34. fejezet (BEFEJEZÉS)

34. fejezet (VÉGE)






Suho Pov






Mikor a nap selymes sugarai megcirógatták arcomat, gyanútlanul töröltem meg csipás szemeimet, melyekben még ott ült az álom halvány maradványa. Arcomat dörzsölve pislogtam az ablak irányába, ami legszívesebben széttörtem volna, mivel idegesítette a rajta beáradó erős fény, ami majdnem kiégette retinámat. Szitkozódva keltem ki az ágyból, majd egy hirtelen mozdulattal húztam be a függönyt, amitől ismét kellemes sötétség borította be a szobát. Megkönnyebbült sóhajt hallatva magamból, baktattam vissza az ágyba, amikor is a takaróm megmozdult. Ijedten léptem egy lépést hátrább, mivel mozgó ágyneműre nem számítottam aznap, de legnagyobb megdöbbenésemre, egy álmos, ám nagyon élénk tekintetű Yixing kukucskált ki a paplan alól, pajkos mosollyal arcán.


- Jó reggelt, hyung! – köszöntött, majd az ő ábrázata is elkomorodott, amint meglátta rémült tekintetem. – Valami baj van?


- Nem... Csak miért vagy az ágyamban? – kérdeztem tőle, mire neki hitetlen kacaj hagyta el ajkait.


- Ez az én ágyam.


Egy pillanatra összeráncolt homlokkal meredtem a nálam fiatalabbra, majd figyelve tekintetét, akaratlanul is követve azt, lesandítottam csupasz testemre, és abban a percben tört rám a reveláció csodálatos példája. Eszembe jutott az előző estén történtek; Az Amberrel való szakítás, Yixing kedvessége, az éjszaka és az érzéseim. Azok a furcsa gondolatok, melyek előtte sosem látogatták elmémet; lefeküdtem Yixinggel. Ez még rendben van, mert ki ne akart volna kísérletezni, ráadásul még élveztem is. De; Yixingnek ott van Yoora, a tökéletes lány, akihez senki sem érhet fel, legyen az, nő vagy férfi. Viszont azt mondta szeret... Ezt igazán nem tudtam hova rakni.


Fáradtan rogytam össze az ágy szélén, gondolataimba feledkezve, míg az ágyon fekvő csapattársam kíváncsi szemekkel vizslatott.


- Mi a gond JoonMyun?


- Tanácstalan vagyok – sóhajtottam egyet, miközben vállam felett egy futó pillantást vetettem rá. Haja kócosan lógott csillogó íriszeibe, melyek csodálattal meredtek rám. A tökéletes látványtól elszorult a szívem; így elkaptam róla tekintetem, majd elkezdtem visszavenni a tegnapi ruháimat, hogy ne meztelenül flangáljak a szobájában.


- Hogyhogy? – kelt ki ő is az ágyból, majd, amint megpillantotta hatalmas férfiasságát, a paradicsom minden árnyalatában kezdett játszani a fejem.


- Meg... Megtennéd, hogy előbb felöltözöl?


Hamiskás mosoly kúszott ajkai szélére, majd egy bólintással nyugtázta kérésemet.


Mikor, már mind a ketten ruhában voltunk, kissé feszengve pislogtunk a másikra, nem tudva, hogy ki kezdje a mondandóját. Nekem mindenképpen meg kellett tudnom egy s mást, épp ezért talán kissé hirtelen is vágtam a közepébe.


- Te meleg vagy? – kérdeztem, mire Yixing érzelemmentes arccal meredt rám.


- Azt hiszem.


- De akkor... – léptem hozzá közelebb, talán túlságosan is lecsökkentve a köztünk lévő távolságot. – Mi volt ez az egész Yoora ügy?


Hatalmas fáradt sóhaj hagyta el Yixing ajkait, amely arra tett utalást, hogy kissé kínos neki a téma.


- Egy bárban egymásba akaszkodtunk, és ott tényleg történt köztünk valami, de azért mert részeg voltam. Aztán nem sokkal azután felhívott és találkoztunk – kezdett bele a mesébe a nálam fiatalabb, amit én érdeklődve hallgattam. – Én tényleg megpróbáltam beleszeretni, vagy legalább vonzódni hozzá, de nem sikerült és ezt ő is látta. És ezután történt, hogy alkut ajánlott.


- Alkut? – ráncoltam a homlokom.


- Azt mondta, ha állást szerzek neki Koreában, eljátssza a barátnőmet előttetek...


- Hogy ne higgyük azt rólad, hogy meleg vagy? – csodálkoztam, de ő csak halvány mosollyal arcán rázta nemlegesen a fejét.


- Azért segített, hogy féltékennyé tudjam tenni azt a személyt, akit szeretek.


Döbbenten pislogtam boldogságtól csillogó íriszeibe, melyek egyértelműen közölték velem, hogy szeret.


- Tehát, te képes voltál hónapokig azt a látszatot kelteni másokban, hogy barátnőd van, csak azért, hogy megtudd én is érzek-e irántad valamit?


- Lényegében – vont vállat, de arca megbánást mutatott. – Sajnálom JoonMyun, ha ezzel megbántottalak téged, vagy esetleg csalódást...


Édes csókkal fojtottam belé a szót, ahogy elegem lett a felesleges magyarázkodásából. Őszintén imponált nekem az, amit művelt, még akkor is, ha átlagesetben ezt gyerekes viselkedésnek tudtam be. De Yixingtől nagyon tetszett; ő akart engem, tett értem valamit, és így is tiszteletben tartotta a személyes teremet. Nem tört össze, nem nyomult, de még zavaró utalásokat sem tett; egyszerűen várt rám.


Miután elváltunk egymástól, Yixing meglepett arcát láttam magam előtt, ami nevetésre késztetett.


- Ezt mégis miért kaptam? – mutatott kérdőn ajkaira.


- Magam sem tudom – vontam vállat, ahogy ismét elbizonytalanodva magamban pislogtam a semmibe. Igaz, most megcsókoltam őt... De valóban rá vágyom? Zhang Yixing lenne az a személy, akihez én tartozom? – Azt sem tudom akarom-e ezt...


- Ezt? Mármint azt, ami köztünk van.


- Csak azt, ami köztünk lehet. Komolyan azt hiszed meleg, vagyok?


- Pusztán reménykedni tudok valami hasonlóban – húzta keserű mosolyra száját. – Te sosem tekintettél rám úgy?


- Mire gondolsz? – húztam fel szemöldököm, mint aki azt se tudja miről van szó, holott tisztában voltam vele, mire gondolt.


- Jaj, ne játszd a hülyét. Tudod, hogy értem.


- Igen, tudom – meredtem reménykedő szemeibe. – De a válaszom nem. Sosem tekintettem úgy rád, mint nő a férfira. Számomra te sokáig csupán egy csukott könyv voltál, és még most is az vagy.


- Hogyhogy?


- Hogyhogy?! – ismételtem szavait, mintha valamiféle hitetlenség lenne, amit mondott. – Nem értelek Yixing; konkrétan közlöm veled, hogy nem tekintek rád úgy, ahogy te azt szeretnéd, mégis boldogon mosolyogsz itt előttem. Miért?


- Mert tudom, hogy ez nem így van.


- Már hogyne lenne így. Én csak jobban tudom – erősködtem tovább.


- Ugyan hyung; ha valóban hetero lennél, lefeküdtél volna velem tegnap? Megcsókoltál volna az előbb?


Sarokba szorított; nem tudtam logikus választ kicsalni magamból, pedig pontosan tudtam, hogy nem vonzódom a férfiakhoz. Yixing valahogy mégis más volt; mintha ő egy tökéletes valamit képviselt volna, ami ugyan férfi képében jelenik meg előttem, de nem tartozik egyik csoporthoz sem. Ő egyszerűen csak Zhang Yixing.


Ahogy egyre közelebb lépett hozzám a fiatalabb, épp olyan tempóban ment el a kedvem a meneküléstől; talán tényleg vonzódom Yixinghez. De ezt akkor sem kellene hagynom; mégiscsak csapattársak voltunk.


Yixing gyengéden karolta át a derekamat, szorosan magához húzva, homlokát az enyémnek döntve, így tökéletes hallottam még a szívverését is.


- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben mélyen magamba szívtam kellemes illatát.


- Csak egy lehetőséget.


- Mire?


- Hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek, és hogy én sosem fogok veled úgy elbánni, mint Amber – suttogta halkan fülembe negédes szavait, melyektől a szívem hihetetlen tempóra váltott. Azt hittem ott helyben kiszakad a helyéről, örömtáncot lejtve a szoba közepén.


Gyenge karjaimmal toltam el magamtól a fiatalabbat, hogy szemeibe tudjak nézni, melyekből szokatlan melegség áradt.


- Ezt nem lehet.


- Miért nem?


- Mert csapattársak vagyunk...


- Akkor Jongdae és Minseok is szakítsanak? – húzta fel szemöldökét, amellyel újabb mattot adott le nekem. – Csak adj ennek egy lehetőséget.


- Mégis miért?


- Miért ne? – kacagott fel jóízűen. – Ez csak egy esély egy élvezetes, tartós és izgalmas kapcsolatra. Szeretnél jobban megismerni? Itt van rá a lehetőséged JoonMyun.


- Yixing... – kezdtem volna bele, egyik ujját ajkaimra téve befogta a számat.


- Csak próbáljuk meg; ígérem sosem foglak megbántani, sosem játszadoznék az érzéseiddel vagy veled. Azt akarom, hogy ismerj meg és legalább annyira légy szerelmes belém, mint amennyire én vagyok beléd jelen pillanatban.


- És mi van, ha ez nem jön össze? – pislogtam fel rá. – Ha nem szeretek beléd, és csak barátként tekintek rád?


- Akkor minden vissza fog térni a régi kerékvágásba; megesküszöm rá, hogy a kapcsolatunkon ez nem fog változtatni, ha netalán ez így alakulna.


Percekig csupán a válaszomra vártunk. Mérlegelnem kellett magamban a dolgokat, és visszaemlékeznem mindenre, ami az elmúlt hónapokban történt; Amber, a tánc, Daegu... Mindegyik élvezettel töltött el, és örültem, hogy az életem részei voltak egy ideig, még akkor is, ha valamelyik komoly lelki sérülést okozott nekem. Vajon leszek olyan boldog Yixing mellett, mint régen gyermekkoromban? Az volt a legcsodálatosabb időszakom, és a mennyekben éreztem magam – és azt a szerelmet kerestem, ahol ezt újra átélhetem.


- Rendben van Yixing... Próbáljuk meg.






**






És valóban megpróbáltuk. Emlékszem, azóta másfél év telt el, és mi Yixinggel ugyanúgy, egy párt alkottunk, mint mikor megígértük egymásnak, hogy belemegyünk ebbe a kapcsolatba. Természetesen átestünk mindazon, amiken egy friss kapcsolat; mélyebben megismerhettem az igazi Zhang Yixinget, aki egy olyan férfi képét festette le, ami egyszerre volt tökéletes és hétköznapi. Yixing jól főzött, megbízható volt és őszinte, mégis fellelhetők benne azok a tulajdonságok, melyek nem épp pozitívak, de ugyanúgy vonzóak a szememben: Yixing rendetlen, nagyon feledékeny és időnként nyűgös, amit csak akkor vettem észre, mikor már komolyabb szintre emeltük a kapcsolatunkat.


Emlékszem, mikor először vett nekem születésnapi ajándékot, amely egy személyre szabott zakóban valósult meg, amit nem mellesleg Yoora tervezett nekem.


Emlékszem az első csókunkra, ami már a kapcsolatunkban kezdődött. Egy esős napon, próba után szaladtunk az autóhoz, s mi lemaradva a többiektől szépen sétálva mentünk a kocsihoz; majd Yixing megállított, és egy rövid, de nagyon szenvedélyes csókkal ajándékozott meg.


Élénken emlékezetemben van, amikor bevallottuk a többieknek, hogy együtt vagyunk. Yifan és Kyungsoo hihetetlenül büszkék voltak ránk és még azt is megsúgták, hogy nyílt titokban fogadtak, mikor jövünk már össze. Jongdae és Minseok először meglepődötten, majd csak kedves mosollyal arcukon gratuláltak kapcsolatunkhoz, míg Baekhyun és Chanyeol (akik alig néhány hónappal később egymásra találtak) fangörcsös lányokat utánozva visítozták angolul: „SuLay is real!”. A két maknae, azaz Jongin és Sehun sokkos állapotba kerültek, míg Luhan és Tao, az első romantikus kapcsolat bejelentéséhez képest, sokkal boldogabban örültek velünk.


Életem leggyönyörűbb napja volt, mikor Yixing bemutatott a szüleinek, úgy, mint párját és mellékesen csapattársát. Először a kínai család döbbenten vette tudomásul fiuk homoszexuális kapcsolatát, de utána hatalmas szeretettel fogadtak.


Minden momentumát fel tudnám idézni annak az éjszakának, mikor először feküdtem le Yixinggel úgy, hogy már együtt voltunk. Azon az estén valahogy más volt, mint mikor Amber szakított velem; gyengédebben érintett, óvatosabban csókolt, mintha egy törékeny valami lettem volna, ami hihetetlenül jó érzéssel töltött el.


De emellett az emlékek mellett a legcsodálatosabb és legszebb mégis az, mikor egy éjszaka bevallottam neki, hogy beleszerettem. Egymás mellett feküdtünk az ágyban, ablakán a csillagokat bámulva, mikor kinyögtem, hogy szeretem. Elmondtam neki, hogy szerelmes vagyok belé, úgy, mint előtte soha senkibe. Emlékszem, hosszasan beszéltem az érzéseimről, s a monológom végén könnyes csókkal köszönt meg mindent, majd viszonozta szavaimat, pusztán egyetlen őszinte „Szeretlek”-kel.


Ennyi minden történt csupán tizennyolc hónap alatt; és csak velem. Arról nem is beszéltem a többiekkel mi volt, de nem is igazán érdekelt.


Jelenleg a kanapén ülök, kezemben egy könyvvel, s még olvasás közben is, csak az éppen táncoló Yixingre tudok gondolni; s várok rá, hogy hazaérkezzen. Meg akarom csókolni, ölelni, azt szeretném, ha érezné a szeretetemet. Várom, hogy Zhang Yixing az egyetlen csoda a sötétségemben hazatérjen, és bevilágítson ragyogó fényével.

33. fejezet

33. fejezet






Suho Pov






A szívem hihetetlen gyors tempóban verte mellkasomat, ahogy egyre közelebb értünk Amber lakásához, mely az ügynökség épületétől nem messze foglalt helyet. Rohanás közben egy pillanatra sem emelte rám édes tekintetét, csupán hajthatatlanul előre haladva húzott maga után, minden lépéssel egyre nagyobb forróságot öntve ágyékomba.


Amint hosszas kulcscsörgetés után, sikerült kinyitnia lakása ajtaját, konkrétan úgy estünk be, mint két kiéhezett kamasz; ajkaira marva, közel húzva magamhoz vezettem be, majd lábammal becsaptam a nyílászárót, úgy koncentrálva drága tomboyom gyengéd csókjaira.


A mennyországban éreztem magam, ahogy ízleltem igéző ajkait, s miközben hámozhattam le róla a ruhadarabokat, melyek egyre közelebb repítettek ahhoz az élvezethet, melyet Vele még nem tapasztaltam meg... Viszont arra nem számítottam, hogy míg kényeztetem nyelvem járásával, ő sós könnyekkel áztatja el orcámat.


Ijedten toltam el magamtól, vizslatva barna íriszeit, melyekben a megbánás több formája is helyet foglalt.


- Mi a baj? – kérdeztem továbbra sem engedve el őt.


- JoonMyun... – hüppögte – Én nem azért hívtalak ide, hogy lefeküdjek veled.


Szavai lesokkoltak.


- Értem. És, ne haragudj, nem akartam udvariatlan lenni.


- Ne kérj elnézést! Én tartozom egy hatalmas nagy bocsánattal.


- Miért? – értetlenkedtem tovább, ahogy könnytől áztatott, szemeibe meredtem, amit csak sajnálatra méltó arckifejezése fokozott.


- Mert... Szakítanunk kell.


Köpni-nyelni nem tudtam, kegyetlen szavai hallatán. Arca ugyan a megbánást tükrözte, akárcsak hangja s minden más porcikája... Mégis, mintha valami álszent dumával akart volna ámítani.


- Amber... – próbáltam magamhoz ölelni, de még gesztusom előtt eltolt magától.


- Kérlek ne!


- Mégis miért?


- Mert... – nyelt egy hatalmasat, majd szomorúan rám nézett – nem szeretlek.


Ott és akkor tört össze bennem az udvariasságom minden maradéka.


- Hogy tehetted ezt?


- JoonMyun...


- Ne szólíts a nevemen! – ordítottam rá idegesen, dühtől túlfűtve. Nem csak akkor voltam rá mérges; felidéztem azt a pillanatot, mikor először kosarazott ki. – Évekkel ezelőtt, mikor nemet mondtál nekem, azt mondtad, majd egy könnyebb időben visszajössz hozzám. Ha nem szerettél, mi a faszért léptél be abba a táncterembe néhány hónappal ezelőtt?


- Azt hiszem...


- Ne kérlek, ne válaszolj; pontosan tudom, hogy csak a lelkiismereted vezérelt. Komolyan azt hitted, ha szánalomból vagy velem, nekem az jó? Mi volt ezzel a célod?


- JoonMyun, én csak nem akartam, hogy haragudj rám. Kárpótolni szerettelek volna.


- Kárpótolni? – ismételtem gusztustalan megnyilvánulását. – Azzal, hogy évekkel később, mikor már elfelejtettem azt a fájdalmat, amit okoztál nekem, újra betoppansz az életemben, közlöd, hogy velem akarsz lenni, aztán megint összetörsz? Ez volt neked a kárpótlás?


- Reménykedtem benne, hogy beléd szeretek, de nem sikerült.


- Tudod, ha visszamehetnék az időbe, ívben elkerülnélek, hogy még véletlenül se essek beléd – mondtam, szinte teljesen figyelmen kívül hagyva szavait. – Miért nem tudtál bűntudattal élni? Egyszerűen csak békén hagyni engem?


- Mert haragudtam magamra, amiért egy ilyen remek férfit, mint te, el kell utasítanom, mert egyáltalán nem vonzódom hozzá.


- Tessék?! – akadtam fenn utolsó mondatán, mire csupán lehajtott fejjel kezdte a földet fixírozni. – Egyáltalán nem találsz vonzónak?


- JoonMyun...


- Válaszolj, az Isten szerelmére! – ordítottam el magam, mire apró teste összerezzent erős orgánumom hallatán.


- Jóképű férfinak tartalak, de...


- Nem kell befejezned, már ismerem a folytatást – legyintettem, szinte már minden erőmet elvesztve. Én ezt nem hiszem el; hazudott, becsapott és megint összetört ugyanaz a nő. Az a néhány boldog hónap, amit okozott, mind semmivé vált, csupán ezzel a néhány mondatával.


- Sajnálom.


- Tudod Amber; ezek után a sajnálatod édes kevés. Még az első visszautasításodat el tudtam viselni, mivel az egy teljesen normális helyzetből adódott. De ez: Te magad jössz el hozzám, aztán néhány együttöltött hónap után, konkrétan kidobsz azzal az indokkal, hogy sosem szerettél, és csak szánalomból voltál velem. Szerinted ez mégis, hogy esik nekem?


- Nézd...


- Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra. Soha a büdös életben még hallani sem akarok rólad – köptem a szavak arcába, mire újabb könnyek buggyantak ki szemeiből. Mély lélegzetet véve ragadtam az ajtó kilincsét, majd izomból felrántottam azt; De mielőtt még távoztam volna, egy utolsó pillantást vettem Amberre. – Tudod, megfordult az a fejemben, ha nem lennél nő, már rég lekevertem volna egyet. Viszont aztán rájöttem, én nem süllyedhetek le arra a szintre, amin jelenleg te is állsz.


Hangos zokogásban tört ki, mikor becsuktam magam mögött azt a nyílászárót, aminek mögöttes tartalmát mindig is meg akartam ismerni. Megtudtam, ki is Amber Liu valójában; a nő, akibe szerelmes voltam, sose szeretett, átvert és miért? A saját lelkiismerete érdekében; hát lehet ennél nagyobb pofont kapni? Nem valószínű.


Erre ő sír; még van pofája bennem bűntudatot kelteni! Menjen a jó büdös picsába ezzel a húzásával! Nincs joga sírni, viszont nekem van. Ha tehetném minden könnyemet, odaadnám ennek az érzésnek, ami Amber miatt tombolt bennem, de egyszerűen képtelen voltam megerőltetni a könnycsatornáimat.


Ahogy rohantam haza, az erős szél csípte arcomat, mindig egy kisebb sebet ejtve rajtam, de egy csepp könnyet sem tudott kicsalni belőlem. Csak szaladtam, hogy minél hamarabb otthon tudhassam magam, ahol vagy álomba kívántam magam ringatni, vagy tombolni úgy, mint soha.


Halk léptekkel osontam be a lakásba, melyen az álom csendes leple pihent, ezzel mindenkinek kellemes nyugodtságot költöztetve lelkébe. Alig hallhatóan nyitottam és csuktam az ajtókat, mégis mikor szobámban lerogytam az ágyamra, tincseimet markolászva, nem sokkal érkezésem után, gyenge kopogások érintették meg ajtómat. Mivel megszólalni nem akartam, nehogy felébresszem vele a többieket, így csupán feltápászkodtam helyemről, úgy nyitva ajtót, egy érdeklődő tekintetű, cseppet sem álmos személynek.


- Yixing, te miért nem alszol?


- Hallottam, hogy hazajöttél – vont vállat.


- Bocs, ha hangos voltam – nyögtem ki, majd épp rá akartam volna csukni az ajtót, nem épp valami kedves stílusban, de még mielőtt elválaszthattam volna magunkat, kezét a nyílászáróra helyezte, ezzel jelezve, ő nem kívánja abbahagyni a beszélgetést. Érdeklődve fürkészte arcomat, mintha azt megpróbálná megfejteni, miért vagyok ennyire flegma kedvemben.


- Mi történt Ambernél? – kérdezte, mindenféle köntörfalazás nélkül.


- Szakítottunk.


Egy pillanatra csodálkozva meredt rám, majd mögém mutatott, aprókat biccentve, mely csupán azt jelentette, bejöhet-e, hogy ott öntsem ki neki a szívem.


Ahogy leült mellém az ágyra, arra várva, hogy beszéljek, gyengéden megérintette vállamat, majd kedvesen végigsimított karomon. Valahogy ezek a mozdulatok... Jólestek tőle.


- Ki szakított?


- Ő, velem – feleltem egy mély lélegzetvétel után.


- És mondta, hogy miért?


- Igen – bólintottam, majd egyre inkább éreztem azt, hogy újra elönt a méreg. – Azt mondta nem szerelmes belém, és soha nem is volt. Ráadásul egy cseppnyi vonzalmat sem érez irántam, csupán engesztelésként volt velem, mivel évekkel ezelőtt kikosarazott.


Hirtelen őszinteségrohamomra Yixingnek egy pillanatra, háromszorosára kerekedett a szeme, ahogy végigmért tetőtől-talpig.


- És, mit csináltatok, mielőtt szakított veled? – kérdezte hatalmasat nyelve, de nem nézve a szemembe. Követtem tekintetét, mely egyenesen... Oda irányult, ami előtte Amber miatt kezdett ágaskodni. Zavaromban rögvest elfordultam tőle, még kezeimet is ágyékom elé helyezve, pirosabban, mint egy paradicsom.


- Basszus! – suttogtam magamba, mire egy halk kuncogást hallottam meg magam mögül, melyet Yixing adott ki magából. Felé fordítottam tekintetem, s ragyogó mosolyával találtam szemben magam, ami mindennél több melegséget árasztott. Az a kedvesség, ami szemeiből áradt, valahogy széppé tette őt; a vonásait, mosolyát, tekintetét és mindent, amit hozzá lehetett kötni. Zhang Yixing gyönyörű volt, azon az éjszakán; vajon mindig ilyen küllemmel rendelkezett, vagy csak én vagyok vak?


- Yixing... – suttogtam nevét, de mondatomat félbeszakította, mihelyst ajkait enyéimen éreztem.


Döbbentem figyeltem a csukott szemű kínait, ki másodpercekig meg sem mozdította száját, csupán várt, de azt magam sem tudom, hogy mire. Talán rám...?


Mikor nem tettem semmit, s a szituáció kezdett kínossá válni, Yixing kissé szégyellve magát, húzódott el tőlem, lehajtott fejjel.


- Bocsánat hyung! Én...


Magyarázkodását figyelmen kívül hagyva ragadtam meg pólójánál fogva, úgy tapadva rá ajkaira. Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy megcsókoltam egy férfit, de Yixing túl gyönyörű és vonzó volt azon az estén, hogy csak úgy egyedül hagyjon. Nem akartam egymagamban rágódni az Amber ügyön, de beszélni sem szerettem volna; egyszerűen csak Yixinggel akartam lenni.


Hevesen ízleltük a másik ajkát, szinte nulla szeméremmel; bár furcsa volt számomra, hogy nem nekem, hanem én ejtettem le az állam Neki, hagyva, hogy nyelveink keringőt járjanak egymással. Közben kezeim felsőjén jártak, amitől minél hamarabb meg akartam szabadulni.


Hirtelen elszakadt tőlem; olyan döbbenten meredtem rá, mint még soha senkire.


- Baszki! – pattantam fel az ágyamról, több kört is megtéve a helységbe.


- Mi a baj? – pislogott rám közömbösen.


- Csupán annyi, hogy ezt nem tehetjük.


- Miért? Te magad adtál szabad utat mindenkinek – állt fel ő is, felém közeledve.


- Tudom, és nem is erről van szó.


- Akkor miről? – húzta fel szemöldökét, mikor már alig néhány centi választott minket el egymástól.


- Neked ott van Yoora.


- Csakhogy, engem ő hidegen hagy – felelte pajkos mosollyal arcán, majd ismét ajkaim felé kapott. Olyan gyengéden csókolt, hogy szinte beleremegtem, ahogy megmarta alsó ajkamat. Valahogy, akkor nem érdekelt, hogy egy férfival csókolózom, hiszen ő Yixing volt, akihez mindig furcsa érzések kötöttek. Ez lenne az? Magam sem tudtam, és igazából nem is érdekelt; csak az, hogy még tovább kényeztessen nyelvével.


Mintha csak olvasott volna gondolataimban, úgy vált el tőlem; ahogy csillogó íriszeibe bámultam egy pillanatra egy másik világba kerültem. Gyengéden szedte le rólam a felsőmet, majd végigcsókolt nyakamon, így haladva egészen odáig. Egy másodperc alatt szedte le rólam a nadrágot, boxeremmel együtt.


- Oh lalala – húzta fel szemöldökét, ahogy megpillantotta kemény férfiasságom. Már pusztán ettől a jelenettől zavarban voltam.


- Yi-xing... – nyögtem nevét – Mégis, mire készülsz?


- Ha Amber faképnél hagyott, én nem foglak – pillantott fel rám hamiskásan, majd kacsintott egyet, azzal apró elkezdett csókokat hinteni férfiasságomra. Azt hittem ott helyben esek össze a gyönyörtől; először csak puszilgatta hímtagomat, majd nyelvéve körözni kezdett makkom körül, úgy repítve el engem majdnem a mennyországba. Egy darabig még húzta az agyam, aztán rendesen szájába vette lüktető péniszemet; egy percre meg kellett kapaszkodnom a mellettem található szekrényekben, utána már csak abban tudtam reménykedni, hogy senki nem ébred fel a nyögéseimre.


Mikor már majdnem felértem a csúcsra, Yixing nem folytatta tovább kényeztetésemet; sejtelmes mosollyal az arcán állt fel velem szemben, s pajkos pillantások közepette törölte meg szája szélét. Annyira izgató látvány nyújtott, hogy két pihegésem között ragadtam meg nyakánál fogva, úgy csókolva meg hosszasan. Édes ajkait ízlelve, meg is feledkeztem az odalenti problémákról, de igazából nem is érdekelt nagyon. Csupán Yixing volt előttem a tökéletességével, és azzal a személyiségével, akit talán mindig is meg akartam ismerni.


Akaratom kívül döntöttem le az ágyra, teljesen megszabadítva őt és magamat a felesleges ruhadaraboktól; ahogy megpillantottam hatalmas férfiasságát, egy másodpercre meg kellett állnom, ugyanis őszintén sokkolt a mérete.


Halk kacagás hagyta el ajkait, amint megpillantotta döbbent arcomat, majd feljebb ült, s a végén csupán annyit vettem észre, hogy megcserélődött köztünk a szerep; én voltam alul.


- JoonMyun – szólt kéjes hangon.


- Hm?


- Szeretlek.


Szavaira, egy percre megfeledkeztem a körülményekről, a helyzetünkről, de még Amber alattomos húzásáról is. Csupán Yixing komoly ábrázatát figyeltem, amelyből az őszinteség tükröződött. Akkor még azt hittem, viccelt...


Nem törődve kijelentésével, érintettem meg férfiasságát, mire nyekkent egyet a fiatalabb: lassan mozgattam kezem rajta, úgy húzogatva a bőrt, hogy később minél nagyobb élvezetet érezzen.


- Bocsi! – nyögte, majd már csak annyit éreztem, hogy rögtön három ujját dugta belém. Fájdalmasan felszisszentem, de kezem akkor sem állt le. Hogy Yixing enyhítse fájdalmamat, felém hajolt, s olyan hosszas csókba invitált, hogy elfeledtem azt is, milyen nemű vagyok.


Aztán már csak lüktető férfiasságát éreztem magamban, meg azt, hogy menten ketté szakadok. Tehát ilyen érzés a nőknek... Yixing nem mozgott, egyelőre hagyta, hogy megszokjam azt a furcsa érzést, amit általában csak az ellenkező nem szokott megtapasztalni. Egy apró bólintással jeleztem neki, hogy mozoghat, ám ezt ő nem gondolta túl meggyőzőnek, mivel eleinte nagyon lassú és gyengéd volt. De aztán megdöfött bennem egy olyan pontot, ahol az eddig összeszorított szemeim, hirtelen kerekedtek ki.


- Ott! – nyögtem a kelleténél talán kicsit hangosabban is, és még csípőmet is megemeltem, hátha Yixing megint eltalálja azt a pontot.


Választ sem adva kezdett gyorsítani a tempón, ezzel okozva nekem hatalmas gyönyört; minden mozdulata, minden csókja, s az összes érintése a mennyekbe repített, és még azon túl.


Szinte egyszerre élveztünk el; testnedvem az ő hasfalára fröcskölődött, ami furcsamód őt örömmel töltötte el, mivel hatalmas mosollyal vált el tőlem, ami miatt belőlem egy halk szisszenés tört fel. Aznap este feküdtem le először Zhang Yixinggel, s ahogy egymás karjában készültünk álomba szenderülni, csupán egy dolog lebegett a szemem előtt: És ezután mi lesz?

32. fejezet

32. fejezet






Suho Pov






Néhány nappal később, mikor már túlestem egy beszélgetésen Luhannal, de még nem döntöttem el biztosan, hogy nem konzultálok Taóval, egyik próba után, sikerült pár igen érdekes mondatot váltanom a Happy Virus-sal, Chanyeollal.


A magas babaarcú fiú, a csürhénk legvégén baktatott, mintha elvesztett volna valamit; elhagyatottan bóklászott, célok és tervek nélkül. Persze, lehet, hogy szimplán csak fáradtnak érezte magát, de akkor sem volt jó, így látni őt.


Kissé lemaradva a többiektől csapódtam a fiúhoz, kit először nem igazán izgatott jelenlétem, hisz ugyanolyan semmilyen stílusban tette egyik lábát a másik után. Viszont néhány percnyi megszakítatlan bámulás után, feszélyezett ábrázattal fordult felém a fiú, furcsa grimaszba vágva arcát.


- Mi az hyung?


- Máshogy nézel ki – mondtam, továbbra sem véve le szemeimet róla, így könnyedén el tudtam csípni a hirtelen megjelent pírt arcán.


- Ezt, hogy érted?


- Nem tudom – vontam vállat. – Egyszerűen csak más vagy. Történt talán valami, amíg forgattam?


- Semmi különös, azt leszámítva, hogy Yifan halálra dolgoztatott minket – biccentett szőke leader társam felé, ki épp nagyban nevetett valami olyan viccen, amit Baekhyun mondott neki. – Illetve... Hyung elintézte, hogy sok programunk legyen a távollétedben is; Interjúk, fellépések, rádióadások... Yifan sok mindent lerendezett a menedzserrel. Egyszerűen csak fáradt vagyok.


- Értem – motyogtam orrom alatt a választ, leginkább csak magamnak, mivel gondolataim megelőzték az akaratot, miszerint Chanyeollal beszéljek.


Míg Daeguban voltam, fogalmam sincs, Yifan hogyan irányította itthon a srácokat, de ha mellé is fogott valamiben, azt is jól csinálta, mivel amióta visszajöttem, mintha minden tökéletes lenne. Nem tudom előtte is így volt-e, de már nem is igazán számított. Bármi is történt a múltban, az ott maradt, ugyanis a jelen életem legszebb időszakát is jelentette; sikereket arattunk, mint banda, jól dolgoztunk és semmiféle panaszt nem lehetett hallani tőlünk. Ráadásul a tagok lelki állapota is rendben volt; Jongdae és Minseok boldogan élték a szerelmesek életét, csak úgy, mint Luhan és Sehun... Ja, és Yixinget és a tökéletes barátnőjét sem szabad kifelejtenem. Yoora. Hihetetlen, hogy csupán ez a név teljesen lerombolta minden önbecsülésemet. Ahogy a nevet kiejtettem, nem sokkal utána lelki szemeim előtt láttam azt a hibátlant, teremtést, kit Yixing fogott ki magának, még hónapokkal ezelőtt. Porcelánfehér bőr, hatalmas bambiszemek, eget rengető kacagás, mely édesebben csilingelt, mint egy gyermek csengettyűje. Miért pont Yixingnek kellett megszereznie őt? Több mint hét milliárd ember él a földön, nem tudott volna valaki olyan választani, aki nem Yoora? Csodálatos lány volt, túlságosan is.


- Hyung! – lökött oldalba Chanyeol, kinek arcán az aggodalom enyhe jelei mutatkoztak, miközben én zombi módjára meredtem magam elé. – Minden rendben?


- Persze – bólintottam, próbálva meggyőzni őt, majd teljesen hirtelen, minden köntörfalazás nélkül tettem fel egy kérdést a fiúnak, ami egy cseppet sem kapcsolódott az eredeti témához, mégis, ahogy ránéztem Chanyeolra, eszembe jutott miért is akartam eredetileg beszélni vele. – Yeol, te az agglegények életét éled?


- Hát, nem egészen – kacagott fel, nem tudom, hogy a furcsa arcom, vagy az érdekes kérdés hallatán, mindenesetre jól szórakozott. És én már ezzel a válasszal is tökéletesen meg voltam elégedve, ugyanis semmi kedvem nem volt megvitatni a részleteket, amik semmilyen szempontból nem tartoztak rám.


Ahogy csendben sétáltam tovább a rapper mellett, gondolataim hirtelenjében Amberen kezdtek járni. Az édes kicsi Amberen, kit olyan rég láttam, és aki mindenkinél jobban hiányzott nekem. A gödröcskéi, a kedves mosolya, mellyel bearanyozta az egész napomat, akárhányszor csak rágondoltam. A hangja, az egyedien csillogó szemei, a teste... Aish, az a tökéletes alak; Hiába hordott férfiruhákat, iszonyatvonzó nő volt Ő, akivel már rohadtul le akartam feküdni.


- JoonMyun! – ismerős kiáltás hangzott fel mögöttem, melyre, mind a tizenketten hátrafordultunk, látva egy személyt, ki tiszta erejéből rohant irányomba.


- Amber! – szakadt ki belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, majd én is a felém szaladó lányhoz kezdtem lépni. Amint összetalálkoztunk, édes csókot lehelt ajkaimra úgy, mintha több éve nem látott volna; megízlelve rég nem érzett csókját, hihetetlenül nagy forróság öntött el, amit nyilvánvalóan ő is érzett, mivel ahogy elváltunk egymástól, halk szavakat suttogott füleimbe.


- Gyere velem.


Választ sem adva egyeztem bele kérésébe, de mielőtt még minden szó nélkül léptem volna le, intettem a srácoknak, hogy később érek haza, így ne várjanak meg. Többségük nem is igazán törődött vele, csupán bíztató mosolyokat küldtek felém, de Yifan és Yixing kissé aggodalmasan pislogtak felém, mígnem olyan távol kerültem tőlük, hogy már foltokat sem láttam belőlük.


Az álom, amire vártam, valóra készül válni abban a mozdulatsorozatban, ahogy Amber hihetetlen nyugodtsággal érinti meg kezemet, majd rákulcsolja ujjait enyéimre; így kezd húzni maga után, egyenesen be a paradicsomba.

31. fejezet

31. fejezet






Suho Pov






Magam sem tudom, hogy pontosan mi ütött belém, mikor hazaértem, és gyakorlatilag szabad utat adtam mindenkinek. A Daeguban töltött hetek teljesen kicseréltek; új embereket ismertem meg, akik hasznos tanácsokkal láttak el a jövőmet tekintve, s az ottani levegő, valahogy kitisztította az elmémet.


Mikor megérkeztem a forgatás helyszínére, szívem szerint fejbe lőttem volna magam, de helyette a szerepemre koncentráltam. Amíg ott voltam, szinte semmi időm nem maradt arra, hogy agyaljak a Jongdae - Minseok ügyön. Aztán, szó szerint, egyik pillanatról a másikra, megvilágosodtam; pontosan annyit kellett volna gondolkodnom a kapcsolatukon, mint amíg Daeguban voltam: Semmit. De, önmagamhoz méltóan, azért is elkezdtem pörgetni a fogaskerekeimet ezen az ügyön, s napokig nem hagyott nyugodni a dolog. Rá kellett döbbennem arra, hogy csak azért, mert szétválasztom őket, még nem fognak másképpen érezni a másik iránt ráadásul, azaz állapot, amiben voltak, felért egy öngyilkossággal; Minseok nem mosolygott, nem volt kedve a tánchoz, s csak Jongdae után sóvárgott, akinek nem jött ki tiszta énekhang a torkán, s minden reggel olyan ábrázattal ébredt, mint akinek háromszorosra duzzadtak a szemei. Csak őket kínoztam azzal a szituációval, s eredményt sem igazán hozott a „bölcs” döntésem. Mégis, a legfőbb ok, amiért megengedtem azt a szerelmet, az végig ott lebegett a szemem előtt; előttünk is képesek voltak az egész kapcsolatot titokban tartani, pedig tizenketten vagyunk összezárva egy lakásban, így tényleg hatalmas profizmus kellett ahhoz, hogy abszolút inkognitóban maradjon az a szerelem. S ez volt az a valami, ami arra kényszeríttette, nem csak a lelkiismeretemet, de a józan eszemet is, hogy engedélyezzem Jongdae és Minseok kapcsolatát.


Azóta, mintha minden visszatért volna régi kerékvágásba; ugyanolyan színvonalban és tempóban dolgozunk, mint a debütálás kezdetekor, mindenki vidám, s tényleg észrevehetetlen Minseokék szerelme. Mármint látszik, hogy néz egymásra az a kettő, de tekintettel vannak ránk, és a romantikus dolgaikat nem a szemünk láttára intézik. A legintimebb pillanatuk előttünk, csupán egy szájra pusziban nyilvánult meg, amit Chanyeol és Baekhyun még kifejezetten aranyosnak is talált. Ennyit az állítólagos homofóbiánkról...


De mivel fogom én elütni az időt, ha nincsenek problémák? Sajnos, azt kell mondanom, még mindig van egy-két dolog, ami nem hagy nyugodni; például Luhan és Tao miért, ellenezte olyan hevesen Minseokék kapcsolatát? És Chanyeol meg Baekhyun? Ez mindig bökte a csőröm, de csak jóval a történtek után határoztam el, hogy mélyebben foglalkozni kezdek a dologgal.


Egyik nap, mikor tényleg semmi programom, vagy elintéznivalóm nem akadt, előtört belőlem a lelkizős kamaszlányos énem, amit mindig is el akartam titkolni mások elől, de azon a napon hasznát vehettem; kedves mosollyal fejemen léptem be Luhan szobájába, ki akkor épp valamiféle könyvet olvasott, melyet abban a pillanatban eldugott, mihelyst megpillantott.


- JoonMyun...


- Zavarok?


- Dehogy – rázta meg zavartan fejét, majd közelebb csúszott ágyán, hogy rendesen szemeimbe tudjon nézni. – M-miért jöttél?


- Csak gondoltam, dumálhatnánk egy kicsit. Tudod úgy, mint mikor még gyakornokok voltunk; emlékszel milyen sok időt töltöttünk el egymással?


- Persze – felelte halvány pírral orcáján.


- Klassz lenne, ha újra beszélgetnénk egy kicsit.


- JoonMyun, te valamit akarsz, jól tippelem? – mosolyodott el halványan, ahogy kedves tekintettel pillantott rám, rögtön rájőve arra, mi is a célom.


- Csak tudni szeretnék valamit.


- Mi az? Kérdezd meg nyugodtan, elvégre barátok vagyunk.


Luhan őszinte kisugárzása biztatást adott nekem abban, hogy végre feltegyem neki, az ominózus kérdésemet.


- Amikor kiderült, hogy Jongdae és Minseok együtt vannak, tudod egy kisebb háború alakult ki itthon, és mindenki valakinek az oldalára állt. Csak azt szeretném tudni, hogy a kötelesség tudatodon kívül, volt-e olyan ok, amiért nem támogattad az ő kapcsolatukat?


- Ennél diplomatikusabban nem tudtad volna megfogalmazni?


- Csak válaszolj! – löktem kissé oldalba, cukkoló hangvétele miatt.


- Ha nagyon tudni akarod, akkor igen. Volt másik okom.


- Igazán? És micsoda?


- Tudod, erről nem szívesen beszélnék; személyes ügy, és a mai napig is frusztrált vagyok miatta.


- Frusztrált? – lepődtem meg Luhan kissé szégyenlős, enyhén talán gondterhelt arcán. Mindenképpen tudni akartam, mi a baja. – Akkor pláne el kéne nekem mondanod; bármi is legyen, én nem fogok ítélkezni.


- Hát... Tudod aznap este, mielőtt ez az egész bejelentős dolog megtörtént volna, Sehun mondott pár dolgot.


- Mint például?


- Az egész monológja nagyon zavaros volt; először valami lányról kezdett beszélni, aztán a gyakornoki időszakról, a végén pedig kilyukadtunk nálam.


- Nálad?


- Ühüm – bólogatott a babaarcú. – Nagyon sokat beszélt rólam...


- De, ha Sehun csak áradozott, hol itt a probléma?


- Ott, hogy a végén szerelmet vallott.


- TESSÉK?!


Szemeim úgy kerekedtek ki, mint két hatalmas teniszlabda, hisz a döbbenetem, teljesen átvette az uralmat felettem. Sehun...? A kis maknae, az ártatlan kölyök, a saját neméhez vonzódna? Ráadásul pont Luhan? Ha ezt, valamelyik rajongónk megtudja, a végén még kiírja Twitter-re: „HunHan is real!”. Már csak ez hiányozna.


Luhan félénken ült előttem, akár egy félős kislány, aki nem mer szóba állni idegenekkel. Mély sóhajok közepette dörzsöltem orrnyergem, majd fáradtan meredtem a fiúra.


- És te mit válaszoltál?


- Hogy én is szeretem.


Na, itt fulladtam meg majdnem a meglepetéstől. Luhan is? De, ha ő is az... Akkor miért?


- Ne haragudj, de én ezt nem értem.


- Mit nem lehet ezen érteni? Sehun és én kölcsönösen szimpatizálunk a másikkal, és többet érzünk egymás iránt, mint barátság.


- Nem erre gondoltam; Ha te is meleg vagy...


- Nem vagyok meleg!


- Nem? Akkor Sehun titokban lány, vagy mi?


- Aish, JoonMyun! – durcásodott be, akár valami kamaszlány. Ha kettejük közül valaki lány, az tuti nem a kis maknae. – Ezt nem értheted.


- Akkor magyarázd el!


- Ez kicsit komplikált...


- Luhan, csak mondd! – siettetem kicsit, mert már kissé fárasztott a félénksége. Oké, én sem szívesen beszéltem volna ilyen témáról, de ha már elkezdte, fejezze is be!


- Tehát... Nekem nem tetszenek a férfiak. Mármint, nem vonzódom hozzájuk szexuálisan, vagyis téged nem talállak úgy dögösnek, mint egy nő.


- Kösz.


- De különösebben a másik nem iránt sem érzek vonzalmat.


- Tehát aszexuális vagy? – kérdeztem rögtön, amint megemésztettem szavait. A babarcú csak homlokráncolva rázta fejét, jelezve, hogy tévedtem.


- Nem, mivel Sehun iránt érzek vonzódást.


Lágy mosoly terült szét arcomon, ahogy megértettem, mire is akart kilyukadni kínai csapattársam. Borzasztóan édes volt, ahogy bevallotta nekem, mit érez a maknae iránt.


- De Luhan; Ha szerelmes vagy Sehunba, miért akadtál ki annyira Minseokékon?


- Nem tudom. Talán tudatalatti féltékenységből, esetleg józanészből... Vagy csak a sokktól.


- Ne haragudj Luhan, de nem azt mondtad, hogy baj van?


- De igen.


- Csak, mert én az elmondottak alapján úgy érzem, minden a legnagyobb rendben van; szerelmes vagy, Ő viszontszeret, vannak barátaid, karriered. Hol itt a gond?


- Hát tudod... Izé... – dadogott zavartan, de most teljesen máshogy, mint előtte. Mintha egy olyan kényes témát kezdtem volna el feszegetni, amit még ő is kínosnak tart. – Sehun és én még nem... khm... nem feküdtünk le egymással.


- Oh te jó ég! – akadt meg bennem a levegő. – Szerintem erről Minseokkal kellene beszélned, nem gondolod?


Bólintott, s ezután a szituáció kezdett nagyon kínossá válni, így dadogva, össze-vissza zagyválva valamit, elköszöntem Luhantól, s kimenekültem a szobájából. Annak ajtójának támaszkodva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. Ezek után oda se merek menni majd Taohoz, Baekhyunról és Chanyeolról nem is beszélve!

30. fejezet

30. fejezet






Kris Pov






Sosem tudtam teljesen elfelejteni Ashley-t. Mindig bennem fog élni, egy bizonyos részemben, hiszen meghatározó alakja volt az életemnek; miatta csalódtam a nőkben. Ő kellett ahhoz, hogy teljesen elhidegüljek az ellenkező nemtől. Illetve, Ashley csak a kezdő löketet adta.


A végleges bizonyíték, maga Huang Zi Tao volt. Ahogy kedveskedett nekem; ahogy folyamatosan a nyomomba loholt, mint egy kiskutya; s ahogy viszonyult hozzám: ez mind egyszerre volt furcsa és hízelgő. Persze sosem értettem az irántam érzett hatalmas rajongását, ma már tudom, hogy pusztán a szerelem hajtotta. Azaz érzelem, amiben a leginkább hittem.


Taoba komolyan szerelmes lettem, már akkor, mikor kiderült, egy csapatban fogunk debütálni. Hisz az együtttöltött hónapok alatt teljesen hozzám nőtt a pandasrác. Először idegesített, majd megszokottá vált, később pedig furcsa volt reggel úgy ébredni, hogy ő nem toporzékol már az ajtóm előtt. Beleszerettem a gyerekes tulajdonságaiba, és az olykor előtörő értetlen megnyilvánulásaiba is. Sokáig ugyan az agyamra ment, de aztán megszoktam, majd egy kis idő elteltével, hiányozni kezdett, ha nem láthattam Őt.


Mindig Taóval akartam lenni, csak az ő édes csiripelő hangját szerettem volna hallani. S már ekkor tisztában voltam vele, hogy fülig beleszerettem. Tudtam, hogy nem szabad, mégsem kontroláltam az érzéseimet; ki tudná, egy ilyen férfi mellett. És az volt a legérdekesebb, hogy nem ijedtem meg.


Sok meleg, akik még nem tudják ezt magukról, megrémülnek a saját érzéseiktől. De én nem. Mikor Ashley elhagyott, már tudtam, hogy soha többet nem leszek képes úgy nézni nőre. És mikor Taót megismertem már éreztem, nincs visszaút az újszerelem ellen. Hagytam, hadd élvezzem ki minden pillanatát annak, hogy vele lehetek, még akkor is, ha ő nem viszonozza azt, amit iránta érzek.


Aztán évekkel később kiderült, hogy ő is szerelmes belém, ráadásul még egy csodálatos éjszakát is együtt töltöttünk. Én mégis visszautasítottam. Mikor Tao feltette nekem az ominózus kérdést, vérző szívvel, de kimondtam a nemet. Kétszínűség lenne tőlem, ha Jongdae és Minseok kényszerből történő szakítása után, én boldog párkapcsolatba kezdenék Taóval.


Azóta egy hét telt el, én pedig ismételten fasírt kapcsolatot ápoltam Vele. Nem beszélt hozzám, teljesen jogosan: Állítása szerint, fájdalmas lenne számára a velem való kommunikáció, így míg nem enyhülnek az érzései, szeretne elkerülni. Kurva jó, de tényleg! Csak tudnám, miért nem voltam olyan önző, hogy a kötelességet, a saját önös érdekeim miatt a sarokba hajítom. Ja persze; leader vagyok, ezt nem tehetem meg.


Viszont az ezzel, járó fájdalommal nem számoltam: nem tudtam, mennyire fogja égetni a mellkasomat ez az érzés, ha megpillantom Őt. Fogalmam sem volt róla, milyen szintű önkínzásba kergetem saját magam azzal, hogy még csak a közelébe se mehetek. Megőrjített, ahogy láttam nevetni Sehun társaságában; fel tudtam volna akasztani magam a saját hülyeségem miatt. Eldobtam Taót, messzire hajítottam, hogy még véletlenül se tudjon visszatalálni hozzám, hogy aztán ismét megsebezhessem őt, ki tudja hányadszorra. De mit kezdjek az érzéssel, ami kezd felemészteni? Ki kell tartanom. Muszáj lesz elviselnem ezt a szitut, mivel leader vagyok, aki felelősséggel tartozik, nemcsak a srácoknak, hanem a rajongóknak és az ügynökségnek is.


Az órák egybefolytak a napokkal, amik végül hetekké alakultak. Egy örökkévalóságnak tűnt, azaz idő, amit a csapattal töltöttem, és amilyen sok melót ránk sóztak, siránkozni sem igen volt energiám. Minden este hulla fáradtan értem haza, s úgy dőltem be az ágyamba, akár egy zsák krumpli. Az állandó interjúk, és a tv műsorokban való szereplés kikészíti az embert.


Emlékszem, valami kinti koncerten egy, no name lány kérdezgetett rólunk, miközben alig pár méterre tőlünk sikítoztak a rajongók. Akkora hangzavarban nehéz volt koncentrálni, ráadásul a lány kérdései is elég húzósnak hatottak.


- Hihetetlen nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek az egyik legsikeresebb fiúbandával, az EXO-val. Köszönöm srácok, hogy vállaltátok az interjút – kezdett bele a csaj a szokásos sablonköszöntőbe, majd bele is csapott a közepébe.


- Számunkra is nagy öröm, hidd el – válaszoltam kedves mosollyal arcomon.


- Ha már az örömnél járunk; hogy fogadtátok a hírt, hogy csapattársatok, Suho, filmszerepet kapott?


- Mind nagyon büszkék vagyunk rá, és a legjobbakat kívánjuk neki a színészi pályán is.


- Nem nehéz nélküle fellépni? Gondolom valamennyire át kellett szervezni a koreográfiát.


- Nehéznek, csak annyiban nehéz, hogy Suho nagyon hiányzik nekünk – kapta ki a mikrofont a kezemből Chanyeol, ahogy hatalmas vigyorával ajándékozta meg a rajongókat. – Nagyon szeretjük és tiszteljük hyungot, épp ezért már várjuk haza.


- Ha már az otthonnál tartunk; hogyan is éltek ti együtt? Tizenkét férfi egy helységben; nem fárasztó ez néha?


- Fárasztónak nem mondanám, mi sokkal inkább egy buliként fogjuk fel az egészet. Tizenkét haver együtt, mint valami kempingezésnél. Persze, mivel gyakorlatilag lakótársak vagyunk, így ugyanúgy, mint egy átlagos helyzetben, időnként néha nekünk is vannak nézeteltéréseink. De ezek csak amolyan apróbb dolgok; ki mosogasson aznap meg ilyesmik.


- Szóval nektek van egy amolyan rendszeretek a háztartásban? – kérdezte a riporter. Ez a nő komolyan arra kíváncsi, hogy mossuk a szennyesünket? Érthetetlen.


- Csak annyi, hogy D.O. főz – kapta ki ismét a kezemből a mikrofont a Happy Virus, amibe nevetve bele is kiáltotta a választ.


- Nocsak D.O., ezek szerint te vagy nálatok a szakács?


- Sokkal inkább az Umma – válaszolt a nagy szemű helyett Jongin, mire mindenki bólogatni kezdett, majd folytatta a maknae. – Nem csak főz, de nagyon sokat foglalkozik velünk. Úgy kezel minket, mintha a fiai lennénk, ami külsős szemmel idegesítőnek tűnhet, de egyáltalán nem az. Nagyon kedves D.O. hyungtól, hogy anyánk helyett is anyánk. Ha már nem is a szó legszorosabb értelmében.


- Így igaz. Köszönjünk D.O. – fejeztem be Jongin helyett, majd mind egy emberként fordultunk a kissé meghatódott Kyungsoo felé.


- Jó látni, hogy nálatok ilyen nagy szeretet van!


- Ismered a mottónkat: We Are One!


- Aki jártas a kpop világában, az ismeri ezt! De térjünk egy kicsit vissza rátok; szerintem mondanom sem kell, mennyien rajonganak értetek világszerte. Ki tudja hány ezer lány, álmodozik rólatok nap, mint nap. Áruljátok el: Ha egy lány közelebb akar kerülni hozzátok, mit kell tennie?


- Nos, nem hiszem, hogy sokkal különlegesebbek lennénk az átlagnál. Mi is férfiak vagyunk, és minket is lenyűgöz valami az ellenkező nem külsejében. Nekem speciel nincsenek nagy elvárásaim; csak szeretem, ha valaki egyedi, és mindig önmagát adja.


Ha ezt a kérdést tették fel nekem, mindig utáltam hazudni. Mégse mondhattam azt, hogy meleg vagyok, hisz azzal talán véget vethettem volna az egész karrieremnek. Ráadásul, ha még azt is megtudnák, hogy szerelmes vagyok Taoba... végleg vége lenne mindennek. Jongdae és Minseok se véletlenül szakított.


- Tao, hallottam, hogy te egyszer randiztál egy rajongóval. Igaz ez?


Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy félve a pandasrácra emeltem tekintetem, ki szégyenlősen mosolygott a riporter kérdése miatt. Istenem ez az arc...


- Hát... Én nem nevezném randinak, de így is mondhatjuk.


- Szóval igaz. És milyen volt a lány? Egyáltalán, hogy történt ez az egész? Elmesélnéd nekünk?


- Szívesen, de egyáltalán nem olyan nagy szám. A debütálás után az egyik este sétáltam haza, és egy lány leszólított. Aláírást kért, beszélgettünk és a vége az lett, hogy beültünk valami éjjeli kávézóba. Az eset óta nem is láttam, de nagyon kellemes társaságot nyújtott.


Azt hittem ott szakad ketté a szívem. Taót elképzelni egy lánnyal... Egyszerűen már a gondolattól hányingerem lesz. Én ezt képtelen vagyok elviselni.


- Igazán szerencsés lehetett az a lány – mosolyodott el kedvesen a riporter csaj, majd kíváncsian fordult felém. – Na és te, Kris?


- Én?


- Hogy állsz a nőkkel? Milyen tulajdonságok fognak meg egy lányban?


- Hát... Igazából nincsenek nagy elvárásaim. Szép legyen, ápolt, intelligens, és adja mindig önmagát.


- Ha jól tudom a csapatból csak Suhónak van barátnője. Ő, hogy nyerte el a leaderetek szívét?


- Azt hiszem erről Ambert magát kéne megkérdezni. Mégiscsak ők vannak együtt.


- Ti hogy viszonyultatok az ő kapcsolatukhoz?


- Amíg Suho boldog, minket nem igazán izgat, kivel az. Számunkra ő egy nagyon fontos személy, így természetes, hogy a boldogságát kívánjuk.


- Nos srácok, nagyon szépen köszönöm az interjút. Egy élmény volt.


Élmény, mi? Az bezzeg ne érdekeljen, hogy én majd belepusztultam az idióta kérdéseidbe.


Ez után az interjúszerűség után, mind a tizenegyen különváltunk. Be volt osztva az időnk, és mivel rengetek helyre, hívtak minket, az ügynökség közölte, hogy bizonyos helyekre egyszerre csak egy embert küldenek, időhiányra hivatkozva. Épp emiatt történt az, hogy elsőként értem haza. És olyan meglepetés fogadott, ami igazán nem számítottam.


- JoonMyun! – kiáltottam fel, ahogy megláttam Őt a nappali közepén, hatalmas kaján vigyorral a fején.


- Meglepetés!


- De... Hogy kerülsz te ide?


- Hamarabb befejeztük a forgatást, és mivel elvileg nekem még két hetet maradnom kellett volna, megbeszéltem a főnökkel, hogy azt az időt számolja fel nekem úgy, mint lehetséges vakáció. Vagyis én szabad vagyok tizennégy teljes napig.


- És az volt az első dolgod, hogy hazajöttél?


- Talán baj?


- Nem dehogy, csak szokatlan. Azt hittem kihasználod az időd, és meglátogatod, mondjuk a szüleidet.


- Ők ráérnek. Azért utaztam haza, mert egy nagyon fontos dologra jöttem rá, amíg Daeguban voltam. Az ottani levegő teljesen kitisztította az agyam, és a munka mellett segített gondolkodni. Egy csomó mindent rosszul csináltam, na de majd most!


- Mi lesz most? – ráncoltam homlokom, mivel JoonMyun megijesztett elszánt tekintetével.


- Hidd el nekem Yifan, mostantól az életünk meg fog változni!


- Te jóságos ég! Mit szívtál te ott?


- Friss levegőt! Annyira feltöltődtem, még sosem éreztem ilyen jól magam.


- Úgy nézel ki, mint valami szerelmes kamaszlány! Történt ott valami?


- Semmi – vonta meg szórakozottan vállát, majd kaján mosollyal arcán lépett hátra. – Egyszerűen csak szabadnak érzem magam.


Erre már nem tudtam mit reagálni, ugyanis nyílt a bejárati ajtó, s beszállingózott rajta a többi tíz ember, akiket a koncerten láttam utoljára. Csodálkoztam is, hogy együtt jöttek, de ott és akkor, ezen nem volt időm gondolkozni.


Ahogy megpillantották JoonMyun boldog ábrázatát, az ő fáradt arcuk is kivirult, hogy újra találkozhattak rég nem látott barátúkkal. JoonMyun teljes extázisban volt, s mikor megpillantotta Minseok szomorkás ábrázatát, egy pillanatra eltűntette magáról a megszállottan vigyorgó énjét, és visszatért a megbánásokkal küszködő leader. Lassú léptekkel ment oda az idősebbhez, kinek vállára helyezte kezét, s boldogan szólította meg.


- Van egy jó hírem a számodra. Illetve, a számotokra – mondta, majd alig láthatóan Jongdae-ra kacsintott.


- Mégpedig?


- Hülye voltam. Totális nagy baromságokat hordtam össze, mikor titeket eltiltottalak egymástól!


- TESSÉK?!


- Jól hallottátok! Idióta voltam, egy méretes ökör! Tudjátok, míg Daeguban voltam, sok mindenen futattam a kerekeimet, itt bent – mutatott a fejére. – És rajtatok gondolkodtam. Aztán rájöttem hülyeséget, követtem el; ha előttünk titokban tudtátok tartani a kapcsolatotokat, akkor a sajtó előtt is gyerekjáték lesz. Együtt élünk, veletek vagyunk éjjel-nappal, mégsem vettük észre a nyilvánvalót. Ráadásul ki olyan kegyetlen, hogy eltiltsa egymástól a szerelmeseket.


- Tehát – szólalt meg félénken Jongdae – Újra összejöhetünk?


- Igen! És ne haragudjatok rám, hogy ezt nem láttam be előbb!


A két szerelmes gerlepár tehát ismét egymásra talált. Mielőtt még örömükben egymás nyakába ugorhattak volna, szorosan magukhoz ölelték JoonMyunt, hogy kifejezzék mély hálájukat. Aztán persze, egymással voltak elfoglalva, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva.


- Ja és srácok! – fordult felénk a leader, kinek jókedve mindnyájunkra átragadt. – Ez rátok is vonatkozik.


- Ránk? Ezt meg mégis, hogy érted?


- Úgy, ahogy mondom! Ezentúl ilyen téren nem korlátozlak benneteket! Szeressétek azt, akit akartok!


Azt, akit akarok? El sem mertem hinni. JoonMyun magabiztos szavai hallatán, csak és kizárólag Ő járt a fejemben. Az édes mosolya, a gyönyörű arca, ahogy kéjesen nyögdécsel alattam... kívántam Taót. Mindennél jobban vágytam az érintésére. S ahogy rávezettem pillantásom, tudtam, hogy neki sincs ellenére az, hogy végre valahára nyugodtan szerethessük egymást.

29. fejezet

29. fejezet






Kris Pov






Tizenhét éves voltam, tele álmokkal és reményekkel, amik a legnagyobb örömöt okozták nekem az életben. Imádtam elképzelni a jövőmet, ahogy millióan kiáltják a nevem, csak többet és többet akarva. Ahogy a zeném ritmusára ütik össze tenyereiket, az egyenletes ütemre táncolva. Melegséggel töltött el, ahogy a jövőbeli karrieremet pátyolgattam. Nagyot álmodtam, de persze, nekem is voltak egyszerű vágyaim, mint minden gyereknek. Szerettem volna egy hatalmas családi házat, valahol a tenger közelében, egy gyönyörű feleséggel mellettem, aki a kezében tartja a fiamat. Ez a kép, a mai napig felvillan a szemem előtt, annyi különbséggel, hogy mikor kamasz koromban ábrándoztam erről, a nő, kit derekánál karoltam ál, ismeretlen volt a számomra, s nem volt konkrét arca. Viszont, mióta eljöttem Kanadából, és ha néha eszembe jut ez az álom, csak és kizárólag az ő arca ugrik be. Hisz akkor tényleg azt hittem, örökre együtt leszünk.


Emlékszem az első találkozásunkra: Ugyanolyan nap volt az életemben, mint eddig. Suliba indultam egy hideg téli napon, mikor a szokottnál is erősebben havazott. Kanadában kemények a telek, mégis szerettem őket, már csak azért is, mert felemelő érzéssel töltött el, hogy Észak-Amerikában élhetek. És másoknak sem volt azzal baja, hogy kínai vagyok, aminek nagyon örültem, hisz szerettem volna magamat megszabadítani a rasszista megjegyzésektől, amik persze egyszer-kétszer engem is megtaláltak. De nem érdekeltek; voltak barátaim, akik szerettek és kiálltak mellettem, így nem volt okom felvenni a szűklátókörű barmok idióta sértéseit.


Ahogy beértem a suliba, levertem a havat a bakancsomról, majd lassú léptekkel indultam meg a termem felé, hogy fejemet lehajthassam a padra, úgy próbálva pihenni még néhány percet. Az osztálytársaim azonnal lerohantak, amint beértem a helységbe, s úgy bámultak rám, mint aki leprás.


- Mi az? – kérdeztem, teljesen belezavarodva a szituációba, ahogy hallgattam az össze-visszabeszélő lányokat.


- Sarah-nak lett egy új edzőtársa, aki állítólag fantasztikus, és be akarják neked mutatni.


- Nekem? – kerekedett el a szemem, ahogy padtársam Alex szavait végighallgattam.


- Na szerinted? Össze akarnak vele boronálni.


Semmi kedvem nem volt randizósdit játszani, mégis elmentem Sarah-val egy kávézóba, hogy bemutassa nekem a barátnőjét. Persze mindig azt mutatattam másoknak, mennyire nem érdekelnek a lányok, pedig valójában, megvesztem értük. Rajongtam a nőkért, és mindig akartam egy barátnőt. Volt is néhány, de egyikben sem találtam rá arra, amit valójában kerestem. Igazából magam sem tudom mit vártam tőlük; csak azt a különleges valamit akartam. Tudtam, hogy fel fogom ismerni azt a lányt, akiben megvan. És mellékesen, akkor is ott lebegett a szemem előtt a kép, a tökéletes családról.


És akkor jött Ő; enyhén csapzottan a hó miatt, de tökéletes megjelenéssel lépett be a kávézóba, s amint megpillantotta a mellettem ülő lányt, gyönyörű mosoly került orcájára. Kivillantotta fehér fogait, melyek pont jól ellensúlyozták kissé kreolos bőrét. Ajkai szív alakot formáltak, így téve még bájosabbá a babapofiját. Hatalmas barna szemei csak úgy csillogtak, mikor nevetett. Az alakja is tökéletes volt; vékony, mégsem pálcika, s kecses hosszú lábaival, rögtön a földbe tudott volna döngölni a gyönyörtől. Formás kis fenekén remekül mutatott a farmer, amiben akkor volt. Apró termetű, vékony, mégis gömbölyded lány, aki egy perc alatt vette el a józan ítélőképességemet.


Velem szemben foglalt helyet, s szégyenlősen pislogott rám, mintha félne tőlem, de ez csak még aranyosabbá tette őt. Pár pillanatig szemeztünk egymással, majd mind a ketten Sarah-ra vetettük tekintetünket, aki össze-visszabeszélt, miközben pajkosan vigyorgott, hol rám, hol a barátnőjére. Aztán lelépett, kettesben hagyva vele. Éreztem, ahogy szívem egyre hevesebb ritmusban ver, s tenyerem izzadni kezd. Sosem izgultam lányok jelenlétében, de ő kivételnek számított.


- Azt hiszem ideje bemutatkoznom – pillantott fel rám bambi szemekkel, mire én a fülemig elpirultam. – Ashley Holmes vagyok – felelte, miközben apró kis kezét nyújtotta felém. Milyen tökéletes neve van!


- Wu Yifan.


Azzal kezet fogtunk.


- Yifan? Te kínai vagy?


- Igen. – válaszoltam, ahogy érdeklődő hangja elért fülemig.


- Tudod, furcsa ezt így mondani, pláne neked; de imádom az ázsiai kultúrát, főleg a kínait.


- Igazán?


- Igen. Kiskorom óta rajongok Kínáért, magam sem tudom miért. Gyönyörű hely, ráadásul remek kultúra is. Nem beszélve az ott élő vonzó emberekről... – felelte kicsit halkabban, ahogy lesütötte szemeit, mintha zavarban érezte volna magát.


- Szerinted a kínaiak vonzó személyek?


- Persze, hogy azok! Annyira jó adottságokkal vannak megáldva; mandulavágású szemek, babaarc, és jó gének. Épp ezért kellemes meglepetés volt a számomra, hogy te kínai vagy.


- Sarah nem mondta?


- Nem.


- Akkor hogy vett rá, hogy ide gyere?


- Nem rég költöztem Vancouverbe, és nem igazán ismerek senkit sem. Sarah az edzésen kedves volt velem, így összebarátkoztunk. Aztán tegnap felvetette, hogy összehoz egy érdekes sráccal, aki szintén nem kanadai.


- Érdekes? – húztam fel szemöldököm a szó hallatán. – És nagyot csalódtál?


- Egyáltalán nem, sőt! Azt hittem valami cső bunkó, nagypofájú hokissal akar nekem találkát szervezni, de így, hogy te vagy itt, és nem az, akit beképzeltem magamnak... Ez így sokkal jobb.


- Miért?


- Tudod, jobban kedvelem a magas, kissé vékony fiúkat, akik illedelmesek, te pedig ilyennek tűnsz.


- Szóval a kölyökképem miatt, nem küldtél még el a fenébe? – kérdeztem, mire halkan felkuncogott.


- Nem így értettem – szabadkozott, majd enyhén el is pirult. – Ne haragudj kissé zavarban, vagyok.


- És miért?


- Azt nem mondhatom el...


- Ugyan, miért nem? Ígérem, kínaihoz méltó modorral fogok viselkedni.


Zavarban volt, és egy meg is látszott rajta. Ahogy tartotta a fejét, s ahogy rám nézett; ott helyben meg tudtam volna halni, egyetlen pillantásától. Ez az enyhén szokványos bája, annyira elragadó volt a számomra. Bármit képes megtettem volna, csak azért, hogy őszintén beszéljen hozzám.


- Amint megláttalak Sarah mellett, éreztem, hogy nekem itt kell maradnom. Veled. – Szavai egészen szívemig hatoltak, melyet megdobogtatott az, amit mondott. – É-és téged mivel vett rá, hogy gyere ide?


- Azt mondta, bemutat egy pont hozzám való lánynak.


- És te hittél neki?


- Igazából nem Sarah meggyőző szavai miatt jöttem el, csakis a saját álmom miatt.


- És az micsoda?


- Hogy találok egy gyönyörű lányt, akit feleségül vehetek, s majd megajándékoz engem egy kisfiúval.


- Igazán? – pislogott nagyokat, mintha megdöbbent volna szavaimon, amit nem csodálok, hisz normális tizenhét éves nem gondolkodik így. – Te tényleg ezt akarod?


- Hidd el, mindennél jobban. Épp ezért keresem azt a lányt, akiben megvan az a bizonyos valami, ami el tudja csavarni a fejem – olyan könnyen mondom ki a szavakat, mintha a csapból folyna a víz. Magam is értetlenül álltam a nyers őszinteségemhez, mégsem zavart. Úgy éreztem, vele beszélhetek így. – És, van egy olyan megérzésem, hogy benned megvan.


Nem válaszolt. Némán meredt az előtte elhelyezkedő kávéscsészére, miközben halvány mosoly terítette be orcáját, amitől még gyönyörűbbnek tűnt.


Aztán megcsókoltam. Mindent és mindenkit leszarva, hajoltam hozzá közelebb, beárnyékolva a köztünk, torlaszként díszelgő asztalt, majd lassan megízleltem igéző ajkait. Ellenére sem volt a dolog, rögtön visszacsókolt, ezért, miközben nyelveink keringőt jártak, belülről végig vigyorogtam az egészet.


És persze nem kellett több, összejöttünk. Ez után a délután után, minden egyes reggel boldogan ébredtem, s ugyanilyen vidáman feküdtem le. Remek érzéssel töltött el, hogy van egy olyan nő az életemben, aki tiszta szívéből szeret. Legalábbis, az elején, ebben reménykedtem. Aztán persze, ahogy teltek a hetek, majd a hónapok, be is vallottam neki az érzéseimet.


Csütörtök délután, a megszokott kávézóban találkoztunk, ami kapcsolatunk alatt, törzshellyé vált. Emlékszem, aznap is csodálatosan festett; haját összefogta, hosszú koromfekete szoknyájába betűrte kissé bő fazonú pólóját, hogy kiemelje karcsú derekát. Minimális sminkkel, hangsúlyozta ki, arca előnyös vonásai. Leült velem szembe, de előtte hosszas csókkal ajándékozott meg, amitől megfordult velem az egész világ.


És kimondtam. Ott, a kávézó egyik eldugottabb részében, mindent bevallottam neki. Hogy mennyire szerelmes vagyok belé, amióta csak ismerem, s az érzéseim napról napra csak erősebbek lesznek. Emlékszem, azt is mondtam, hogy egyszer majd azt szeretném, ha ő lenne a gyermekeim édesanyja. És viszonozta mindezt? Igen. Könnyek közt mesélte el ő is az érzéseit, s végén heves csókban hallgattattuk el a másik felesleges locsogását. Nem volt szükség szavakra, hogy tudjuk, szeretjük egymást!


Nem sokkal ezután bemutattam őt a szüleimnek, kik el voltak ragadtatva már pusztán attól is, hogy járok egy lánnyal. De mikor rájöttek, hogy Ashley a barátnőm, azt hittem ott helyben lenyomnak egy örömtáncot. Hiszen kedvelték őt, nagyon is. Anyukám elbeszélgetett vele a női dolgokról, apukám pedig kérdezgetett róla és a családjáról. Pár héttel később pedig családostul összejártunk, miután kiderült, hogy apukám és Ashley apja, nagyon hasonlítanak. Közös programokat szerveztünk, néha elmentünk sátorozni, vagy valahova, ahol együtt lehetett a két família. Én meg imádtam ezt. Ahogy egyre többször ismétlődtek meg ezek a hétvégi összejövetelek, annál többször éreztem azt, hogy mi egy nagycsalád vagyunk. A fejemben már a gyerekek számát terveztem, mikor még csak le sem feküdtem Vele.


Karácsony éjjelén, viszont megtörtént: Ashley nekem adta magát, pont olyan körülmények között és úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt akkor, és utána. Szerelmes voltam belé, és az egész lényébe. Olyan okos, gyengéd és művelt lány volt, akit nem lehetett nem kedvelni. Csodálatos lélek, gyönyörű test; azt a kombinációt rejtette, akiért rajongtam. És ami még boldogabbá tett, hogy ő is szeretett engem.


Ashley Holmes tökéletes volt. Szép arca, mindenkit elbájolt, ugyanúgy, mint barátságos kisugárzása. Műveltsége nem ismert határokat, s bármilyen téren megállta a helyét: vele mindenről lehetett beszélni. Tehetségesebb volt, mint az össze hollywoodi sztár együttvéve; Woody Allen humora, Scarlett Johansson szexuális kisugárzása, Marion Cotillard eleganciája és Audrey Hepburn karizmája egyszerre jelent volt benne. Életerős lány, ki önzetlenül cselekedett, mégis megvolt a maga laza stílusa, amivel még a legkritikusabb embert is levette a lábáról. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amit imádtam. Igen, Ashley Holmes tökéletes volt. Csak éppen nem nekem.





A tökéletessége nem számította másnak, mint álcának. Senki, még én sem láttam a nyilvánvalót, hogy megjátszotta magát mindenki előtt, aki csak a közelében élt. Szerelmes voltam, épp ezért nem vettem észre, hogy egy romlott nőnek áldoztam fel az életem.


Egy idő után a kedves szavait, amiket felém intézett hamisnak és megjátszottnak tűntek, mintha csak érdekből csinálta volna. Két évig alkottunk egy párt, én pedig csak az utolsó egy hónapban jöttem rá, milyen álszent, képmutató nőnek adtam a szerelmem. Mégsem vetettem véget a kapcsolatnak. Az eszem tudta, hogy csak magamat bántom azzal, ha vele maradok, de az érzéseim továbbra is ugyanolyan erősek maradtak, mint az első csókunknál. Így három fő probléma és nyilvánvaló jel után váltunk el egymástól.


Az első:


Nem az volt, akinek hittem. Az utolsó hetekben minden mozdulata hazugságnak tűnt, mintha csak valakinek a bőrébe bújt volna, hogy elrejtse valódi, torz arcát. S mikor kértem, hadd láthassam, ki is ő valójában; csalódnom kellett. Nem volt más, mint egy önző, nárcisztikus hazug ember, kinek saját önös érdekei fontosabbak voltak bármi másnál.


A második:


Ahogy megmutatta valódi énjét, teljesen megváltozott az irányomba; többet nem kedveskedett a számomra, nem kényeztetett és soha többet nem feküdt le velem. Tartotta a távolságot, mintha hirtelen egy idegen vált volna belőlem, pedig két évig hűséges társa voltam.


A harmadik:


Sosem szeretett. Mivel mindenben hazudott, a felém irányuló romantikus megnyilvánulásai sem voltak különbek ennél. Nem szeretett, nem érezte jól magát mellettem, s sosem vágyott a társaságomra. Elhidegült tőlem, s goromba módon szólt hozzám, akárhányszor rossz napja volt. De én ekkor is még hittem abban, hogy szerelmes belém. Viszont, újabb csalódás ért. Ugyanis az egyik reggelen, mikor a már megvásárolt közös lakásunkban ébredtem, ő nem volt velem. Csak egy rövidke levelet hagyott a párnáján, aminek minden egyes szavára tisztán emlékszem.






„Kedves Yifan!


Elhagylak. Nem fogok magyarázkodni, miért, hisz ez az én életem, azt csinálok vele, amit akarok. Elég annyit tudnod, hogy valaki más mellett élek ezentúl, és szeretném, ha te örökre kilépnél a világomból!


Ashley”






Minden egyes kézzel írott sora, mélyen belevésődött, fájdalomtól felsebesedett szívembe. És ez bizonyítja a leginkább, hogy soha sem szeretett. Egy betűt nem írt arról, hogy köszöni a velem töltött időt; Nem kért elnézést, ha a lelkembe gázolt; Nem írta, hogy szeret-e még; És egyetlen egy momentummal sem érezteti velem, hogy az egész az ő hibája lenne. Ellenkezőleg; az alig négy soros levelének minden betűje azt sugallja, hogy én csesztem el.


Elmondani nem tudom, mennyi ideig sírtam miatta. Hetekig tartott, míg képes voltam kimenni az utcára, emberek közé, de amint megláttam egy hosszú barna hajó, kissé kreolos bőrű lányt, rögtön visszarohantam a lakásomba. A mi lakásunkba.


Egy hónappal később eladtam a kéglit, és egy másikba költöztem. Hogy el tudjam tartani magam egy bárba jártam melózni, ahol esténként leültem a zongorához, és hangommal szórakoztattam a közönséget, csak úgy, ahogy régen Őt is.


Két hónappal az eset után, kidobtam minden közös képünket. A kirándulásokat, a karácsonyi boldog pillanatokat; mindent.


A harmadik hónapban teljesen megszakítottam a családjával a kapcsolatot, kik próbáltak kiengesztelni. Egy törött szívet, nem lehet kedves szavakkal összeforrasztani.


Négy hónappal később feküdtem le újra egy nővel, de csak az ötödik hónapban nem az ő arcát láttam szex közben.


Fél év után kidobtam a tőle kapott ajándékokat, melyekben csak a hazugság ülepedett.


Hét hónappal később nevettem újra, tiszta szívemből egy Woody Allen filmen, hisz ő mindig azokból idézett.


Nyolc hónap után, soha többet nem mentem be abba a kávézóba, ahol először találkoztunk.


A kilencedik hónapban bocsátottam meg Sarah-nak, aki összehozott minket.


Szakításunk után napra pontosan tíz hónappal később töröltem ki a számát a telefonból.


A tizenegyedik hónapban törődtem igazán bele abba, hogy soha többet nem lesz már az életem része.


Az utolsó, vagyis a tizenkettedik hónapban felejtettem el őt. Már nem volt a szemem előtt gyönyörű arca, hibátlan bőre, vagy vágytól csillogó szeme. Soha többet nem csengett már fülembe édes kacaja, vagy kedves sírása. Alakja, viccei, művészi megnyilvánulásai szépen fokozatosan tűntek el. S ezek után, tudtam kiszeretni belőle teljesen. Egy év kellett ahhoz, hogy minden feldolgozzak vele kapcsolatban; a hazugságokat, a szakítást és a hűtlenséget. Az én szerelemem igaz volt, de felesleges is. Két évet, azaz huszonnégy hónapot pazaroltam el rá. Arra a nőre, aki megkeserítette az életemet.


Mikor már teljesen Ashley Holmes mentes életet éltem, találkoztam egy ügynökkel. Azzal, aki minden este abban a bárban ücsörgött, ahol fel szoktam lépni. Egy híres koreai cég, az SM Entertainment egyik menedzsere volt, s kérdezte, szeretnék-e a zenével foglalkozni. Mesélt a vállalatukról, s a lehetőségeimről is. Valami olyat ajánlott fel nekem, amit nem utasíthattam vissza. Így belementem, hogy gyakornok leszek náluk, és Dél-Koreába költözöm.


Az indulásom reggelén, csöngettek az ajtómon. Teljesen semleges ábrázattal nyitottam ajtót, s Őt láttam magam előtt. Azt a nőt, kit egy évig el sem tudtam felejteni. Azt, aki miatt azt hittem sosem fog rendbe jönni a szerelmi életem. Ashley állt előttem, kit mindenkinél jobban szerettem, és aki úgy baszott át a palánkon, mint egy profi szerencsejátékos Las Vegas rendszerét.


- Mit akarsz itt? – kérdeztem durva éllel hangomban, melyre ártatlan fejet próbált vágni.


- Vissza akarlak kapni, Yifan.


- Sajnos ezzel már akkor elkéstél, mielőtt szakítottunk volna.


- Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam.


- Nincs szükségem a magyarázatodra! – vágtam szavába, mire megszeppenten pislogott rám. – Elhagytál. Több mint egy éve nem láttalak, ráadásul olyan szöveggel léptél le, amit még egy utolsó pedofil sem érdemel, nemhogy én! Én szerettelek. Szerelmes voltam beléd. És mi a hála? Elhagysz, miközben flegma stílusban a képembe nyomod, hogy sosem viszonoztad az érzéseimet. És nekem magamtól kellett rájönnöm, hogy az, akibe több évig szerelmes voltam, nem más, mint egy redvás álca, amit azért húztál magadra, mert nem bírtad volna elviselni a saját gusztustalan lényedet.


- Yifan, ez...


- Mind igaz! – fejezem be mondatát, mire kibuknak a könnyek szemeiből. Aztán szépen lassan levezeti tekintetét a kezembe tartott bőröndökre, majd hitetlenkedve kapja rám azt.


- Nyaralni mész?


- Költözöm.


- Hova?


- Dél-Koreába.


- É-és, m-mégis minek?


- Végre lehetőséget kaptam egy új és boldog életre, nélküled.


- De miért mész te Koreába?


- Néhány év múlva, majd kapcsold be a TV-t, s talán akkor megtudod.


Ez volt az utolsó mondat, amivel megillettem őt. Ezután csak bezártam a lakást, majd le se szarva őt indultam el a reptérre, hogy olyan életet biztosítsak magamnak, amit Ő sose tudott volna.


Ashley Holmes tökéletesnek állította be magát, de korántsem volt az. A nő, akit szerettem, eszköz volt csupán, semmi több. Arra volt csak elég, hogy összetörje a szívemet, s miatta, egy életre végeztem a nőkkel. Undorító emberként gondolok vissza rá, ha egyáltalán teszek ilyet. Álszent picsa, ez volt ő. Egy olyan lány, aki sosem szeretett.


Ellenbe Taóval. Huang Zi Tao, vagy ahogy csak én hívom, pandasrác, komolyan szeretett engem. Barátként is mindig mellettem állt, a gyakornoki időszakban és az idolság közben is. Mellette elfelejtettem, mint mentem keresztül, alig néhány évvel ezelőtt.


Tao nekem akarta adni a szerelmét, de én elutasítottam azt, a kötelesség miatt. Tényleg ilyen látványosan kellene magamat megfosztanom a boldogságtól?

28. fejezet

28. fejezet






Kris Pov






Ahogy nekiszegeztem kérdésem, csupán bizonytalan tekintettel bámult barna íriszeivel, melyekben a csalódottság fénye készült megcsillanni. Számomra kiolvashatatlan volt minden gesztusa, mégis, akkor ott az ágyon, pontosan tudtam, mit fog válaszolni.


- Én... – kezdte lehajtott fejjel mondandóját, majd lemondóan sóhajtott egyet. – Nem várok tőled semmit.


- Csak?


- Nincsen csak, Kris! – válaszolta, miközben lassan feltápászkodott. – Ha te így érzel, én nem erőltetek rád semmit.


- Akkor miért volt ez az egész hűhó? – pattantam ki az ágyból, ahogy visszahúztam alsómat magamra. Időközben Tao, már rendbe szedte magát, de még akkor sem nézett rám. Meredten támaszkodott egy polcra, háttal állva nekem. – Miért nem beszéltél velem? Miért kellett haragudnod rám?


- Azért mert hülye voltál!


- Igen az, voltam. Most mégis azt kéred tőlem, amiért néhány hete még tiltakoztál. Tao, ennek így nincs értelme! Tudom, hogy valójában nem azért haragudtál, mert baromságokat hordtam össze... De, akkor miért?


- Hogy miért?! – fordult felém már könnyekbe fulladt szemekkel. – Te komolyan ennyire vak vagy? Te tényleg nem vetted észre?


- Mit kellett volna? – értetlenül álltam hozzá az egész szituációhoz.


- Olyan hülye vagy, Wu Yifan!


- Tudom, Zitao. – feleltem, miközben közelebb léptem hozzá, s kipirosodott orcáját két kezem közé fogtam, úgy törölgettem le könnyeit róla, miközben szomorú szemeibe bámultam. – Hidd el, tisztában vagyok vele, mekkora egy ökörnek születtem. De most már itt vagyok; kérlek, mondd el. Miért haragudtál rám?


- Felbosszantottál. – sziszegte fogai közt.


- Én? Mégis mivel?


- Az állandó önzetlenségeddel. Mindig figyeltél másokra, és csak is a tagok egyéni problémáival foglalkoztál. Yixinget bevitted a kórházba, mikor eltörte a kezét; Kyungsooval olyan bizalmas viszonyban vagy, mintha a testvéred lenne; Nem is beszélve JoonMyunról, akinek folyton pátyolgatod a lelkét, mintha valami rohadt négy éves lenne. Épp ezért természetes volt, hogy Minseok és Jongdae oldalára állsz ebben az ügyben is, hisz köztudott rólad, hogy liberális vagy, amellett pedig egy kurva nagy melegbarát. Annyi mindenre tudsz ügyelni Yifan...


Könnyei csak jobban eleredtek, de én így sem kaptam választ a kérdésemre.


- Ne haragudj Tao, de még mindig nem értem: Mi ezzel a gond?


- A gond?! A gond csupán annyi, hogy a legkisebb bogarat is észreveszed a plafonon, miközben engem le se szarsz!


- Tessék? – A döbbenettől szóhoz se tudtam jutni. Nem értettem a pandasrác kitörését. – Hogy érted azt, hogy le se szarlak? Én igenis, figyelek rád...


- A lófaszt! Akkor tudnád, mit érzek irántad!


- Irántam...?


- Képzeld, basszus! Szerinted miért bújtam állandóan hozzád? Vajon mégis miért lestem mindig minden kívánságod? Miért foglalkoztam veled annyit? Na szerinted?! De ha ez nem elég, gondolj vissza mit csináltunk alig tíz perce! Ennyire hülye tényleg nem lehetsz.


Ahogy döbbenten hallgattam végig Tao kirohanását, belém hasított a fájdalmas reveláció; az a fiú, aki könnybe lábadt szemekkel meredt rám, szerelmes. És nem akárkibe, hanem belém. Huang Zitao szeret engem, úgy ahogy Jongdae Minseokot. És én nem vettem észre. Olyannyira lefoglalt minden más, hogy elfelejtettem Taót. Teljesen háttérbe szorítottam őt, pedig a kezdetek óta velem volt, és olyan lojálisan viszonyult hozzám, hogy akkor tényleg úgy gondoltam, ő a legjobb barátom. De ez számára több volt. Sokkalta több. Persze a közeledéseit betudtam az enyhén infantilis viselkedésének, ami a ragaszkodásban nyilvánult meg. Sok időt töltött velem, aminek nagyon örültem, főleg azért, mert a gyakornoki időm alatt egyedül voltam. Totálisan egyedül...






**






Amikor életemben először beléptem az SM épületébe, az első érzés, ami elfogott az a félelem volt. Egy rohadt nagy épület, ami ki tudja, hányan dolgoznak, és azt pláne ki fogja megmondani, hogy kinél és hogyan fogok debütálni. Ráadásul nem ismertem senkit. Iderángattak Kanadából, egy tökre idegen országba úgy, hogy még a nyelvet sem beszéltem. Az anyanyelvem és az angol tökéletesen ment, viszont a koreaihoz semmi közöm nem volt. Az, hogy megértessem magam másokkal, teljességgel lehetetlennek tűnt. Biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen kínai ennél a cégnél, de mennyi esély van arra, hogy pont összetalálkozom eggyel? – efféle gondolataim támadtak, ahogy egyre beljebb merészkedtem, s megcsodáltam az épület patináját. Rettegtem ettől az egésztől, mégis nagyon akartam.


Aztán, ahogy teltek a hónapok megszoktam a környezetem. A kollégiumot, a sok gyakorlást és persze az egyedüllétet. Mert nem találtam barátokat. Természetesen voltak ismerőseim, de a kezdeti nyelvnehézségek miatt, nem tudtam velük kommunikálni, legfeljebb a legalapvetőbb dolgokról; hogy vagy, szép időnk van stb. Semleges beszélgetések, és semmitmondó emberek. Nem találkoztam olyannal, akivel baráti viszonyba kerülhettem volna. Így utáltam ott lenni. Ezért nem szerettem a gyakornoki időszakomat; egyedül kellett boldogulnom. Nem igazán beszéltem másokkal, amolyan magamnak valóvá váltam. Furcsának tituláltak csak azért, mert még nem tudtam rendesen megtanulni a nyelvet. Plusz minden nap hullaként estem az ágyamba, annyira kimerültté tettek azok a napok, melyeken vagy dolgoztam, vagy valamiféle táncot gyakoroltam. Nem volt időm barátokra. Akiket előtte megszereztem, azok Kanadában maradtak a családommal együtt. Én pedig egy vadidegen országban raboskodtam, amit Koreának neveznek. Egyszerre utáltam és szerettem. Gyűlöltem, hogy egyedül vagyok, viszont imádtam, hogy azt csinálhattam, ami boldoggá tett. Szerettem a táncot, de annál jobban a zenét. És tudtam, hogy az idolság nekem való. Megvolt hozzá az imidzsem, a kisugárzásom és a külső adottságaim; tökéletes sztárt lehetett belőlem faragni. Hibátlanul beszéltem az angolt, és a koreait is gyorsan tanultam, így csak számoltam a napokat, mikor jön el a debütálásom pillanata. Persze, barátokat így sem találtam, így a vezetők arra engedtek következtetni, hogy szóló karrierem lesz. Az elmúlt hónapok alatt megszoktam a magányt; a mindennapjaim részévé vált, hogy nem beszéltem senkivel, hogy nem voltak barátaim. Szar érzést keltett bennem, de elfogadtam a tényt, hogy egyedül vagyok. Így nem is kerestem mások társaságát. Ha hozzám szóltak, válaszoltam, már amennyire a nyelvi képességeim engedték. Viszont nem akartam kapcsolatokat. Megszoktam a magány minden formáját, és elszoktam a kommunikációtól is, így nem éreztem szükségét az embereknek magam körül.


Egészen addig, amíg nem találkoztam Vele.


Egy januári napon, mikor kint úgy havazott, ahogy a mesékben karácsony napján, este nyolc körül, szokásomhoz híven, a táncterembe mentem, hogy egyedül gyakorolhassak. Olyankor már senki nem volt ott, így nyugodtan, mp3-mamat nyomkodva, fel sem pillantva léptem be a helységbe, hogy aztán egészen éjfélig táncoljak. Sajnos, ezt a szokásomat, mely a hónapok alatt a mindennapjaim részéve vált, egy koromfekete hajú illető rontotta el. Már pusztán azzal, hogy a teremnek a hatalmas ablakán bámult ki. Az üveg lapjáról áttetszően tükröződött vissza arca, ami a fények miatt, elhomályosodott a számomra. Így csak hátulról tudtam végigmérni: magas volt, olyan száznyolcvan körüli saccoltam volna. Szürke melegítőt viselt, amely kiemelte izmos lábát, és formás fenekét. Felül koromfekete atléta feszült rajta, melyből kilátszottak izmos karjai, s minden négyzetcentimétere kirajzolódott rajta. Csípője vállaihoz képest keskeny volt, ám előbb említett testrésze tökéletes alakot adott neki. A lányok pont az efféle úszótestűekre buknak, mint amilyen, azaz idegen volt. Lassan léptem közelebb hozzá, s azon agyaltam, hogy tudnám elküldeni a béna koreaimmal. Csendben eltettem a zenelejátszómat, majd megköszörültem a torkomat, így az idegen srác ijedten kapta felém tekintetét. Hatalmas barna szemei alatt, hihetetlenül nagy karikák foglaltak helyet, mintha örök kialvatlanságban szenvedett volna. Érdekes vonásai egyfajta különlegességet adtak arcának, amit régen karakterességnek neveztem. Kevés emberen látok ilyet. Férfias testét ellensúlyozta ártatlan tekintete, ami leginkább egy pandakölyökre emlékeztetettek. Meglepett arca egyszerre volt férfias és gyönyörű is.


- Bocs, megzavartalak? – tettem fel a kérdést borzasztó koreai kiejtéssel, amin el is mosolyodott.


- Dehogy. – válaszolta, majd halvány vigyorral arcán, félénken pillantott szemeimbe. – Kínai vagy, ugye?


És a hónapok alatt, akkor történt először, hogy valaki az anyanyelvemen szólt hozzám. Nem is tudom pontosan, mit éreztem. Egyszerre voltam nosztalgikusan boldog és döbbent. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy olyan hosszú egyedüllét után valaki azon a nyelven beszél hozzám, amit életemben először hallottam, s amivel édesanyám is meg szokott szólítani. Legszívesebben arra kértem volna, hogy beszéljen. Mindegy mit mond, csak kínaiul tegye azt. Az a nyelv zene volt füleimnek, s minden szó úgy hatott rám, mint egy gyengéd érintés. Abban a pillanatban döbbentem csak rá, mennyire hiányzott is a beszélgetés. Akkor már nem akartam elküldeni, nem akartam táncolni, csak beszélni. Hosszú hónapok után újra azon a nyelven társalogni, amivel életemben először.


Egy pillanat erejéig fel kellett dolgoznom a kérdést, majd csak utána voltam képes válaszolni.


- Igen, kínai vagyok. – feleltem. – De már egy ideje nem beszéltem...


- Mármint kínaiul?


- Sehogy sem.


Őszinte kijelentésemre döbbenet ült ki arcára, mintha a halálomat jelentettem volna be.


- N-nem beszéltél? Ezt hogy érted?


- Sehogy... Öhm... Bocs, hogy zavartalak!


Azzal kirohantam a teremből, meg sem állva a szobámig, ahol idegesen vetettem magam az ágyba. Mi ütött belém? Gondolataim szerteszét szóródtak, úgy ingázva benne, mint egy gyerek a hullámvasúton. Nem szabad barátokat szereznem. Ugyanaz történne, mint Kanadában. El kellene hagynom őket. De mégis... Találtam ennél a rohadt ügynökségnél egy kínai gyakornokot, és mit csinálok? Elrohanok előle. Gratulálok Yifan, nagyon ügyes vagy!


Az elkövetkezendő napokban nem futottam össze vele. Valószínűleg elijesztettem az idióta viselkedésemmel. Ezek szerint a sors is azt akarja, hogy ne legyenek barátaim. Rendben, azt hiszem, ezt képes vagyok elfogadni. Legalábbis azt hittem; de egyre többet gondoltam az idegen srácra. Vajon mit gondolt rólam a történtek után? Biztos totál hülyének tart... Valamiért mégis meg akartam ismerni. Megmagyarázni neki a történeteket, beszélgetni és ismerkedni. Hiányzik a barátkozás, az új emberek megismerése... Kapcsolatokat kell szereznem. Nem akarok többet egyedül lenni. Soha.


Viszont nem találkoztunk. Se este a táncteremben, sem máshol. Hetekig nem láttam. Egyetlen egyszer sem, pedig bejártam az egész épületet, csak azért, hogy legalább megpillanthassam. De semmi. Olyan érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, mintha direkt került volna... Aish! Wu Yifan, ne tömd tele a fejedet hülyeségekkel! Miért kerülne? Azt se tudja, ki vagyok.


Egy este, mikor csak úgy lézengtem a folyosókon, egyenletes lépetekkel indultam meg egy táncterem felé, hogy valamivel kikapcsoljam folyton kattogó agyamat. Amint beléptem, megpillantottam őt. Ugyanúgy az ablakon bámult ki, de akkor már észrevett és egyáltalán nem ijedt meg. Kedvesen mosolyogva bámult rám, akárcsak egy kisgyerek.


- Szia – köszönt félénken, majd tett felém egy kisebb lépést. – Jobban vagy?


- Jobban? – ráncoltam össze szemöldököm, mire ő is elbizonytalanodott kijelentésében.


- Azt hittem a múltkor azért rohantál úgy el, mert rosszul lettél. Több barátommal is előfordult már... Nem éppen a legbízhatóbb az itteni kaja.


- B-barátaid? – hökkentem meg a szó miatt. Olyan rég hallottam már... – Ilyen jól beszéled már a koreait?


- Sajnos nem. Ők is kínaiak, mint te meg én.


- Kínaiak? – szemem egyre kerekebb lett.


- Igen. Lehet, már láttad őket. Ahhoz képest, hogy ez egy koreai cég, elég sok itt a külföldi, nem igaz?


- É-én eddig csak veled találkoztam...


- Csak velem, aki kínai? – kérdezte kikerekedett szemekkel, mire én csak halványan bólintottam. Eléggé meg volt lepődve a dolgon, hisz tipikus gyerekes értetlenség ült ki arcára.


- Amúgy Yifan vagyok.


- Huang Zitao, nagyon örülök! – felelte mosolyogva, majd egy kicsit meg is hajolt előttem. Ahogy végigmértem őt, képtelen voltam eldönteni, mennyi idős, vagy mióta gyakornok. De aznap este nem is akartam megtudni. Örültem, hogy találkoztam egy kínaival, aki ráadásul ilyen kedvesen viszonyult hozzám.


Csak teltek a napok, s Tao egyre többet keresett meg. Egy darabig csak gyerekes indokokkal, aztán már okot sem akartam tudni, miért lóg a nyakamon. Élveztem a társaságát; olyan volt számomra, mint egy testvér. Egy kis öcs, akinek átadhatom a tudásom, és új dolgokat mutathatok meg neki. Utólag kiderült, hogy három évvel idősebb vagyok nála, ami sokszor meglátszott a viselkedésén. Valamikor az egész férfias küllemű Tao, egy gyerek szintjére került; amikor értetlenül bambult maga elé, s mikor visszakérdezett. Ezeket, a tulajdonságait aranyosnak tartottam, így sosem zavartak. Aztán, néhány hónappal később, mikor már elég közeli volt a kapcsolatunk, rákérdezett valamire.


- Gege...


- Igen?


- Amikor először találkoztunk, miért rohantál el?


Mély sóhajokat véve szedtem össze a gondolataimat, úgy adva neki őszinte választ.


- Tudod tíz hónapig úgy éltem itt Koreában, mint egy kuka. Mivel alig beszéltem a nyelvet, nem igazán szereztem barátokat, és kínaiakkal egyáltalán nem találkoztam. Aztán, mikor összefutottunk... Azt hiszem megijedtem.


- Tőlem?


- Nem – válaszoltam mosolyogva, ahogy megijedt tekintetével találkoztam, ami azt feltételezte, miatta rémültem meg.


- Akkor miért?


- Nem tudom...


Pedig valójában tökéletesen tisztában voltam vele. De nem mondhattam el neki. Nem értene meg, főleg mivel Ő teljesen más, mint az átlag. Már akkor nagyon szerettem Taót, hisz olyan volt nekem, mintha az öcsém lenne. Nem akartam elveszíteni, azzal, hogy elárulom milyen is, vagyok valójában.






**






Ahogy az éjszakában vizslattam a sírószemű pandasrácot, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, mégis a kötelességeim szerint kellett cselekednem.


- Válaszolj már Kris!


Tao ordibálásra felkaptam eddig földre szegezett tekintetem, mely ezúttal az övébe volt fúrva. Ezúttal figyelnem kell rá! Muszáj.


- Tao...


- Kérlek, csak válaszolj: Szeretsz te egyáltalán engem?


- Hát persze, hogy szeretlek.


- És mégis hogy szeretsz? – pillantott rám provokatívan. - Csak, mert én szeretlek! Igen Kris, úgy szeretlek! Szerelmes vagyok beléd!


Vallomása egyenesen a padlóra küldött. Tao szeret? Úgy szeret, ahogy a filmekben férfi szokott nőt? Jézusom... Nekem ez túl sok! Én ezt nem bírom elviselni.


- Szóval Yifan, utoljára kérdezem: Szerelmes vagy belém?


- Tao... – kezdtem bele a mondandómba, de már ennél elakadtam. Legszívesebben a falba vertem volna egyet. – Nem tudom, mit érzek! Teljesen bizonytalan vagyok...


- Amiatt a lány miatt igaz?


Hangja haragosan csengett, mint aki ölni készül.


- Milyen...?


- Jaj, ne játszd már a hülyét! Tudom, hogy mielőtt Koreába jöttél volna, volt egy csaj az életedben, aki összetört! Nincs igazam?


- Tao, erről te az égvilágon semmit sem tudsz...


- Akkor mondd el! Istenem Kris! Évek óta vagyunk barátok, és én ez idő alatt végig azon dolgoztam, hogy teljesen őszinte legyél velem. Emlékszel még az első találkozásunkra?


Azt nem lehetne elfelejteni.


Válaszként csak bólintottam.


- Azóta próbálok a közeledbe férkőzni. Olyan bizalmatlan vagy másokkal szembe. Miért nem engeded, hogy segítsek? Miért nem mondod el mi történt veled Kanadában?


- Mert nem értenéd meg, Tao! Ez nem a te dolgod és soha nem is lesz az! – kezdtem ordítozni vele, mire ő megsemmisülten előttem állva, vett egy mély lélegzetet, majd szóra nyitotta száját.


- Yifan, én szeretlek. Szerelmes vagyok beléd, azóta, amióta ismerlek. És mióta egy csapat vagyunk, csak az a célom, hogy leromboljam a falaidat, amiket magad köré építettél. De ezt egyedül nem tudom véghezvinni. És, ha őszinte akarok lenni, ebbe már belefáradtam. Úgyhogy most mondom el utoljára: Szeretlek, de ha nem engedsz közel magadhoz, akkor a köztünk lévő kapcsolat felesleges.


A szavak melyek elhagyták ajkait, egyenesen mellkasomba hatoltak, úgy jutottak el szívemig. Hatásuk, akár egy tökéletesre élezett nyílvessző.


Mindent vagy semmit; ezt kéri tőlem Tao.