22. fejezet

22. fejezet






Chen Pov






A kanapén ültem, ölemben Xiumin fejével, kinek hajtincseivel játszadoztam unalmamban. Néha megszólalt, édes csilingelő hangján, amelyből egy kérdést formázott irányomba. Készségesen válaszoltam is, majd ismételten csend ülepedett kettőnk közé. Ez sosem volt kínos, vagy meghitt, csak egy egyszerű némaság, amit nemes egyszerűséggel törtünk meg, ha kedvünk úgy tartotta. Mikor is lettünk mi ilyenek? Pontosan emlékszem a napra, ahogy belépett a táncteremben, egyszerű öltözetben.






**






Gyakornoki időszakomban nagyon sokat gyakoroltam, főleg a mozgásomon szerettem volna javítani, mert azt mindig rémesnek találtam. Azon az estén is egy teremben tartózkodtam; órákon keresztül csak a zene ritmusának szenteltem minden figyelmem, hogy végre elérjem azt a szintet, aminél már elismerően pillantok bele a tükörbe. Emlékszem kamasz koromban is rengeteget foglalkoztatott a tükörképem, csak akkor teljesen más értelemben. Sosem gondoltam azt magamról, hogy vonzó vagy jóképű lennék. Sokáig legszívesebben elrejtettem volna arcomat, hogy ne kelljen szégyenkeznem miatta. Nem emlékszem, hogy elismerő pillantásokat kaptam volna a lányoktól, ezért évekig abban a hitben éltem, hogy ronda vagyok. Aztán, ahogy idősödtem, rájöttem, sosem voltam én ronda. Csak a körülöttem élő srácokat sokkal, szebb arccal áldotta meg a sors. Nem én voltam átlag alatti, hanem ők álltak a normális felett. Így, ha ilyen szempontból nézek tükörbe, teljesen semleges gondolatok futnak át az agyamon.


Ha képes voltam az önképzavaromat helyrehozni, a tánctudásom sem lehet nagyobb falat! – gondoltam, ahogy ismételten belekezdtem a már unalmas koreográfiába, s mikor annak végére értem, egy halk kuncogást hallottam meg magam mögül. Meglepődve és enyhén ijedten fordultam magam mögé, hogy megpillantsam, az akkor még ismeretlen, Kim Minseokot. Kedves kerek arcán mosoly terült szét, amitől kezdetleges félelmem elpárolgott. Lassú, de határozott léptekkel halad felém, mikor végre megszólalt.


- Nagyon jól táncolsz.


- Csak szeretném.


- Nem, tényleg ügyes vagy. Aki ennyit gyakorol, az meg is érdemli a fejlődést.


- Te…? – mutattam rá összeráncolt szemöldökkel az arcomon, mire legyintve lerendezte a fejemben már előre megfogalmazott kérdést.


- Mindig előttem táncolsz itt. Eddig még sosem tudtam magam is gyakorolni.


- Basszus, ne haragudj! – kértem rögvest elnézést, mire jóízűen felnevetett.


- Dehogy, az én hibám. Elmehettem volna már az első alkalommal, mikor észrevettem, hogy foglalt a terem. Csak lekötöttél.


- Én?


- Ki más? Eddig még sosem találkoztam olyan gyakornokkal, aki ennyire elszántan fejlesztette volna magát.


- K-köszi! – nyögtem ki, mert csak ennyit tudtam mondani kedves szavaira. Éreztem, hogy az enyhe pír belepi arcomat; még soha senki nem volt velem ilyen barátságos. Kedves kacajára ismételten felkaptam földre szegezett tekintetemet.


- Amúgy táncosnak készülsz?


- Isten ments! Csak tudom, hogy az idolsághoz elengedhetetlen a jó mozgás.


- Akkor mihez szeretnél majd kezdeni a gyakornokság után?


- Hát…


- Akkor kérdezem máshogy! – kuncogott fel ismételten. – Miben vagy a legjobb?


- A zenében.


- Énekelsz?


- És zongorázom. – egészítettem ki érdeklődő szavait. – És te?


- Pontosan nem tudom.


- Hogyhogy?


- Táncolok, egy kicsit tudok énekelni és rappelni. De nem vagyok különösebben kiemelkedő egyikből sem.


- Akkor?


- Nincs akkor. Elégedett vagyok én ezzel is! Ahhoz meg bőven eleget tudok, hogy idol lehessek. – felelte magabiztosan, majd órájára pillantott. – Ahogy látom, nagyon elszalad az idő; nekem mennem kell. – azzal dobott felém egy kedves mosolyt őszinte csillogó tekintettel, majd kifele vette az irányt. De az ajtóban megtorpant. Pár másodpercig hatalmas vigyorral az arcán állt ott, majd visszafordult felém.


- Amúgy Minseok vagyok. Kim Minseok.


- Jongdae… - szóltam utána.


- Nagyon örültem. – nevetett fel, majd elment egy számomra ismeretlen helyre. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztam Kim Minseokkal!






**






- Chen? Chen! – kiáltott szinte rám, a még mindig az ölembe fekvő Xiumin.


- Bocs hyung, mondtál valamit?


- Semmi fontosat. Min merengtél így el?


- Csak eszembe jutott az első találkozásunk.


- Az emlékezetes volt… - kúszott perverz vigyor arcára.


- Mi olyan vicces?


- Újra felidéztem az arcodat, mikor megfordultál. Az a fej! – röhögött fel, hogy majdnem leesett a kanapéról. Mosolyogva közelebb hajoltam füléhez, s belesuttogtam olyan a szavakat, melyek először eszembe jutottak.


- Hadd, emlékeztesselek azokra az arckifejezésekre, amiket esténként szoktál produkálni. – s ekkor, mind a kettőnkből hatalmas nevetést tört ki, amit nem lehetett volna korlátozni, akkor sem, ha akartuk volna. Hangoskodásunkra, Kris lépett a nappaliba, értetlen kifejezéssel az arcán, s amint megpillantottuk azt, csak jobban röhögni kezdtünk.


- Hihetetlenek vagyok! – csóvált a fejét leaderünk, majd lehuppant mellénk. – Amúgy van egy jó hírem.


- Mi az?


- Jövő héten hazamegyünk!


- Tényleg? – kerekedett el szemem, izgatottságom túlfűtöttségében.


- Naná! Holnap délelőtt indul a gépünk.


- Sosem hittem volna, hogy ennyire fogok várni egy hétfőt! – fordult felém izgatottan Xiumin, mikor Yifan elhagyta a helységet.


- Én sokkal nagyobb extázisban vagyok az éjszakája miatt. Végre újra kettesben, kicsit távolabb a többiektől. Csak te és én. – néztem hosszasan gyönyörű íriszeibe, miközben belső combját cirógattam. Éreztem, ahogy beleborzong érintésemben, s végre újra láthattam orcáját, amit apránként lepi el a vágy minden formája. Istenem de rég történt már meg! Alig bírtam türtőztetni magam, szinte már rajta tapadtam, mikor egy ajtó kinyílását hallottuk. Abban a szent pillanatban fél méterrel messzebb mentünk a másiktól, s úgy tettünk, mintha én a tv-t kapcsolgatnám, Minseok pedig egy magazint lapozgatna. Csak Luhan és Lay érkeztek haza egy kétszemélyes rádiós beszélgetésből. Dobtak felénk egy köszönést, majd mind a kettő elvonult a maga szobájába. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, majd csapattársam felé meredtem.


- Ez majdnem összejött.


- Ne is mondd! Hogy én mennyire utálom ezt az egészet…!


- Én is utálok hazudni, de így majdnem két év után elég furcsa lenne csak úgy bejelenteni, nem gondolod?


- Tudom, de nekem ez már tényleg nem megy!


- De hyung…


- Nincs de, Jongdae! Pontosan tudom, hogy nem állhatok csak eléjük, s mondhatok ki egyszerűen egy olyan tényt, ami mindent és mindenkit befolyásolna! Mégis már nagyon nehezen bírom. Két év. Tudod mennyire rémes érzés nekem, hogy még a szüleimnek is csak a csapattársamként tudtalak bemutatni?


- Hát még nekem. Nem villoghatok azzal, hogy ilyen tökéletes pasim van! – kacsintottam kedvesen Minseok felé, kinek pofiján két kis pír foglalt helyet.


- Kérlek, ígérd meg, hogy nemsokára elmondjuk nekik.


- A szavamat adom. Csak várok a megfelelő alkalomra.


- És mi lenne az? – húzta fel szemöldökét kedvesem. – Mikor lenne a legalkalmasabb?


- Talán, amikor ők is bebuzulnak! – feleltem kapásból, mire Minseokból hatalmas, eget rengető kacagás tört ki! Imádtam a nevetését, már akkor, amikor először hallottam. Hatással volt rám, számomra ismeretlen érzéseket keltett bennem.






**






Azon az estén, mikor megismertem őt, nem tudtam álomra hajtani fejemet. Egyszerűen képtelen voltam kiverni fejemből kedves tekintetét, édes kacaját, aranyos hangját. Arca ott lebegett előttem, ahogy egész lénye és teste is. Másnap is összefutottam vele, s a véletlenszerű találkozások egyre gyakoribbak lettek, míg magunktól nem kezdtük keresni egymás táraságát. Barátok lettünk, nem is akármilyenek; számomra Minseok mindenkinél többet jelentett, s ezt már akkor is pontosan tudtam. Bár hivatalosan nem voltam meleg, de mindig szimpatizáltam a saját nememmel is. Ráadásul a szerelem bárhonnan jöhet, nem? Én pedig tudtam, hogy fülig belészerettem. Megismertem annyira, hogy megkedveljem, s sokszor a hisztis dühkitöréseit is már a világ legédesebb dolgának gondoltam. Elfogadtam a hibáit, s csak jobban beleszerettem. Napról napra erősödött bennem ez az érzés, és az sem érdekelt, ha ő nem viszonozza. Elégedett voltam már azzal is, ha a barátomnak tudhattam. Minden nap gyönyörködhettem benne, s sosem utasította vissza egy ölelésemet, vagy arcra puszimat. Persze a szívem legmélyén, egy eldugott helyen, többet akartam. Viszont ez a rejtőző érzés nem tette keserűvé sem a kedvem, sem a kapcsolatunkat, így nem kerítettem nagyobb feneket neki. Aztán egy estén, mikor egyedül jártam az utcákat, teljesen véletlenül összefutottam vele. Fekete csőfarmert viselt szürke felsővel, fehér vászoncipővel és ugyanolyan színű bőrdzsekivel. Haja össze-vissza állt, izzadtságcseppek folytak végig rajta, de szemei energiában lángoltak. Egy bárból lépett ki, s mikor megpillantott engem, nemes egyszerűséggel a nyakamba borult, és lesmárolt. Csókjában éreztem az alkoholt, így próbáltam lehámozni magamról kezeit, de nem engedte. Úgy simult hozzám, akár egy kiscica, s falta ajkaimat, mint jó gyerek a reggelit. Majd, mikor kinyitotta szemeit, s én néztem vissza rá, ijedten ugrott el tőlem. Percegik döbbentem álltunk egymás előtt, aztán hirtelen derékszögbe vágta magát, úgy kérve tőlem elnézést.


- Semmi baj, hyung. Biztos… csak a sok alkoholtól.


- Igen de… én már amúgy is szerettem volna mondani neked valamit, ami egy kicsit kapcsolódik az előbbi viselkedésemhez. – egyenesedett fel, majd félénken rám pillantott. Zavartság tekintetében csak még aranyosabbá tette a szememben.


- Mi az, Minseok?


- Én kedvellek téged. De nem úgy, mint barát a barátot. Szeretlek, pont úgy, ahogy egy férfi szeret egy nőt. Ebben az esetben férfi a férfit… - mosolyodott el halványan, majd folytatta. – Szeretném, ha randiznál velem Jongdae! Már ha neked is van kedves hozzá… - viszont ez a randi sosem történt meg. Ugyanis mielőtt még befejezhette volna a mondatot, örömömben ajkaira vetettem magam. Nem volt szükségem formalitásokra; csak és kizárólag rá! És ezt éreztettem is vele, ott helyben, a sötét utcán, a zajos bár mellett. A csókja is sokkal lágyabb volt, mint előtte. Kedvesen ízlelgettem száját, majd nyelvemet is bevontam a játékba. Megnyaltam alsó ajkát, mire készségesen leejtette álkapcsán így utat engedve nekem. Nyelveink keringőt jártak, miközben szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Akkor már tudtam, hogy sosem fogom elengedni őt magam mellől, történjék bármi!






**






A taxiban ücsörögve csak arra várva, hogy végre megérkezzünk koreai lakásunkba, nem a legérdekesebb dolog. Bambultam ki az ablakon, néha Xiuminnal is váltottam egy-két közhelyes mondatot. Csak otthon akartam végre lenni, vele, csak és kizárólag vele.


De amikor beléptünk rég nem látott lakásunkba, s csapattársaink üdvözöltek minket, mintha valami megváltozott volna. Azok a személyek már nem ugyanúgy viszonyultak egymáshoz, mint régen és ez észrevehetővé vált. Valami más volt a levegőben, egy olyan dolog, amit eddigi életemben csak egyetlen egyszer éreztem. S mintha párom is ugyanarra gondolt volna, mint én, ugyanis, mikor a nappaliban találkozott tekintetünk, tudtam, hogy neki is ugyanaz az abszurd valami villog az agyában.





Ha ígéretemhez tartom magam, nemsokára fény derül a kis titkunkra!