekessel. Most azonban ők kezdeményeztek.


- Hyung – szólalt meg a szokványos gyermeki hangján Tao. Jongdae számára már ennyi elég is volt. Lendületből fordult hátra szorosan magához ölelve barátját, kiből kibuggyantak a könnyek. Sűrű szipogások közepette csak egyetlen mondatot ismételgetett. – Ne haragudj rám!


Nem kellett beszélniük, Chen tudta, mit akar a másik kettő mondani. Luhannak beszélnie sem kellett, csak sajnálkozó pillantásokat vetett barátjára, ki a fáradtságtól karikás szemekkel fogadta el azt.


Délben együtt ebédeltünk. Én ugyanazon a helyen, a kávémmal, a többiek D.O. levesét szürcsölgetve. Kínos csend foglalt helyet köztünk. Xiumin maga elé meredve robotmozgással kanalazta az ételt, fel sem emelve tekintetét. Chen hasonló módon. Kyungsoo aggódva pislogott rájuk, s Kai szavak nélkül próbálta nyugtat hyungját. A mellette ülő Sehun a tőle megszokott fapofával evett, időnként kínai táncos társásra pillantva. Yixinggel sokat sejtetően beszélték meg a dolgokat, már csak egymás szeméből kiolvasva mindent. A kínai jobbján leader társam fürkészte az arcokat, főleg Taoét, akivel az óta az este óta, sem békültek ki. A harmadik számú maknae nem volt hajlandó legjobb barátja szemébe nézni, helyette a halkan beszélgető Baekhyun-t és Chanyeolt figyelte, akik nem tűntek valami vidámnak. Valószínűleg a kis panda ezt akarta kideríteni. Bármi, kivéve szembenézni Krissel mi? Az asztalfőnél én ültem, már vagy hat órája, ugyanazzal a habitussal, változatlan löttyel a bögrémben és kínzó érzésekkel.


Két órakor átmentem a nappaliba. Persze az elengedhetetlen koffein tartalmú, kihűlt ital jött velem. A halál hangulatú nappali illet az életkedvemhez is. Nem akartam már otthon lenni. Az a család, amit annyira szerettem nincs már. Időre van szükségem, hogy feldolgozzam. De ezt sosem fogom megkapni. Az emlékek hamarabb visszatérnek, mint az új életérzés. És én nem akarok változást. A régi, mindig boldog családomat akarom visszakapni. Nem erre vágyom. Nem ezt akarom.


Negyed négykor beállított hozzánk a menedzserünk, különös jókedvvel az arcán. A többiek nem találkoztak vele, mivel akkor csak is hozzám jött. Ezért a lakásunk előtt beszéltem vele.


- Remek hírrel szolgálhatok a számodra, Suho!


- Igazán?


- Lenne egy filmszerep, amire külön téged kértek fel.


- ENGEM?! – A csodálkozástól rendesen feléledni sem volt időm.


- Nem egy hatalmas főszerep ne izgulj. A forgatásoknak egy-két hónap alatt vége lenne. Valami egyetemista srácot kell játszanod.


- És a forgatások itt lennének Szöulban?


- Hát nem egészen. Ki kellene költöznöd egy időre Daegu-ba.


- De hiszen az, borzasztóan messze van! Ki lesz addig a srácokkal?


- Ne aggódj ezen ennyit. Kris itt van, ő is leader. Tud bánni velük. És ez egy nagyon jó lehetőség a számodra. Ajánlom, használd ki!


Valahogy nem akartam otthagyni a többieket. Mégis szükségem volt egy kis szünetre. Egy kis időre nélkülük...


- R-rendben. – dadogtam bizonytalanul a válaszom, mire hyungom örömében majdnem megölelt.


- Ez remek. Ma este indulunk. Hatra visszajövök érted. Addig kérlek, készülj el.


Négykor már a bőröndömet pakoltam be. A furcsa hangokra egykori magán táncoktatóm lett figyelmes, ki halkan surrant be a szobámba, figyelve, ahogy készülődöm. Megfordulva csodálkozó tekintetibe botlottam. Hirtelen jelenléte megijesztett, így ijedtemben a mellkasomhoz kaptam.


- Lay, megijesztettél!


- Ne haragudj JoonMyun, nem volt szándékos. De te mégis mit művelsz?


- A menedzser hyung szólt, hogy van egy filmszerep a számomra.


- Filmszerep? Milyen filmben?


- Valami kamaszdráma. Csak egy mellékszerep. Így az én részemnek a forgatása egy-két hónap alatt lezajlik. Addig le kell költöznöm Daegu-ba.


- De az, rohadt messze van. És addig mi lesz a csapattal?


- Kris lesz a vezetőtök. Kérlek, fogadjátok meg minden szavát, míg nem vagyok itthon.


- Hiányozni fogsz, Suho.


- Te is nekem.


Hat óra előtt néhány perccel minden tag a nappaliban, csendben hallgatva a monológomat a filmről ücsörgött.


- Reméljük színészként is hatalmas sikereket, fogsz elérni! – A hosszú csendet Yifan törte meg, biztató mosollyal az arcán. De a hangulat, ugyanolyan halott volt, mint előtte. Nem bírtam. Menni akartam. Már nagyon...


Kris kikísért a kocsihoz, s segítette bepakolni a cuccaimat. Mikor már csípte az arcomat a hűvös esti szellő, búcsúzkodni kezdtem leader társamtól.


- Minden oké lesz. Ne izgulj miattunk.


- Igyekszem. – mosolyodtam el halványan. Kris bíztatóan megölelte fáradt testemet.


- Mutasd meg nekik mennyire jó színész is vagy. Mi pedig szeretettel várunk majd haza.


- Köszönöm Yifan.


Csak a kocsiablakból figyeltem őszinte mosolyát mellyel sok szerencsét kívánt nekem. Amint kikerült a látóteremből, hatalmas kő esett le a szívemről. Ahogy kiértünk Szöul területéről sírni tudtam volna a megkönnyebbültségtől. Sosem hittem volna, hogy egy nap, majd meg akarok szabadulni az imádott csapatomtól. De ilyen állapotban képtelen vagyok látni őket. Mintha mind meghaltak volna. Mindennél is mindenkinél jobban szerettem őket, de nem akartam látni őket. Csak egy kis szabadságra vágytam. Semmi többre. Ahogy kezdtem elbóbiskolni az autóban, fejemet a csillagok felé fordítottam. Éreztem, hogy valaki, ugyanazt a ragyogó valamit bámulja, mint én.


Fáradtan hunytam le szemeimet. Viszlát Exo. Majd egyszer újra találkozunk!

25. fejezet

25. fejezet






Suho Pov






Totálisan le voltam sokkolódva. Egyáltalán nem ilyesfajta meglepetésre számítottam, mikor Xiumin elém állt az előszobában. És, hogy őszinte legyek; nem csak rohadtul megdöbbentem, de valamiért kibaszott ideges lettem. Teljesen kimerített, Lay tökéletes barátnőjével való találkozás, ami összetörte az önbecsülésemet is; pluszban nekem ezt is el kelljen viselnem? Na azt rohadtul nem!


Nem néztem a turbékoló párra; egyszerűen nekem az már sok volt. A szeme képtelen volt befogadni azt, amit az élet elérakott. Az a nap, számomra már így is elég fárasztó volt, és ezt csak Yoorának köszönhettem. Amint megpillantottam Lay oldala mellett büszkén mosolyogva, egy pillanatra elkapott valami teljesen más érzés, mint amit a kávézás közben éreztem. Miért olyan boldog ez a lány? – csak ez a kérdés zakatolt a fejemben. Tisztában voltam azzal, hogy Yixing egy nagyon rendes srác, de azt sosem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire tökéletes nő, miért ilyen mellette. Egy röpke másodpercre még az is megfordult a fejemben, Lay nem érdemli meg Yoorát. De ezt a pillanatnyi véleményt, már akkor elkergettem, mikor láttam, hogy néznek egymásra. Kétség sem fért hozzá; szerelmesek. Mégis irigyeltem Yixingtől a lányt. Nem azért, mert szebb, okosabb, vagy érdekesebb lett volna, mint Amber, csak más volt, ezért féltékeny voltam. Persze barátnőmet sosem cserélném le Yoorára, de valahogy kíváncsivá tett. Körülbelül ugyanannyi ideje vannak együtt, mint Amber és én. Mégis, mintha Lay kapcsolata sokkal erősebb lenne, mint az enyém. Tomboy szerelmem, soha nem nézett úgy rám, mint ők egymásra. Ezért voltam féltékeny. Undorító módon irigyeltem a kettejük közti köteléket, melyet meglepően hamar találtak meg. Ugyanazt akartam érezni, mint ők. Szerettem volna, ha Amber szemeiben is azt a csillogást látom, mint Yooráéban. A kapcsolatuk tökéletes volt, akárcsak Lay és Yoora. Két hibátlan ember, ijesztően hamar jövő szerelme a porba tiporta az én önbecsülésemet. Főleg a lány miatt. Egyszerűen nem tudtam elviselni azt, ami aznap a nyakamba zúdult. Nem elég, hogy gusztustalan dolgok jártak a fejemben, még egy hatalmas titkot is rám akartak tukmálni. Chen és Xiumin nem csak nekem, hanem az egész csapatnak színt vallott, de csak rám zúdítottak hatalmas terhet. Hisz én vagyok a leader. Túl sok volt, és nehezen viseltem. És ezzel egyáltalán nem voltam egyedül: mire ismét észbe kaptam, már üvöltözés hallatszott mellőlem. Felemeltem eddig földre szegezett tekintetem, s Krist találta jobb oldalamon, ahogy Luhannal üvöltözik.


- Te teljesen meg vagy húzatva? Hogy engedheted ezt?! – Kiáltotta idegesen a babaarcú, közben a szerelmespárra mutatva, kik döbbentem figyelték az eseményeket.


- Én vagyok meghúzatva? Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye?


- Hogy a picsába, ne gondoltam volna komolyan, baszki! Ezt akkor sem engedheted! Nem helyénvaló!


- Ki nem szarja le, mi a helyénvaló és mi nem! Csak, hogy tudd, semmi rossz nincs abban, ami Jongdae és Minseok között zajlik. És engem egyáltalán nem érdekel, sőt; kifejezetten örülök neki, hogy megtalálták a boldogságot.


- Ez mind szép és jó, de ránk is gondolhatnál! Tudod, mi nem egy tucat kamaszkölyök vagyunk, hanem egy kibaszott idolcsapat! Hidd el, ha csak egyszerű barátok lennénk, le se szarnám, mit csinálnak azok egymás között. De ebben az esetben ezt nem tudom megtenni! – ordította Luhan a leader társam szemébe, majd dühtől túlfűtötten, nemes egyszerűséggel, elvonult. Yifan vadul fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, majd idegesen legyintett egyet Luhan irányába. Ugyanezzel a lendülettel fordított nekem hátat, és a megszeppent pár felé lépett. Megállt mellettük, s egyik kezét Chen vállára tette, aztán bíztatóan elmosolyodott.


- Szeretném leszögezni; én a ti oldalatokon állok. És tiszta szívemből kívánom, hogy legyetek boldogok egymás mellett.


- Ránk is számíthattok. – pattant fel a helyéről Kai, mögötte pedig Kyungsoo baktatott, legalább akkora elszántsággal, mint a kreol bőrű táncos. Ők hárman, úgy álltak a két meghökkent szerelmes mellet, akár a védelmező bástyák; támogató, rendíthetetlen elánnal hárították el a feléjük irányuló bármiféle akadályt. Valószínűleg abban a reményben szuggerálták a társaság nagy részét, hogy álljanak melléjük. Sajnos magukra kellett maradniuk. Yifan, bizakodva fordult a többiek felé.


- Srácok...?


- Sajnálom hyung, – állt fel a maknae – de én nem állok senkinek oldalára.


- Hogy érted ezt, Sehun?


- Úgy, ahogy mondom. Nem akarok senkivel sem vitába szállni, egy teljesen nevetséges dologban. – rázta meg a fejét a legfiatalabb, majd Chenékre pillantott. – Én tényleg teljes szívemből kívánom azt, hogy boldogok legyetek, de nem foglalok állást ebben az egészben.


- Teljesen egyet értek veled. – lépett mellé, Lay, s mintha Krist meglepte volna, a táncos döntése. – Felesleges ez az egész cirkusz. Véleményem van, de szavazatom nincs. Ebből nem kellene ekkora presztízskérdést csinálni. Csak annyit tudok mondani, mint Sehun; legyetek boldogok! De én is inkább tartózkodnék ettől az egésztől.


A válasz, mindössze egy szelíd mosoly volt, Minseok és Jongdae részéről. A másik három inkább tudomásul vette a két főtáncos szavait, melyek valóban teljesen semlegesek voltak. Sehun és Lay ugyan nem álltak a szerelmesek oldalára, mégis a pár hálás pillantásokkal ajándékozta meg őket, hisz ők pontosan tudták, hogy két pártatlan ember szerencsésebb, mint kettő ellenzéki. – Esküszöm, kezdem úgy érezni magam, mint valami politikai vitán. Még hogy ellenzéki...


Néhány másodpercnyi csönd után, Yifan ajkairól hatalmas sóhaj távozott, majd a maradék négy embert kezdte el fixírozni. Idegesített, a kérlelő tekintetek sokasága magamon. Mert, nem csak Kris barna íriszei figyeltek, hanem a másik négyé is. Baekhyunnek lett legelőször elege.


- Könyörgöm, ne nézzetek így!


- Hogy? – pislogott hatalmasakat, a nagy szemű főénekes, ki a lányos arcú fiúra meredt.


- Ne játszd a hülyét! Tudom, hogy meg akarsz hatni a kiskutyapillantásaiddal! – kezdte, de még mielőtt felidegesítette volna magát, lenyugodott. – Sajnos, bizonyos szempontból egyet kell értenem Luhannal.


- Tessék? – kerekedett ki Kyungsoo szeme, majd idegesen közelebb lépett énekes társához. – Ezt mégis, hogy érted?


- Hogy értem?! Úgy, hogy szerintem Luhannak nagyon is igaza van! És itt egyáltalán nem arról van szó, hogy mind a ketten férfiak, mert felőlem, mehet. De idolok vagyunk, és ezt így nem lehet megoldani.


- Miért ne lehetne?


- Hogy lehetsz ennyire értetlen? – fogta a fejét idegességében Baekhyun. – Ezt nem tehetjük.


- De igen!


- Hát legfeljebb te! Én nem tehetem meg azt, hogy a ti oldalatokra állok, sajnálom.


- Nincs szükségünk, a redvás sajnálatodra! – dühödött be, csapatunk anyukája, ki szelíd természetéről volt ismert.


- Most komolyan, ezért picsogsz? Milyen kibaszott gyerekes vagy te! Csak fogadd el, hogy egyszer az életben nem értek egyet veled, baszki!


- Ne beszélj már így! – kiáltott közbe Kai.


- Fogd be szépfiú, ez nem a te ügyed! – vágott oda Chanyeol.


- Képzeld colos, az enyém is! Mindannyiunké.


- Akkor is joga van állást foglalni.


- Igazán? És te hol foglalod a tiédet?


- Hát nem a te oldaladon. Elvárjátok tőlünk, hogy valami teljesen új dolgot úgy kezeljünk, mintha eddig a mindennapjaink része lett volna. És bármennyire is nem vagyok homofób, a férfi szerelem sosem tartozott a normális kategóriába.


- Tehát elítéled a melegeket?


- Nem ezt mondtam, te barom! De nem értem mit csodálkozol az efféle reakciókon. Nem így nőttünk fel, nálunk nem ez volt a megszokott, persze, hogy furcsán reagálunk erre. De a többségünknek a kiakadása, nem a nemi identitás kérdése miatt vetült fel. Ha nem sztárok lennénk, hidd el, az áldásomat adnám mindenre, mert őszintén, nekem csak a boldogságotok számít. Viszont ez így nem fog működni.


- Mi ez a redvás baromság? – csattant fel Kris, ismét készen állva arra, hogy újabb csatát vívjon. – Ha így állsz hozzá, persze, hogy nem fog ez az egész megoldódni.


- Istenem, Kris csak egyszer az életben fogd be! – pattant fel mellőlem Tao, ki mindenkinél idegesebb és frusztráltabb volt. Nem csak Yifant, de a többi veszekedő személyt is meglepte a csendes panda srác hirtelen kitörése. – Miért kell, hogy mindig mindenki a te pártodat fogja? Nem lehet egy embernek saját véleménye? Mi a faszért nem tudod elfogadni, ha egyszer az életben nincs igazad?


- Tao... – A leader társam szava elakadt. Eddig bárkivel szembeszállt a bandából, sőt, még a menedzserre is voltak vitái. Egyedül a pandával nem veszekedett soha. Tao mindig nagyon kedves és szófogadó volt Krissel szemben, ezért neki nem volt oka lehordani őt. Valószínűleg ezért sokkolta le a harmadik maknae lázadó hangneme.


- Nincs most igazad, Kris! Miért nem tudod belátni? Idolok vagyunk, ezzel együtt jár a feláldozás is. Előbb a csapat, és csak aztán a személyes problémák. Teljesen egyértelmű, hogy nem lehetne engedélyeztetni azt, amit te most kérsz tőlünk. Álljunk a ti oldalatokra? Most komolyan? Te mondat még nekem, hogy az Exo az első! És most személyes bajok miatt azt kéred, ezt felejtsük el! Baszd meg Kris!


Tao a babaarcú Luhan példáját követve bevonult a szobájába, leader társam meg megsemmisülten bambult maga elé. Eddig még senki sem beszélt vele ilyen hangnemben, főleg nem Tao.


Ez után a jelenet után a légkör is csendesebb lett. Egy teremtett lélek, sem mert megszólalni. Lay és Sehun végig csendben figyelték az eseményeket; Chanyeol és Baekhyun abbahagyták Kyungsooékkal a vitát; Kris pedig magába roskadva ült az egyik fotelben, halkabban létezve, mint egy apró bogár. Mégis Chent és Minseokot viselte meg a leginkább ez az egész. Miattuk kezdtünk el egyáltalán veszekedni, az ő kapcsolatuk és szerelmük volt az alapja az egésznek. S ha az összedől, az eddig felépített valami is vele együtt pusztul.


A haldokló légkörű csendet, Yifan erőtlen, suttogó motyogása törte meg, mely gyengébb volt, egy haldokló légynél is.


- Feleslegesen vitatkoztunk ezen. Ugyanis tizenegy ember semmit sem ér, a tizenkettedikkel szemben.


- Hogy érted ezt? – kérdezte elcsukló hangon Jongdae, kinek válaszra nem is volt szüksége; pontosan tudta, Kris mire gondolt.


- JoonMyun a vezetőnk. Ebben a kérdésben csak ő hozhat végeleges döntést.


Utáltam. Már az elejétől fogva utáltam a leaderséget, mégis elvállaltam. Megtiszteltetésként fogtam fel, s az elején nem is tudtam, milyen nagy felelősséggel jár. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, és valakire, másra tukmálnám ezt a posztot. Pontosan az ilyen helyzetek miatt. Már az első mondat után tudtam, hogy itt az én szavam a döntő. Nem számít hányan állnak Xiuminék oldalára, ha én nem adom az áldásom, akkor nincs tovább. Ezért utáltam. Abban a percben tiszta szívemből elegem volt ebből.


Tekintetemet a szerelmespárra emeltem, s mérlegeltem. Mindent számításba vettem, a hallottakkal együtt. Pro és kontra listát írtam a fejemben, s mindig ugyanaz a végeredmény jött ki. Muszáj volt meghoznom a legjobb döntést.


Jongdae végig a szemembe meredt, reményekkel, s talán annál is több bizalommal. Összeszorítottam a fogaimat, egy pillanatra erősen lehunytam szemeimet, majd kimondtam az ítéletem.


- Nem tehetem.


Hangom csak úgy visszhangzott a helységben. Halk ajtónyílásokra lettem figyelmes, majd a nappali ajtajánál Tao és Luhan fürkészte a tömeget, immáron teljesen nyugodtan. Szinte már fájt. Xiumin és Chen egész idő alatt szorosan fogták egymás kezét; abban a pillanatban elengedték a másikat. Mintha egy vesztes csatamezőről tértek volna vissza. Jongdae alig láthatóan megemelte tekintetét, egyenes rám szegezve, s könnyes szemmel tette fel a kérdést, amire már felkészültem.


- Miért?


- Nem értettem egyet a többiekkel, akik ellenezték a kapcsolatotokat. De csak azért, mert érveket nem tudtak felhozni ellene. Sajnos én tudok. – Zavartságomban sóhajtottam egy mélyet, majd belekezdtem igazságtalan beszédembe. – Idolok vagyunk, egy rendkívül konzervatív országban. Épp ezért, ha a sajtó megtudná, hogy egy meleg szerelmespár van közöttünk, kicsinálnának minket. Valószínűleg az ügynökségünk nem vállalná a felelősséget, így az is megtörténhetne, hogy kidobnak minket. Meg kell értenetek, hogy itt nem csak a hírnevünk, hanem az egész karrierünk is a tét. Nem engedélyezhetem a kapcsolatotokat!


Ezután már nem szóltak egymáshoz. Mindenki bevonult a maga szobájába, egy bizonyos mennyiségű szomorúsággal.


Próbáltam felidézni Kyungsoo szavait, hogy ne kelljen bűntudatot éreznem. Leaderhez méltó döntést hoztam. Mégis...

Aznap este jobban gyűlöltem magam, mint eddig valaha!

24. fejezet

24. fejezet






Suho Pov






Az utóbbi hetekben bele sem gondoltam abba, mi történhet Kínában. Mármint, milliószor megfordult már a fejemben, hogy az Exo-M mit csinálhat, hogy vannak stb. De az egyszer sem futott át az agyamon, hogy mi történhet velük. Ismerkednek-e meg ilyesmik. Nem beszéltem velük, nem is igazán tartottuk a kapcsolatot,


mert túl elfoglalt voltam a hazai teendőimmel. Leadernek lenni nagyon nehéz, de odaadó barátnak még inkább. Akárhányszor fel akartam hívni Krist, vagy írni neki egy sms-t nem tettem. Vagy elfeledkeztem róla, vagy nem volt hozzá elég bátorságom. S egyszer, mikor rászántam magam, csak meredten szorongattam a telefonomat. Mit mondhattam volna? Nem találtam megfelelő okot a beszélgetésre. Vagy csak nem akartam találni. Gyerekkoromban azt tanították a kötelesség az első; ez szemen szedett hazugság. Elvégeztem a feladatomat abban az időszakban, mégsem tettem eleget annak, amire magamban szerződtem le. Megfogadtam, hogy jó vezető, de elsősorban megbízható barát leszek. Az utóbbiban kudarcot vallottam, azáltal, hogy egyszer sem kerestem őket. A kötelesség az első, de a barátok előtte szerepelnek; ezt már megtanultam.


Ha visszapörgethetném az időt, megtettem volna. Minden nap telefonáltam volna nekik kérdésekkel elhalmozva őket. Chent kérdezgetném az éneklésről, Xiumin agyát húzhatnám azzal, hogy lecukizom. Tao lelkét pátyolgattam volna, hisz tudtam mennyire gyerekes, tud lenni. Luhannak mesélhettem volna Sehunról, mert éreztem mennyire, hiányzik neki. Kristől ezerszer is végighallgatnám, akár telefonon keresztül a kioktatásait. Lay-jel meg csak beszélgetnék, ő pedig mesélne, s szóba hozná Őt is. Ekkor talán egy meglepetéstől is megkímélhettem volna magam. Vicces, hogy utólag ilyen okos vagyok. De sajnos, ott van előttem a feltételes mód és múlt idő is. Hisz ezeket, a dolgokat mind nem tettem meg. Gondoltam rájuk: igen. Megvalósítottam őket: nem. S ezért történt az, hogy, mint derült égből villámcsapás, úgy ért engem is Yoora híre.


Az érkezésük utáni napokban mindenki csak róla áradozott; Yoora mennyire okos, Yoora milyen gyönyörű, Yoora ezt mondta, Yoora azt gondolja, Yoora szerint… Azt hittem az őrületbe fognak vele kergetni. Nem utáltam őt, hiszen nem is ismertem, csak nagyon kíváncsivá tettek, főleg az M tagjai. Ők találkoztak vele, beszélgettek, együtt mentek egyszer valahova… Akik Kínában voltak, ismerték őt. Érdeklődtem iránta. Kíváncsivá tett; milyen lehet az a nő, akibe Yixing beleszeretett? Úgy éreztem, meg kell ismernem. Meg akartam tudni ki ő. Mi az, ami miatt mindössze egy hónap alatt elcsavarta Lay fejét. Akárhányszor, ha meghallottam a nevét… valami különös érzés kerített hatalmába. Az oldalbordámban jelent meg először, majd beleköltözött a gyomromba. Képtelen vagyok szavakba foglalni az állapotomat, mikor valaki kiejti azt a szót: Yoora. Ez a név teljesen megváltoztat, de nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba.


Aztán…


Egyik délután Kris meghívott egy kávéra. Egy közeli kávézóban ücsörögtem a megbeszélt időpontban, várva leader társamra. Percegik, mocorogtam a kényelmes bőrfotelben, amiben helyet foglaltam; izgatott lettem, de ez nem a jobbikfajta volt. Sokkal inkább türelmetlenkedésnek látszott, mint bármi másnak. Már épp azon voltam, hogy lelépek, mikor meghallottam a csengő lágy hangját, mely az ajtó nyílását jelentette. Odakaptam a fejem, de nem Yifant hanem Yixinget pillantottam meg, egy gyönyörű nővel az oldalán. A lány egy fekete feszülős csőfarmert viselt, egy elegáns selyem anyagú felsővel, melynek a hátrésze mélyen ki volt vágva. Kezében nagyobb pénztárca méretű bőrtáskát szorongatott. Hosszú barna haja ki volt engedve, mely derekáig ért. Hatalmas barna szemei köré enyhe sminket vitt fel, vastag ajkain szájfény csillogott. A porcelánfehér bőr csak még jobban kiemelte tökéletes babaarcát. Azt hiszem ott helyben, semmisültem meg.


- Suho, bemutatom a barátnőmet; ő itt Yoora – szólt lágy hangon Lay, majd kicsit előrébb engedte a lányt, aki illedelmesen meghajolt előttem.


- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Suho oppa!


- Oppa? – hőköltem hátra ettől a megszólítástól. Eléggé bensőséges megszólítás első találkozáshoz képest. Yoora látszólag nagyon megijedt a távolságtartó fejemtől, Yixing pedig értetlenül meredt rám. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem abba, amibe sosem szoktam, főleg nem idegenek előtt.


- Ne haragudjatok, csak elég fárasztó napom volt, és eddig még nem szoktam meg, egy ennyire személyes megszólítást egy frissen megismert lánytól.


- Sajnálom, ha tiszteletlen voltam. – kért rögvest elnézést a lány, mire automatikusan egy halvány mosoly ült ki az arcomra.


- Nem kell ezért elnézést kérned, én reagáltam talán barátságtalanul. Kim JoonMyun vagyok, de szólíts csak Suhónak – hajoltam meg ezúttal én előtte. Ezek után, leültünk oda, ahol addig várakoztam. Yoora vidáman fecsegett, Lay pedig érdeklődve figyelte a lány minden egyes mozdulatát. Nem bírtam levakarni a mosolyt az arcomról, ahogy végig őt néztem. Yixing barátnője tökéletes volt; gyönyörű, illedelmes, jó humorral megáldott érdekes nőszemély. A felső, amit viselt, ő maga tervezte és varrta. Egy tehetséges fiatal nő, remek személyiséggel szerelembe esik a híres kpop banda, az Exo, egyik kínai tagjába. Mesébe illő történet. Ahogy figyeltem a turbékoló párost, hirtelen az elmémbe hasítottak nagypapám szavai, melyeket még kisfiú koromban mondott. „Egyszer találkozni fogsz azzal az emberrel, aki mellett semmilyennek érzed majd magad. Hozzá képest azt fogod hinni, semmi sem vagy. De jegyezd meg JoonMyun: az a személy sosem fogja befolyásolni milyen is vagy te, legyen ő akármilyen!”. Azt hiszem, találkoztam ezzel az illetővel. Yoora mellett komolyan úgy éreztem magam, mint egy darab szar. Túl tökéletes volt minden, amit vele kapcsolatba lehetett hozni. Nem bírtam rá haragudni, s bűntudatom támadt, mikor visszagondoltam, mennyire idegesített, már csak a neve is. Mellette semminek éreztem magam, s tudtam, hogy az én legjobbam nem érhet fel az ő legrosszabbjával sem. Yoora tökéletes nő volt, s nem csak Yixingnek, hanem az összes többi férfi számára is. Mire felébredtem az álmodozásomból, csak annyit fogtam fel, hogy a lány elnézést kért, majd elment a mosdóba.


- Na? – fordult felém kíváncsi szemekkel csapattársam.


- Mi az?


- Mi a véleményed róla?


- Őszintén? – pislogtam a táncosra, aki hatalmas kiskutyapillantásokat küldött felém. – Nála sosem fogsz jobbat találni.


- Komolyan így gondolod?


- Hidd el, ennél nem is lehetnék komolyabb. Yixing, – fogtam meg kezét – kifogtad a nagyhalat. Tartsd is meg!


- Úgy örülök Suho, hogy így gondolod! – fújt ki hatalmas mennyiségű levegőt tüdejéből, megkönnyebbülés jelképe gyanánt. Kedvesen pillantottam az önfeledten boldog fiúra, s élveztem a kellemes csendet, amely közénk férkőzött. Csak figyeltem a kisgyerekes vigyort arcán, melyet nem tudott levakarni, kicsit talán még szokatlan is volt tőle ezt látnom. Ahogy Yoora visszaért hozzánk, újabb görcs ugrott a gyomromba. Nagyon nehezen viseltem a jelenlétét és nem azért, mert nem kedveltem. Aranyos mosollyal visszaült Lay mellé, aki átkarolta, majd mintha reveláció érte volna, úgy fordult lelkes fejjel irányomba.


- Majd mehetnék egyszer egy dupla randira!


- Nem értelek… - ráncoltam a homlokom, hisz valóban nem tudtam, mire gondolhat Yixing.


- Nem lenne király négyesben beülni valahova? Te, Yoora, én és Amber.


- Klassz lenne! – mosolyodtam el, mire leesett, hogy kiről is beszél. Az én kis egyetlen tomboyomról…


A kávézó előtt elbúcsúztunk Yoorától, aki fogott egy taxit, s azzal ment haza. Valahogy nagyon megkönnyebbültem, mikor már nem volt a közelemben. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, miközben halkan baktattam Yixing mellett.


- Furcsa, nem igaz? – szólalt meg hirtelen.


- Micsoda?


- Gondolj bele; tizenkettő srácból, csak nekünk van kapcsolatunk.


- Szerintem ebben nincs semmi különös. Mikor lenne időnk ismerkedni?


- Akkor mi mégis, hogyan szereztünk barátnőt?


- Az is igaz – kuncogtam fel. – De, én régebb óta ismertem Ambert… te hogy is jöttél össze Yoorával?


- Kris elrángatott egy szórakozóhelyre, és ott egymásra találtunk. – mesélte nosztalgikus ábrázattal.


- Szóval az egész Yifan miatt történt.


- Ha jobban belegondolok, akkor igen… - nevetett fel hangosan. Jó érzéssel töltött el, ránézni a vidám unikornisra, kit nagyon rég láttam már mosolyogni.


- Kérdezhetek valami indiszkrét dolgot? – pislogott rám kissé félénken.


- Kérdezd, és majd eldöntöm, hogy válaszolok-e rá.


- Ti, Amberrel… - nyelt egy nagyot, majd a szemembe meredt. – Ti lefeküdtetek már?


Köpni-nyelni nem tudtam, annyira hirtelen jött ez a kérdés. Mondjuk ez nem igaz, csak amikor azt mondta: indiszkrét, nem épp erre számítottam. Beleharaptam ajkaimba, s eldöntöttem, mit fogok neki mondani.


- Nem – ráztam meg a fejem. – Még nem feküdtünk le egymással. Miért, te és Yoora már…?


- Nem, dehogy! – nevetett fel halkan, s válaszát hallva egy kicsit megkönnyebbültem. Talán nem volt annyira kínos, hogy még nem szexeltem a barátnőmmel, hisz Lay sem tette. S hirtelen egy különös kérdés fogalmazódott meg bennem.


- Te még szűz vagy?


- Parancsolsz? – pislogott kikerekedett szemekkel.


- Basszus, ne haragudj! – kaptam rögvest észbe, amint felfogtam mit is kérdeztem. – Sajnálom. Kérlek, felejtsd el.


- Rendben.


Mikor betoppantunk a dormba, Xiumin ugrott elénk. De ezúttal nem volt sem vidám, de pedig aranyos. Nagyon komolyan pillantott, elsősorban rám.


- Bemennétek a nappaliba? Valami fontosat kell mondanom.


- Valami baj van?


- Hát… az csak rajtad múlik, Suho. – nevetett fel kínosan, majd beterelt minket az előbb említett helységbe. Az összes tag elfoglalta a kanapét, s a körülötte lévő foteleket. Egyesek a földön helyezkedtek el, úgy pislogva a tv előtt ácsorgó Minseokra, aki mellé nem sokkal később Jongdae érkezett. A fiatalabbik ujjait ropogtatta, majd az idősebb nyugtatásképpen, megfogta a kezét, egészen addig, amíg Chen le nem nyugodott. Xiumin bíztatóan rámosolygott, majd mind a ketten elszántan fordultak felénk. A pulzusom másodpercről másodpercre emelkedett.


- Valamit el szeretnénk nektek mondani. – kezdte Chen, majd vett egy mély levegőt.


- Srácok, megijesztetek! – szólalt meg Kris. – Bármi is legyen az, nekünk elmondhatjátok. Egy család vagyunk. – A megható szavak hallatán, Minseok szórakozottan elmosolyodott, s a fiatalabbra pillantott.


- Ebben az esetben csak egyszerűen elmondjuk. – azzal ismét megfogta Chen kezét. Viszont teljesen máshogy, mint előtte pár perccel; összekulcsolták ujjaikat, úgy mosolyogva egymásra, mire Jongdae magabiztosan nézett ránk.


- Minseokkal szeretjük egymást, és ha kell be is bizonyítom! – azzal a legidősebb felé fordult, s nemes egyszerűséggel megcsókolta. Mi a retkes franc folyik ebben a családban? – ez volt ez egyetlen kérdés, ami zakatolt bennem.


Én most komolyan azt látom, amit?