23. fejezet

23. fejezet






Suho Pov






Az utóbbi hetek életem leggyönyörűbb időszakába tartoztak. Azon estén, mikor Amber szerelmét elnyertem, be is jelentettem az egész csapatnak és az ügynökségnek egyaránt. Szerencsémre, egyben legnagyobb meglepetésemre, mindannyian jól fogadták, s áldásukat adták. Illetve, nem mindenki; Kris volt talán az egyetlen ember, aki nyíltan hangot adott tiltakozásának. Leader társam a Pinocchio forgatása előtt kifejezetten jó viszonyt ápolt mostani szerelmemmel, de azután minden megváltozott benne; akárhányszor megpillantotta a tv-ben, vagy róla esett szó bármiféle beszélgetésben, a levakarhatatlan undor és ellenszenv ott foglalt helyet arca kellős közepén. Utálta őt! Utálta, és a mai napig nem értem, miért. Igaz, hogy anno összetörte a szívemet, de ehhez Yifannak nem sok köze volt. Azt leszámítva, hogy csak neki meséltem erről. Aztán, mikor évekkel később összejöttünk Amberrel, Kris ugyanúgy beszélt a lányról, mint a forgatás után. Hangjában érezni lehetett a gyűlölet minden formáját, s haragja egy cseppet sem enyhült. Viszont szakmailag mindig elismerte, és a tehetségét sosem kérdőjelezte meg. Ez Krisre vallott; a tényeket sosem keverte személyes érzelmeivel. De, mikor úgy kellett róla beszélnie, mint személyről, egyetlen egy pozitívumot nem találtam szavaiban. Úgy éreztem jogtalanul, szidja barátnőmet, mégsem vetettem soha a szemére. Nem lett volna képem hozzá; mikor Amber nemet mondott nekem, Kris kaparta össze szánalmas énemet a földről. Ő segített, ő feledtette el velem a fájdalmamat, s akkoriban csak ő tudott mosolyt csalni arcomra. És, bár tudom, hogy nem vár érte cserébe semmit, örökre azt fogom érezni, hogy az adósa vagyok. De, mikor én akartam tenni érte valamit, nem engedte; csak kedves mosollyal rázta meg fejét, jelezve, hogy majd ő megoldja. És mindig boldogult nélkülem. Sosem volt szüksége az én, vagy bárki más segítségére, mert ő olyan személyiséget kapott, amivel egyedül is túlélt mindent. Az évek alatt eddig még egyszer sem tudtam meghálálni azt, amit értem tett. De nem várt el tőlem semmit. Hogy tudnék visszaadni valami olyat, ami sosem volt az övé? Yifan abba az emberkategóriába tartozott, akik nem kerülnek olyan helyzetbe, mint amibe én voltam. Túl talpraesett, túl előrelátó, túl távolságtartó, mégis veszélyes férfi segített rajtam, aki nem érezhette át a szituációm, hisz vele ilyen nem történne meg. Kris csak olyan embert enged közel magához, akiről biztosan tudja, hogy nem töri össze a szívét. Túlságosan tiszteltem őt minden tulajdonságáért, ezért nem szóltam az Ambert erő kritika miatt.


Mégis, mindezek ellenére is boldog voltam. A nő, akit mindig is szerettem, végre az enyém volt. Imádtam vele lenni; elbűvölt a mosolya, akárhányszor megajándékozott vele. Ugyanolyan okos és vicces lány maradt, akit a forgatás közben megismertem. Nem változott semmit; azt leszámítva, hogy akkor nem szeretett. De, mikor belépett a táncterembe, csak rá kellett néznem; az önbizalommal teli tomboy eltűnt, s egy kicsit megszeppent félénk tinilány állt előttem. Örömmel töltött el, hogy csak én tudtam kihozni belőle az igazi nőt. Persze rajongtam a fiús külsejéért meg a vagány énjéért is, mégis, mikor a szemembe nézett egy ártatlan, törékeny hölgyet láttam magam előtt. Szerettem. Mindennél és mindenkinél jobban, hisz ő tökéletes volt.


Azaz egy hónap, amit együtt töltöttünk maga volt a mennyország. Minden nap találkoztunk, és meglehetősen sok időt beszélgettünk el egy-egy kávézóban vagy étteremben. Általában mindig máshova mentünk, de a randijaink vége ugyanaz volt; megcsókoltam a lakása ajtaja előtt. Odáig még nem jutottunk el, hogy be is hívjon oda… Sokat kellett dolgoznunk mindkettőnknek, hisz idolok vagyunk. Kinek van ideje ilyenkor a szexre…? Istenem, Suho de szánalmas vagy! Minek teszel fel magadnak hülye kérdéseket, mikor már arra sem emlékszel, mikor voltál nővel utoljára! Tény, hogy egy nyugdíjba vonult öregember jobban emlékszik a legutóbbi légyottjára, mint én, de Ambernél nem akarom elszúrni azzal, hogy lefekszem vele. Nem erőltetek rá semmit sem… viszont rohadtul megnézném reggel kócos hajjal, álmos tekintettel az egyik ingemben. Ah, már a gondolattól is el tudnék élvezni. Hiába tartom magam a romantika példaképének, férfiból vagyok, s rohadtul ki vagyok éhezve.


De még a szex hiányom sem tudta elvonni a figyelmemet az iszonyatosan hangos telefonról, ami egyszer mellettem csörgött. Idegesen kaptam fel, mivel egy kisebb szívrohamot okozott nekem, de mikor a menedzserem hangját hallottam meg a vonal másik végéről, a megbízható leader arcomat vettem elő. Emlékszem, nagyon sokáig az M-ről beszélt, hosszú-hosszú ideig csak rizsázott, majd megelégeltem, s félbeszakítottam, hogy térjen már a lényegre… Aztán meghallottam azt az egy mondatot, ami mindenről megfeledkeztetett, s mosolyt csalt az arcomra. Hazajönnek. Alig mertem hinni a fülemnek; a rég nem látott barátaim végre valahára Koreában lesznek. Extázisba kerültem, s a nap további részében levakarhatatlan vigyor üldögélt fejemen. Végre újra láthatom őket! Bevallom már nagyon hiányzott Kris sokszor kioktató szövegelése, és a perverz viccei. Ahogy Luhan és Sehun jobban egymásra vannak kattanva, mint a testvérek; Chen és Xiumin folyamatos hülyéskedései, ahogy kacajuk belepte a házat; Tao aranyos megnyilvánulásai, sokszor infantilis arckifejezései: ezek mind iszonyatosan hiányoztak. Bár apró dolgokról beszélünk, nekem mégis szebbé tette a napjaimat. És ha visszajönnek, újra elkezdhetjük a magántáncórákat Yixinggel… Na igen; Lay. Azt hiszem idolságom alatt, az ő nevéhez fűződik a legtöbb kérdőjel. Sosem tudtam rendesen megismerni; még akkor sem, mikor gyakornokokként néha együtt ebédeltünk. Ha valaha, valaki megkérdezné, mi jut eszembe legelőször Lay-ről, nem azt mondanám, hogy egy kis unikornis (mivel mindenki más ezt nyögi ki először). Nem. Számomra Yixing teljesen más képet ad; ha rágondolok mindig egy bezárt ajtót, látok. Csak a külsőségeket veszem észre. A személyiségéről nagyjából annyit tudok, mintha belesnék egy kulcslyukon; pusztán képfoszlányok jelennek meg a szemem előtt, semmi egész. Mindössze kérdőjelek sokasága adja ki az én fejemben élő Zhang Yixinget. Nem ismerem, és elképzelni sem tudom, milyen lehet valójában. Több éve barátok vagyunk, ki tudja mennyi ideje élek vele egy fedél alatt, mégsem ismerem a teljes személyiségét. Róla csak minimális információkat tudok; hány testvére van, mit szeret reggelizni, mikor van a születésnapja stb. Szerintem még egy ijesztőbb fan is, többet tud, mint én. Lay a barátom, mégis a jelenlétében olyan vagyok, mint egy kislány az idegenekkel szemben. Pedig együtt élünk, csapattársak vagyunk, barátok és mégis… ha négyszemközt kell vele beszélnem, mint akkor este… egyszerűen ledermedek. Képtelen vagyok előtte a keménykezű, magabiztos leadert adni. Régebben az idegenekkel viselkedtem így; de Lay nem az. Hisz én ismerem őt; csak nem eléggé.


Nem is emlékszem mikor beszéltem vele rendesen utoljára. Persze köztünk sosem zajlott le normálisnak nevezhető párbeszéd – vagy motyogtam, vagy nem tudtam mit kinyögni. Furcsán viselkedtünk egymás közelében; legalábbis én biztosan. De azon az estén, mikor Amber megjelent a teremben, s mielőtt ők Kínába repültek volna; teljesen más arcát mutatta nekem. Arra értem haza, hogy Kyungsoo és Kris bevitték Lay-t a kórházba; eltörte a kézfejét. Aggódtam miatta, de ez teljesen normálisnak gondoltam, hisz minden vezető nyugtalankodna egy olyan helyzetben. És mikor végre megérkezett, nem az volt, akire számítottam. Yixinget egy nyugodt embernek ismertem meg (már amennyire sikerült megismernem), s soha nem mutatta ki az érzéseit. Általában mosolygott, ártatlan kisugárzással rendelkezett, amivel mindenkit elbűvölt. De mikor a törött kezével hozzá léptem, egy – az előzőnél is kiismerhetetlenebb – Lay állt előttem. Semmi konkrétat nem tudtam leolvasnia arcáról, csak és kizárólag a fájdalmat. Viszont ez egy teljesen másfajta gyötrelem volt, mint amit az ember érez, mikor eltörik valamije. Yixingnek a reménytelen kínlódás minden formája nyomot hagyott szemeiben. Ugyan egy arcizma sem rándult, a gyönyörű, barna íriszek mindennél többet mondtak. Nem tudtam mi történt vele, ahogy azt sem, mi okból van fájdalom benne. Nem mertem rákérdezni. Egyszerűen nem volt gyomrom látni azt, hogy minden egyes szó kiejtése szenvedés számára. Így csak azt kérdeztem meg, mi történt a kezével. Erre sem kaptam választ, helyette Kris beszélt. S akkor történt mindaz, ami az óta sem hagy nyugodni. Yifan tekintetében ugyanaz az undor foglalt helyet, amit akkor mutat, mikor szerelmem kerül szóba. De senki másra nem vetett ilyen szemeket. Egyszer még rá is kérdeztem ennek okára, mire csak annyit válaszolt; „Nem direkt bámulok így néha. Ez nálam ösztönös. Akkor nézek így valakire, ha dühös vagyok rá. És akkor mindketten tudjuk, hogy valami óriási baklövést követett el!”. Azon az estén, mikor Yixinggel akartam beszélni, Kris nem hagyta. Helyette elővette haragos pillantásait; amik akkor, nem Ambernek szóltak. Egyenesen nekem címezte őket, ezzel mély sebet ejtve rajtam. Azokban a csokoládébarna szemekben több volt a düh, mint valaha; képes lett volna megölni velük. Viszont íriszeiben, a harag minden formája mellett ott pihent a csalódottság, amely kényelmesen foglalt helyet szeme sarkában, onnan lőve tüskéket belém. Éreztem, hogy mellkasom elnehezül; az indulásuk előestéjén, megbántottam Krist. Csalódást okoztam neki, ami mindennél jobban bántott. Mindig utáltam, ha kiábrándultak belőlem, egyetlen hibám miatt is. Gyűlöltem magam, ha egy embert valamilyen formában pofára ejtettem. Viszont semmiféle önmarcangolás nem érhet fel azzal, amit akkor éreztem, mikor leader társam szemeibe néztem. Egyetlen szót sem kellett mondania, hisz eleget hallottam már akkor is. Sosem akartam, hogy pont, azaz ember csalódjon bennem, aki azelőtt a legnagyobb támaszom volt. Így másnap, mikor elmentek, egy bezárt ajtó távozott, benne dühvel és milliónyi megválaszolatlan kérdéssel. Fájt, hogy Kris haragudott rám, de az jobban, hogy nem tudtam mi történt Lay-vel.





Extázisban töltöttem a délutánt; boldogan újságoltam el Ambernek, hogy a fiúk hazajönnek, aztán otthon csak tűkön ülve, reményekben vártam a négy kínai, és két koreai, rég nem látott barátomat. Imádkoztam azért, hogy Yixing újra mosolyogjon, és… azt hiszem több dolog már nem is foglalkoztatott. Valahogy azt éreztem, ha Lay ismét a régi önmaga, Yifan maga is derűs lesz. Sejtettem, hogy nem fog már rám haragudni.


Az egész Exo-K, vagyis hatan, akik Koreában ragadtunk, az előszobában vártuk barátainkat. Nálam, talán Sehun volt nagyobb izgalomban, bár nem csodáltam; újraláthatja egyik legjobb barátját, Luhant. Alig bírt a bőrében maradni, de én is hasonlóan éreztem. Abban reménykedtem, ha ismét találkozom velük, az a zavaros valami, ami addig az egy hónapig bennem volt, elmúlik. Aztán kulcszörejeket hallottam meg. Ahogy lassan nyílt az ajtó, szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, s a végén már attól féltem, szétrobban. Végül teljes pompában pillanthattam meg Yifant, ki még este is napszemüveget hordott. Amint kiszedte kulcsát a zár fogságából, lekapta szemüvegét, s mosolyt eresztett felénk.


- Teljes harci díszbe vágtátok magatokat, vagy mi? – nevetett fel jóízűen, mire beljebb lépett. Kris után szorosan Tao panda álmos tekintetével találkozhattam, aki jobban hasonlított egy nyűgös kisgyerekre, mint korábban. Nem sokkal utána belépett a babaarcú Luhan is, ki rögtön a maknae nyakába vetette magát örömében. Aztán másodpercekig nem érkezett haza egy árva lélek sem, mígnem meghallottuk a lépcsőházból Xiumin eltéveszthetetlen kacaját. Hahotázva beszambázott, közvetlenül mellette pedig Jongdae próbálta jobban nevettetni. Hiába, ezek tökéletes kiegészítik egymást hülyeség terén – gondoltam magamban, ahogy megpillantottam mosolygós fejüket. S legvégül átlépte a dormunk küszöbét Ő is; szimpla fekete bőrdzsekijét felakasztotta a fogasra, így láthattuk egyszerű fehér pólóját, ami ugyanolyan színben pompázott, mint farmere és surranói. Haja össze-vissza állt, valószínűleg a kint erőse fújó szél miatt. Egy laza mozdulattal becsukta maga mögött a bejárai ajtót, majd dobott felénk egy Lay féle mosolyt. A belém költözött összes izgalom és félelem, egyszerre távoztak testemből.


Betelepedtünk a nappaliba, ahogy régen tettük, s beszélgetni kezdtünk. Illetve, ők fecsegtek, én csak hallgattam.


- Történt itthon valami érdekes, míg távol voltunk? – tette fel a kérdést Chen, mire legnagyobb megdöbbenésemre sok pironkodó arcot vettem észre, kik a földön foglaltak helyet. Sehun és Kai, a két maknae mosolyt visszafogva fixírozták a padlót, míg Kyungsoo alig láthatóan meglökte Jongin vállát, jelezve nekik, hogy hagyják abba. Felhúzott szemöldökkel fordultam feléjük.


- Mégis mit műveltetek?


- Semmit, Suho… - szabadkozott rögvest D.O., mire a két fiatalabb felé fordultam.


- Tényleg, Sehun?


- Persze hyung – pislogott nagyokat, majd Jongin nem bírta tovább, hangos nevetésben tört ki, mire Hunnie is rázendített, miközben Kyungsoo látszólag majdnem elájult. Míg én értetlenül kapkodtam a fejem egyikről a másikra, vezető társam hangos kacaját hallottam meg mellettem.


- Istenem, ez de hiányzott már!


- Igazán? – húztam fel egyik szemöldököm, miközben mélyen szemeibe néztem. Boldog volt. Sugárzott belőle a vidám nyugodtság, melyet az utóbbi időben hiányolt magából. Kérdésemre csak egy kedves bólintással válaszolt, majd vállamra tette kezeit. Tudtam, hogy magában azt mondja: „Jó újra itt lenni veled, Suho.”. Nos Kris, én is így gondolom. Yifannal a telepátiánk a sok együtt töltött idő miatt alakult ki. A barátságunk egyszer elérte azt a szintet, hogy szavak nélkül, pusztán pillantásokból megértettük egymást. Ez akkor fejlődött ki, mikor Kris a lelkemet ápolta, ami Amber miatt volt egy messzi helyen elrejtve. Ha jobban belegondolok, a mi kapcsolatunk csak azért lett olyan erős, amilyen, mert a szerelmem egyszer összetört, s Yifan állt mellettem. Ilyen szempontból köszönettel tartozom Ambernek.


- És milyen lett a reklámfilm, amit forgattatok? – hallottam meg D.O. érdeklődő hangját.


- Olyan, mint a többi. Cuki, férfias és tök klassz! – vont vállat a babaarcú. – Pont, amilyet elvártak tőlünk. A rajongók imádták! Még mázli, hogy ilyen hamar befejeztük.


- Pont ezt akartam kérdezni. – fordultam feléjük. – Általában mindig olyan sokáig vagytok Kínában. Fellépések, meg miegymás. Hogyhogy, most ilyen hamar hazajöttetek?


- Ez, csak a mi kis Layünk érdeme. – Kapta hóna alá a táncost Kris, s testvériesen megborzolta a haját. Értetlenül pislogtam mindkettejükre.


- Nem egészen értelek…


- Yixing talált a menedzsernek egy új jelmeztervezőt, ennek örömére hamarabb hazajöhettünk.


- Honnan ismersz te egy jelmeztervezőt? – szegeztem a kérdést Lay-nek, még mindig összeráncolt homlokkal.


- Ő a barátnőm.


- Tessék? – pattant fel mellé Kai kíváncsian. Ekkor Kris ismét, nevetve átkarolta Yixinget, majd viccesen kacsintott felénk egyet.


- Becsajozott a kicsike!


- Na, ne már!


- Mikor? És hogyan történt? Muszáj mindent…


Mindössze hangfoszlányok maradtak meg a párbeszédből. Láttam a boldog egyben gyerekesen izgatott jelenetüket, ahogy faggatják őt a barátnőjéről… Mégsem hallottam belőle semennyit sem. A nevét is csak a sokadik alkalom után jegyeztem meg. Yoora… Akárhányszor meghallottam, a mellkasomban erős fájdalmat fedeztem fel. Ez a név visszhangzott a fejemben, s már-már rosszul lettem tőle. Nem értem magam. Csalódott vagyok, s haragszom. De kire? Legszívesebben a falba rúgnék egyet. Miért? Mégis miért érzem ezt?


Azon az estén, egy sokkal mélyebb seb keletkezett rajtam. Jobban fájt, mint az, amit a forgatás után kaptam, s nagyobb volt, mint valaha. És azt hiszem, sosem fog begyógyulni…

22. fejezet

22. fejezet






Chen Pov






A kanapén ültem, ölemben Xiumin fejével, kinek hajtincseivel játszadoztam unalmamban. Néha megszólalt, édes csilingelő hangján, amelyből egy kérdést formázott irányomba. Készségesen válaszoltam is, majd ismételten csend ülepedett kettőnk közé. Ez sosem volt kínos, vagy meghitt, csak egy egyszerű némaság, amit nemes egyszerűséggel törtünk meg, ha kedvünk úgy tartotta. Mikor is lettünk mi ilyenek? Pontosan emlékszem a napra, ahogy belépett a táncteremben, egyszerű öltözetben.






**






Gyakornoki időszakomban nagyon sokat gyakoroltam, főleg a mozgásomon szerettem volna javítani, mert azt mindig rémesnek találtam. Azon az estén is egy teremben tartózkodtam; órákon keresztül csak a zene ritmusának szenteltem minden figyelmem, hogy végre elérjem azt a szintet, aminél már elismerően pillantok bele a tükörbe. Emlékszem kamasz koromban is rengeteget foglalkoztatott a tükörképem, csak akkor teljesen más értelemben. Sosem gondoltam azt magamról, hogy vonzó vagy jóképű lennék. Sokáig legszívesebben elrejtettem volna arcomat, hogy ne kelljen szégyenkeznem miatta. Nem emlékszem, hogy elismerő pillantásokat kaptam volna a lányoktól, ezért évekig abban a hitben éltem, hogy ronda vagyok. Aztán, ahogy idősödtem, rájöttem, sosem voltam én ronda. Csak a körülöttem élő srácokat sokkal, szebb arccal áldotta meg a sors. Nem én voltam átlag alatti, hanem ők álltak a normális felett. Így, ha ilyen szempontból nézek tükörbe, teljesen semleges gondolatok futnak át az agyamon.


Ha képes voltam az önképzavaromat helyrehozni, a tánctudásom sem lehet nagyobb falat! – gondoltam, ahogy ismételten belekezdtem a már unalmas koreográfiába, s mikor annak végére értem, egy halk kuncogást hallottam meg magam mögül. Meglepődve és enyhén ijedten fordultam magam mögé, hogy megpillantsam, az akkor még ismeretlen, Kim Minseokot. Kedves kerek arcán mosoly terült szét, amitől kezdetleges félelmem elpárolgott. Lassú, de határozott léptekkel halad felém, mikor végre megszólalt.


- Nagyon jól táncolsz.


- Csak szeretném.


- Nem, tényleg ügyes vagy. Aki ennyit gyakorol, az meg is érdemli a fejlődést.


- Te…? – mutattam rá összeráncolt szemöldökkel az arcomon, mire legyintve lerendezte a fejemben már előre megfogalmazott kérdést.


- Mindig előttem táncolsz itt. Eddig még sosem tudtam magam is gyakorolni.


- Basszus, ne haragudj! – kértem rögvest elnézést, mire jóízűen felnevetett.


- Dehogy, az én hibám. Elmehettem volna már az első alkalommal, mikor észrevettem, hogy foglalt a terem. Csak lekötöttél.


- Én?


- Ki más? Eddig még sosem találkoztam olyan gyakornokkal, aki ennyire elszántan fejlesztette volna magát.


- K-köszi! – nyögtem ki, mert csak ennyit tudtam mondani kedves szavaira. Éreztem, hogy az enyhe pír belepi arcomat; még soha senki nem volt velem ilyen barátságos. Kedves kacajára ismételten felkaptam földre szegezett tekintetemet.


- Amúgy táncosnak készülsz?


- Isten ments! Csak tudom, hogy az idolsághoz elengedhetetlen a jó mozgás.


- Akkor mihez szeretnél majd kezdeni a gyakornokság után?


- Hát…


- Akkor kérdezem máshogy! – kuncogott fel ismételten. – Miben vagy a legjobb?


- A zenében.


- Énekelsz?


- És zongorázom. – egészítettem ki érdeklődő szavait. – És te?


- Pontosan nem tudom.


- Hogyhogy?


- Táncolok, egy kicsit tudok énekelni és rappelni. De nem vagyok különösebben kiemelkedő egyikből sem.


- Akkor?


- Nincs akkor. Elégedett vagyok én ezzel is! Ahhoz meg bőven eleget tudok, hogy idol lehessek. – felelte magabiztosan, majd órájára pillantott. – Ahogy látom, nagyon elszalad az idő; nekem mennem kell. – azzal dobott felém egy kedves mosolyt őszinte csillogó tekintettel, majd kifele vette az irányt. De az ajtóban megtorpant. Pár másodpercig hatalmas vigyorral az arcán állt ott, majd visszafordult felém.


- Amúgy Minseok vagyok. Kim Minseok.


- Jongdae… - szóltam utána.


- Nagyon örültem. – nevetett fel, majd elment egy számomra ismeretlen helyre. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztam Kim Minseokkal!






**






- Chen? Chen! – kiáltott szinte rám, a még mindig az ölembe fekvő Xiumin.


- Bocs hyung, mondtál valamit?


- Semmi fontosat. Min merengtél így el?


- Csak eszembe jutott az első találkozásunk.


- Az emlékezetes volt… - kúszott perverz vigyor arcára.


- Mi olyan vicces?


- Újra felidéztem az arcodat, mikor megfordultál. Az a fej! – röhögött fel, hogy majdnem leesett a kanapéról. Mosolyogva közelebb hajoltam füléhez, s belesuttogtam olyan a szavakat, melyek először eszembe jutottak.


- Hadd, emlékeztesselek azokra az arckifejezésekre, amiket esténként szoktál produkálni. – s ekkor, mind a kettőnkből hatalmas nevetést tört ki, amit nem lehetett volna korlátozni, akkor sem, ha akartuk volna. Hangoskodásunkra, Kris lépett a nappaliba, értetlen kifejezéssel az arcán, s amint megpillantottuk azt, csak jobban röhögni kezdtünk.


- Hihetetlenek vagyok! – csóvált a fejét leaderünk, majd lehuppant mellénk. – Amúgy van egy jó hírem.


- Mi az?


- Jövő héten hazamegyünk!


- Tényleg? – kerekedett el szemem, izgatottságom túlfűtöttségében.


- Naná! Holnap délelőtt indul a gépünk.


- Sosem hittem volna, hogy ennyire fogok várni egy hétfőt! – fordult felém izgatottan Xiumin, mikor Yifan elhagyta a helységet.


- Én sokkal nagyobb extázisban vagyok az éjszakája miatt. Végre újra kettesben, kicsit távolabb a többiektől. Csak te és én. – néztem hosszasan gyönyörű íriszeibe, miközben belső combját cirógattam. Éreztem, ahogy beleborzong érintésemben, s végre újra láthattam orcáját, amit apránként lepi el a vágy minden formája. Istenem de rég történt már meg! Alig bírtam türtőztetni magam, szinte már rajta tapadtam, mikor egy ajtó kinyílását hallottuk. Abban a szent pillanatban fél méterrel messzebb mentünk a másiktól, s úgy tettünk, mintha én a tv-t kapcsolgatnám, Minseok pedig egy magazint lapozgatna. Csak Luhan és Lay érkeztek haza egy kétszemélyes rádiós beszélgetésből. Dobtak felénk egy köszönést, majd mind a kettő elvonult a maga szobájába. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, majd csapattársam felé meredtem.


- Ez majdnem összejött.


- Ne is mondd! Hogy én mennyire utálom ezt az egészet…!


- Én is utálok hazudni, de így majdnem két év után elég furcsa lenne csak úgy bejelenteni, nem gondolod?


- Tudom, de nekem ez már tényleg nem megy!


- De hyung…


- Nincs de, Jongdae! Pontosan tudom, hogy nem állhatok csak eléjük, s mondhatok ki egyszerűen egy olyan tényt, ami mindent és mindenkit befolyásolna! Mégis már nagyon nehezen bírom. Két év. Tudod mennyire rémes érzés nekem, hogy még a szüleimnek is csak a csapattársamként tudtalak bemutatni?


- Hát még nekem. Nem villoghatok azzal, hogy ilyen tökéletes pasim van! – kacsintottam kedvesen Minseok felé, kinek pofiján két kis pír foglalt helyet.


- Kérlek, ígérd meg, hogy nemsokára elmondjuk nekik.


- A szavamat adom. Csak várok a megfelelő alkalomra.


- És mi lenne az? – húzta fel szemöldökét kedvesem. – Mikor lenne a legalkalmasabb?


- Talán, amikor ők is bebuzulnak! – feleltem kapásból, mire Minseokból hatalmas, eget rengető kacagás tört ki! Imádtam a nevetését, már akkor, amikor először hallottam. Hatással volt rám, számomra ismeretlen érzéseket keltett bennem.






**






Azon az estén, mikor megismertem őt, nem tudtam álomra hajtani fejemet. Egyszerűen képtelen voltam kiverni fejemből kedves tekintetét, édes kacaját, aranyos hangját. Arca ott lebegett előttem, ahogy egész lénye és teste is. Másnap is összefutottam vele, s a véletlenszerű találkozások egyre gyakoribbak lettek, míg magunktól nem kezdtük keresni egymás táraságát. Barátok lettünk, nem is akármilyenek; számomra Minseok mindenkinél többet jelentett, s ezt már akkor is pontosan tudtam. Bár hivatalosan nem voltam meleg, de mindig szimpatizáltam a saját nememmel is. Ráadásul a szerelem bárhonnan jöhet, nem? Én pedig tudtam, hogy fülig belészerettem. Megismertem annyira, hogy megkedveljem, s sokszor a hisztis dühkitöréseit is már a világ legédesebb dolgának gondoltam. Elfogadtam a hibáit, s csak jobban beleszerettem. Napról napra erősödött bennem ez az érzés, és az sem érdekelt, ha ő nem viszonozza. Elégedett voltam már azzal is, ha a barátomnak tudhattam. Minden nap gyönyörködhettem benne, s sosem utasította vissza egy ölelésemet, vagy arcra puszimat. Persze a szívem legmélyén, egy eldugott helyen, többet akartam. Viszont ez a rejtőző érzés nem tette keserűvé sem a kedvem, sem a kapcsolatunkat, így nem kerítettem nagyobb feneket neki. Aztán egy estén, mikor egyedül jártam az utcákat, teljesen véletlenül összefutottam vele. Fekete csőfarmert viselt szürke felsővel, fehér vászoncipővel és ugyanolyan színű bőrdzsekivel. Haja össze-vissza állt, izzadtságcseppek folytak végig rajta, de szemei energiában lángoltak. Egy bárból lépett ki, s mikor megpillantott engem, nemes egyszerűséggel a nyakamba borult, és lesmárolt. Csókjában éreztem az alkoholt, így próbáltam lehámozni magamról kezeit, de nem engedte. Úgy simult hozzám, akár egy kiscica, s falta ajkaimat, mint jó gyerek a reggelit. Majd, mikor kinyitotta szemeit, s én néztem vissza rá, ijedten ugrott el tőlem. Percegik döbbentem álltunk egymás előtt, aztán hirtelen derékszögbe vágta magát, úgy kérve tőlem elnézést.


- Semmi baj, hyung. Biztos… csak a sok alkoholtól.


- Igen de… én már amúgy is szerettem volna mondani neked valamit, ami egy kicsit kapcsolódik az előbbi viselkedésemhez. – egyenesedett fel, majd félénken rám pillantott. Zavartság tekintetében csak még aranyosabbá tette a szememben.


- Mi az, Minseok?


- Én kedvellek téged. De nem úgy, mint barát a barátot. Szeretlek, pont úgy, ahogy egy férfi szeret egy nőt. Ebben az esetben férfi a férfit… - mosolyodott el halványan, majd folytatta. – Szeretném, ha randiznál velem Jongdae! Már ha neked is van kedves hozzá… - viszont ez a randi sosem történt meg. Ugyanis mielőtt még befejezhette volna a mondatot, örömömben ajkaira vetettem magam. Nem volt szükségem formalitásokra; csak és kizárólag rá! És ezt éreztettem is vele, ott helyben, a sötét utcán, a zajos bár mellett. A csókja is sokkal lágyabb volt, mint előtte. Kedvesen ízlelgettem száját, majd nyelvemet is bevontam a játékba. Megnyaltam alsó ajkát, mire készségesen leejtette álkapcsán így utat engedve nekem. Nyelveink keringőt jártak, miközben szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Akkor már tudtam, hogy sosem fogom elengedni őt magam mellől, történjék bármi!






**






A taxiban ücsörögve csak arra várva, hogy végre megérkezzünk koreai lakásunkba, nem a legérdekesebb dolog. Bambultam ki az ablakon, néha Xiuminnal is váltottam egy-két közhelyes mondatot. Csak otthon akartam végre lenni, vele, csak és kizárólag vele.


De amikor beléptünk rég nem látott lakásunkba, s csapattársaink üdvözöltek minket, mintha valami megváltozott volna. Azok a személyek már nem ugyanúgy viszonyultak egymáshoz, mint régen és ez észrevehetővé vált. Valami más volt a levegőben, egy olyan dolog, amit eddigi életemben csak egyetlen egyszer éreztem. S mintha párom is ugyanarra gondolt volna, mint én, ugyanis, mikor a nappaliban találkozott tekintetünk, tudtam, hogy neki is ugyanaz az abszurd valami villog az agyában.





Ha ígéretemhez tartom magam, nemsokára fény derül a kis titkunkra!

21. fejezet

21. fejezet






Sehun Pov






Nem voltam annyira ijedt, mint amilyennek látszottam, mikor megpillantottam Kyungsoot Kai karjaiban. Sokkal inkább döbbentem meg. Ilyen helyzetben ki nem sokkolódott volna le? Ráadásul beszélni szerettem volna D.O.-val; valami olyasmiről, amit eddig senkinek sem mondtam el. Magam sem igazán értettem, miért pont neki akarom kimondani az érzéseimet, de valahogy csak benne tudtam bízni.
Mielőtt rájuk nyitottam volna, az utcákat jártam abban reménykedve, magamtól is választ találok furcsa kérdéseimre, s rálelek arra a szóra, amely megmagyarázza az érzéseimet. Morcos hangulatban sétáltam egyre messzebbre otthonomtól, miközben üres üvegeket rugdostam, melyek a földön hevertek, elhasználva. Lassan már azt számoltam hányszor találok cola-s palackokat. Muszáj volt nem magamra figyelnem.
Elegem volt!


Lassan három óra bolyongás után egy padon kötöttem ki, valamiféle parkban. Csak bambultam magam elé, s néztem, ahogy a lágy szellő tovább szállítja a földre hullott faleveleket. Olykor megdörzsöltem arcomat, hogy egy kicsit felébredjek. Azt hittem ott helyben esem százfelé! Tele volt már mindennel a hócipőm! Legszívesebben kiordítottam volna a világnak minden egyes szót, ami nyomta lelkemet. Mellkasom majdnem kettészakadt a fájdalomtól, s szívem rendszertelen ketyegésétől. Fejem már nehezen bírta a terhet, ami hetek óta nyomta. Viszont legjobban engem gyötört. A testem kezdte feladni a szolgálatot; egyre többször nyílalt éles fájdalom az egyik végtagomba, amitől szinte megbénultam. Piszkosul szenvedtem, de tudtam, nem szabad kimutatnom. De belül rosszabbul alakult a helyzet; az utóbbi időben túl sokat agyaltam. Szavak alkotóelemei jártak keringőt fejemben, miközben mondatokká alakultak át, úgy kínozva tovább engem. Kiborító, ha valami egyértelmű lebeg előtted, mégsem tudod elkapni. Egy olyan egyszerű kérdésre a választ tudni, de nem kimondani, rémesebb, mint a tudatlanságban őrlődni. Ez annyit jelent, hogy nem vagyok elég bátor. Miért féltem kiejteni a szimpla szószerkezeteket, melyek szabadságot adtak volna. De nem ment. Olyan zavaros volt az egész; a helytelen képek ellepték elmémet, alig bírtam tőlük szabadulni. Csak Ő… párnák között, zilálva, beborítva az élvezet okozta izzadtságcseppekkel.


Nem!


Szinte már körmeimmel próbáltam arcomról lekaparni a bőrt, annyira szégyelltem magam e gondolat miatt. Jézusom, Oh Sehun! Ő mégiscsak a barátod! Ráadásul nagyon jó barátod! Verd ki ezeket, a helytelen képeket elmédből! Inkább keresnél valami lányt, akár egy éjszakára is! – sugalltam ezeket magamnak. Lehet, az kellene nekem; egy kaland. Egy vonzó nő alattam az ágyban. Hol van az a Sehun, aki gimnáziumban a lányok bálványa volt? Minden ujjamra jutott volna legalább egy. Akkor meg? Mi változott?


Ja, persze. Idol lettem, s választanom kellett; az álmom vagy lányok. S én a karrier mellett döntöttem. Amúgy sem voltam az a fajta, aki egyszer megfektet valakit, aztán lelép. Ahhoz túl kedvesnek neveltek. Épp ezért képtelen voltam egyéjszakás kalandokra. Ha egy este becserkésztem egy nőt, vele tartós kapcsolatom lett. Sosem tapasztaltam egyszeri alkalmat. Mégis, úgy éreztem, arra van szükségem. Ahogy Kris mondaná; „Egy kiadós dugás mindig segít.”. Lehet jót, tenne nekem, de tényleg ezt akarom? Nem feltétlenül segít egy bizonyos valami, ha az illető nem biztos magába. Én pedig tudom, hogy egy szép nő élvezettel teli nyögései alattam, nem fogja elfeledtetni Őt. Hetek óta bérelt helye van neki az agyamban. Mintha csak egy elrejtett részen talált volna magának egy aprócska házat, onnan figyelve engem. Biztos röhög a markába, hogy így szenvedek! Viszont, ha tudja mennyire, nem tudom kilakoltatni az elmémből, miért nem jön ki magától, hogy aztán az enyém, legyen? Talán, mert minden csak a képzeletem szüleménye. Ő, ahogy az édes mesébe illő házban teát iszogatva, kedves mosollyal figyel. Aztán hirtelen gondol egyet, s kilép a kalitkájából, hogy aztán szívem legmélyebb pontjába költözzön, s valóság legyen belőle. De ő nem áll előttem. Nincs itt. Hetekkel ezelőtt elment, én pedig az óta érzem könyörtelen hiányának fájdalmát. Semmi nem nyújt segítő kezet felém. Se a zene, se a tánc, de még a barátaim sem. Hisz ők ebből semmit nem vettek észre. Egyáltalán nem látszódott rajtam, mindent ugyanúgy csináltam, ahogy eddig. Egy időre eltettem egy messzi helyre az összes bűnös gondolatomat. Elraktároztam az agyam egy olyan szegletébe, ahonnan nem tudnak előtörni. Csak éjszakákként engedtem szabadon őket, hadd legyen az álmom tele rejtett vágyaimmal. Viszont sokszor napközben is kiszabadult néhányuk; olyankor nem vettem róluk tudomást. De egyre többen lettek, szinte már annyian, hogy az agyam távoli szeglete, túl aprónak bizonyult nekik. Nem tudtam kordában tartani a képeket. A nap minden percében azok lebegtek szemem előtt, miközben a helytelen gondolatok hangokká formálták magukat, úgy visszhangoztak bennem. Ez történt akkor is, mikor a padon ültem, arcomat tenyereimbe temetve. Szívem szerint ordítottam volna, úgy rohanva ki a világból, miközben a megkönnyebbülés könnyei elhagyják íriszeimet.


Határozottan felpattantam az ülőhelyemről, rendíthetetlen léptekkel indulva haza. Beszélnem kellett valakivel! Kyungsoot jelöltem ki magamnak. Ő mindig tudta mivel kell megnyugtatnia engem. Bár szívem szerint legjobb barátomnak, Kai-nak öntöttem volna ki a lelkem, de erről nem beszélhettem, főleg nem ismeretségi köröm legnagyobb nőcsábászával. Nem értene meg.


De mikor benyitottam D.O. szobájába nem arra számítottam, hogy egy férfi karjaiban fogom találni. Először döbbenten bámultam rá és a még ismeretlen férfira. Amint Kyungsoo észrevett, eltávolodott párjától s sajnálkozó pillantásokat vetett rám. Valahogy viszont nem az ő bűnbánó tekintete érdekelt; sokkal inkább a nekem háttal álló személy. Szálkásan izmos teste tipikus táncos alkatra utalt, míg divatos farmere inkább arra engedett következtetni, hogy modell az illető. Barna haja össze-vissza állt, valószínűleg csapattársam jóvoltából, de az arcát nem láttam. Valahogy nem tudtam elképzelni Kyungsooról, hogy egy idegent felhívjon a lakásunkra. Aztán kiderült, hogy nem is volt az; lassan felém, fordította orcáját, én pedig Jongin bocsánatért esedező pillantásaival néztem farkasszemet. S ekkor kezdtem bele az enyhén hisztérikus bőgésembe. Elrohantam onnan, az otthonunk legtávolabbi részére; a gardróbba. Ott kuporodtam össze, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.


Hogy miért sírtam? Magam sem tudom. Nem foghatom a sokkra, hisz nem tartozom az ijedős emberek csoportjába. Mégis már előre féltem. Amint megtudtam, hogy Kai ajkait falta D.O., sejtettem, hogy egy újabb titkot kell magamban tartanom. Ismét valami, amiről nem beszélhetek senkinek, s ezt is elraktározhatom magamba, a saját különös érzéseim mellé. Rögtön utáltam az egészet.


Mégis, mikor Jongin a jelenlétemben vallott szerelmet a nagy szeműnek, s meg is csókolta őt, akaratlanul is elmosolyodtam. Látni a boldogságot Kyungsoo tekintetében, s az őszinteséget hallani Kai szavaiban, felért ezer bocsánatkéréssel. Mert tudtam, hogy meg fognak arra kérni, hogy tartsam titokban szerelmüket, és abban is biztos voltam, hogy D.O. emiatt sokszor fog elnézést kérni. Képtelen lettem volna haragudni rájuk, hisz ők megtették azt, amire én nem voltam képes. Bevallották egymásnak az érzéseiket, mindenki véleményét leszarva. Maknae társamon látszott, hogy minden kiejtett szót komolyan gondolt; hisz valóban nem érdekelte más, csak Kyungsoo. Szerette, s ezt már puszta tekintetéből ki lehetett olvasni, ahogy párjára pillantott. Hogy nem vettem ezt észre? Hisz Jongin a legjobb barátom, mégsem láttam volna egy ennyire egyértelmű jelet? Valószínűleg a saját bajommal voltam elfoglalva. Ami ismét beterítette elmémet. Tudtam, hogy egyszerre csak egy fontosabb titok fér meg bennem. Nem akartam, hogy az enyémet bárki is megtudja, de elárulni őket nem lettem volna képes. Másokat beköpni a legundorítóbb dolog a világon. Én mocskoljam be az ő tiszta érzelmeiket? Ezt akkor sem tudtam volna megtenni, ha pisztolyt tartanának a fejemhez. De akkor…? Valljam be az enyémet? Mit kellene tennem? Ötletem még nem volt. Akkor addig is, újra elraktározok mindent egy az előzőnél is távolabbi zugba, hogy egy időre józanul tudjak gondolkodni. A titkokat, a helytelen képeket s az engem ért fájdalmat betettem egy dobozba, amit legközelebb csak akkor nyitok ki, ha már az üres lesz!






**






Ahogy a Föld már harmadjára fordult meg saját tengelye körül, éreztem, hogy fejem egyre jobban próbál széthullani. A sok információ nem csak elmémet, de lelki állapotomat is megmérgezte. Mikor megtudtam, hogy Jongin és Kyungsoo egy párt alkotnak, megígértem nekik, hogy senkinek nem fogom elmondani. Azóta eltelt már néhány nap, s egyre többet kezdtek foglalkozni velem. Először megijesztett ez a hirtelen „törődés a makneával” projekt, de aztán rájuk hagytam. Kai-jal nem nagyon változott a viszonyom, csak néha kalandozott el, de ezt betudtam a friss szerelem érzetének. Kyungsoo viszont teljes fordulatot vett, minden szempontból. Sokszor férfiasabban és erélyesebben viselkedett, mint ahogy az megszokott volt tőle, s ezt Jongin nagyon szexisnek találta. Lehet, ezért mutatta a nagy szemű ezt az arcát, de ahogy láttam, Kai a szerény, félénkebb D.O.-t is ugyanúgy szereti, mint a másikat. Azt hittem, Kyungsoo csak szerelme felé fog változni, de ebben (is) tévednem kellett. Sokkal derűsebb s magabiztosabb lett; többet mosolygott, pedig az utóbbi hetekben, elég lehangolt volt. De amint összejöttek, kivirult. Szerencsére nem ragadta el a rózsaszín köd, viszont látványosan boldogabban élte az idolok életét.


Egyszer, mikor magamban olvastam egy könyvet, bekopogott hozzám, s miután beengedtem, lazán helyet foglalt az ágyamon. Egy darabig csendben figyelt, mire megelégeltem kíváncsi tekintetét magamon.


- Figyelj hyung, nem kell ezt csinálnod! Nem fogom elárulni a titkotokat, szóval nem, muszáj ennyit foglalkoznotok velem.


- Tudom Hunnie, nem is emiatt aggódom!


- Te aggódsz? Miért? – ráncoltam homlokom, hisz nála, ebben a szent percben, senki sem lehetett volna boldogabb.


- Lehet szerelmes vagyok, de ugyanúgy nyitva tartom ezeket, a bagoly szemeket! – mutatott mosolyogva íriszeire, majd komolyan belenézett enyéimbe. – Miért vagy ennyire lehangolt?


- Nem vagyok!


- Ugyan Sehun! Nem szoktál te csak úgy sírni, az utóbbi időben pedig nagyon vörösek a szemeid. Igen, képzeld észrevettem. Nem volt nehéz. Bíbor színbe játszanak s körülbelül háromszorosára dagadtak. Ráadásul az orrod is ki van sebesedve. Mi történt veled Sehunnie?


- Csak ennyiről lenne szó? – mosolyodtam el, majd mikor megpillantottam enyhe bólintását, elnevettem magam. – Emiatt nem kell aggódnod. Mielőtt rátok nyitottam volna néhány nappal ezelőtt, az utcákon sétáltam, és ez lett belőle. – mutattam elég rémisztő fejemre. – Egy száll bőrdzsekiben, fújó szélben nem tanácsos órákig a parkban járkálni.


- Szóval…


- Mindössze egy kis megfázásról van szó! A szemem azért dagadt be, mert náthánál mindig beszokott, az orrom meg a sok papír zsebkendő használattól sebes. Egy kis pihenés, és máris jól leszek!


- Ha tényleg csak ennyiről van szó, akkor főzök neked valami erőlevest.


- Köszi hyung. – mosolyogtam rá, miközben figyeltem kifelé haladó alakját, ami az ajtóban egy pillanatra megtorpant, majd ismét felém fordult.


- Apropó, úgy rémlik három nappal azelőtt azért nyitottál be, mert beszélni szerettél volna velem, nem?


- Az már tárgytalan. – legyintettem oda.


- Ahogy gondolod. De nekem bármit elmondhatsz! – felelte, majd becsukta maga mögött az ajtómat, ezzel megint magamra hagyva. Utáltam hazudni. Bár a megfázós dolog ez esetben tényleg igaz volt, mert valóban nem figyeltem anno az időjárásra, így ügyesen lebetegedtem. Viszont korántsem voltam jól. Ugyanolyan rémes állapotban szenvedtem, mint néhány héttel azelőtt. Ezek szerint külső jelek kellenek, hogy rájöjjenek valami gáz, van. Mondjuk, nem hibáztathatom őket, hiszen én sem vettem észre Kai egyértelmű érzéseit D.O. iránt. Az is egy titok volt, hasonló, mint az enyém. Viszont a sajátom, csak és kizárólag az én lelkemet kínozta, napról napra egyre erősebben.


Ekkor furcsa pityegés szerű hangot hallottam nem messze tőlem, pontosabban az íróasztalom felől. A laptopom jelzett; volt egy videó hívásom. Leültem székemre, s ugyanazzal a lendülettel fogadtam el a hívást is. Pár másodperccel később kínai csapattársam Luhan vidám babaarcát pillantottam meg.


- Heló hyung!


- Sehunnie! De rég láttalak! – mosolyodott el vidáman, majd rögvest elkomorodott. – Mi történt veled? Mi van az arcoddal? Te sírtál?


- Dehogy! – nevettem fel halkan, ami egy apróbb köhögésbe vezetett át. – Megfáztam. Elég rendesen!


- He? Miért nem vigyázol magadra jobban? – szidott le aranyosan.


- Én így lázadok!


- Nem támogatom ezt a fajta tiltakozást! De még mindig, jobb, mintha valami lány törte volna össze a szíved! Senki nem bánthatja az én Sehunniemat!


- Ha így történt volna, hazautaznál?


- Abban a percben!


- Mellesleg, mikor jöttök már vissza? Lassan egy hónapja, hogy nem találkoztunk, s hiányzol hyung.


- Tudom, és hidd el te is nekem, de ez nem rajtam múlik. Ha tehettem volna el, se megyek! Már nagyon unom Kínát! Mi van otthon?


- Dúl a love! – feleltem nevetve, ezzel utalva a titkos gerlepárra és Suhóra is.


- Azért el lehet viselni JoonMyun-t?


- Persze, nem vészes, csak kicsit magával ragadta a rózsaszín köd. – gondoltam egy pillanatra vissza leaderünkre, akinek egy perc alatt elcsavarták a fejét. – És nálatok mi újság?


- Itt is szerelem van!


- Tessék? – kerekedett ki a szemem.


- Basszus! – csapott Luhan homlokára. – Igazából erről nem szabadott volna beszélnem, tehát a többieknek se említs semmit, oké?


- Persze! – bólintottam.


- Jön valaki. – fordította jobbra fejét, majd figyelte az alakot, aki mellé ért, Kris személyében. Ő is beült a kamera elé, s intett nekem egyet.


- Cső Sehun! Te sírtál?


- Megfáztam. – zártam rövidre a magyarázatomat, Yifan pedig egy egyszerű bólintással tudomásul vette azt. Pár másodpercig hallgattam, ahogy kínaiul beszélnek egymással, majd Luhan vidám sikongatására felkaptam a fejem.


- Mi van? – kérdeztem izgatottan, kíváncsiságtól túlfűtve. Eközben Kris már elhagyta Lulu szobáját.


- Jövő héten utazunk vissza Koreába!


- Ez fantasztikus!


- Tudom! Majd mondd el a többieknek is! Biztos rájuk fér valami jó hír is!


- Oké! – mosolyodtam el, majd egy őrült ötlet futott át az agyamon. – Hyung…


- Hm?


- Majd ha hazajöttök szeretnék veled négyszemközt beszélni.


- Most nem tudod elmondani?


- Nem. – feleltem ujjaimat tördelve. – Tudod, ez elég személyes.


- Oh! Akkor majd néhány nap múlva megbeszéljük, rendben?


- Oké! – mosolyodtam el, majd nem sokkal ezután elbúcsúztunk egymástól. Visszafeküdtem ágyamra, s percegik bámultam a plafont. Szívem hevesen dobogott, azt hittem ott helyben kiszakad a mellkasomból, olyan erősen verte annak falát. Levegőt alig kaptam, s legszívesebben említést sem tettem volna Luhannak arról, hogy beszélni akarok vele. De végig fogom csinálni, ha már egyszer elkezdtem.





Egyszer az életben végre férfiként kell viselkednem, s elmondanom neki, hogy érzek!

20. fejezet

20. fejezet










D.O. Pov






Nem hallottam az ajtó nyílását, így csak tovább faltam Kai ajkait, melyek megrészegítették elmémet. De mivel hirtelen fény érintette meg orcámat, elszakadtam szerelmemtől, s a magas alakra bámultam, ki az ajtóban állt ledermedve. Rögtön felismertem Őt, s emiatt a bennem lévő ijedtség fokozódott; nem lett volna szabad ezt látnia! Neki pont nem!


Percegik, fixíroztam a minket, bámuló személyt, kinek tekintetében kétségbeesést találtam. A mindig mosolygó, ártatlan barna szemiből hatalmas könnycseppek buggyantak ki; ajkai remegtek, akárcsak egész teste. Fehérszőke tincsei csapkodták homlokát, a tagadást jelképező szinte már hisztérikus fejrázásoktól. Eközben Jongin, aki még ekkor is háttal állt a fiúnak, rettegve fordította válla mögé fejét, s bocsánatkérően nézett barátjára. S ez épp elég volt neki!


- Ti m-most… - akadt meg a rapper, miközben próbálta felfogni a helyzetet. Rázkódó ujjakkal mutatott ránk, tekintete hol rajtam, hol pedig szerelmemen pihent. Elszégyellve néztem a fiúra, de Kai nem tette ugyanezt. Visszafordult felém, s két kezével az ablakpárkányt támasztottam, így meredve maga elé. Megbánás, szégyenérzet, félelem és önmarcangolás nyomait véltem felfedezni arcmimikáján. A legjobb barátja előtt történt mindez; csoda, hogy nem esett azonnal össze. S ugyanebben a másodpercben rohant el az ajtóban ácsorgó csapattárs, mire én lepattantam a párkányról, azzal a lendülettel szaladva utána.


- Sehun! – kiáltottam nevét, s a hatalmas lakásban keresni kezdtem. Nem tudtam megpillantani merre futott így először szobájába nyitottam be, de csak egy üres helységet találtam a kis maknae helyett. Lihegve, hevesen verő szívvel jártam végig a ház minden egyes négyzetcentiméterét, s utoljára már csak a mérhetetlenül nagy gardróbba néztem be.


Ott az ingek és a farmerok között gubbasztott kisírt szemekkel a táncos, halkan szipogva. Amint megérezte jelenlétem, félő kisgyerek szemekkel nézett fel rám, mint egy rémült kismacska. Nagyot sóhajtva törökülésben ültem le elé, s közben ő figyelte minden egyes mozdulatomat.


- Sehunnie, amit az előbb láttál…?


- Hogy Kai éppen gyömöszöl téged! – válaszolt még félkész kérdésemre nemes egyszerűséggel. Az ilyesfajta stílusú beszéden fel szoktam háborodni, hiszen mégiscsak én voltam az idősebb, de abban az esetben valahogy el tudtam neki nézni.


- Hát így is fogalmazhatunk.


- Meg tudnád nekem ezt az egészet magyarázni? – fúrta számon kérő tekintetét az enyémbe.


- Melyikről akarsz tudni?


- Jézusom, több is van?!


- Hát az attól függ… – mosolyodtam el egy pillanatra, majd újra komoly arcomat vettem elő.


- Csak arról szeretnék tiszta képet kapni, amire az előbb rányitottam.


- Nem hiszem, hogy ez a te dolgod lenne!


- Addig rám is tartozik, míg én is látom!


- Miért nyitottál be a szobámba? Nem szokás kopogni?


- Képzeld, kopogtam! Tíz percen keresztül csak a válaszra vártam. Mivel hangokat hallottam bentről, tudtam, hogy ott vagy. Gondoltam épp zenét hallgatsz, ezért nem adtál jelet, hogy bemehetek-e vagy sem. Viszont nem arra számítottam, hogy a téged éppen megdugni készülő Kai látványa tárul majd a szemem elé!


- Na ebből most legyen elég! – idegesedtem fel. – Sehun, én tényleg egy türelmes ember vagyok, és teljesen megértem, hogy furcsa egyben megdöbbentő volt az, amit láttál. De kibaszottul nincs jogod így beszélni velem! Ráadásul Róla! Nem tudod, hogy és mi történt, ezért nem kellene máris állást foglalnod.


- Igazad van! – bólintott egyet már a valós személyiségében, amit megismertem. – Akkor kérlek, magyarázd el!


- Ezt nem értheted Sehun…


- Miért?


- Még fiatal vagy az… - kezdtem el a kliséket, tartalmazó mondatomat, de a maknae félbeszakított.


- Fiatal vagy, fiatal vagy; állandóan csak ezt hallom! Tudod hyung, már elegem van abból a szarból, amivel állandóan etetnek. Azt hiszed, nem tudom, hogyan érzel? Szerinted én nem éltem át már hasonlót? – hadarta meggondolatlanul a szavakat. Elkerekedett szemekkel, bambultam rá, s csak percekkel később nyitottam ki újra számat, mikor már megemésztettem szavait.


- Hogy érted, hogy éltél már át, hasonlót? – kérdeztem tőle idézve, majd hirtelen megdöbbent és lesápadt arcát pillantottam meg, amely a zavartól azt se tudta merre nézzen, így csak a földet pásztázta. Akaratom ellenére mosolyra húzódtak ajkaim. – Csak nem…?


- Nem!


- De akkor, hogy értetetted…?


- Sehogy, csak felejtsük el! – vágott folyamatosan a mondataim közepébe. Látszott, hogy porcelán fehér arcán erős pír jelent meg, így inkább nem erőltettem a témát, de magamban nagyon is boncolgattam. A kis Sehunnie is olyan lenne? De hisz annyi barátnője volt már! Valahogy a lányok bálványát nem tudtam elképzelni melegnek! Az, hogy a maknae és egy férfi olyasfajta kapcsolatban legyenek, mint Jongin és én… Elképzelhetetlen. Valószínűleg nem arra értette. Sehun még egy fehérneműben pózoló modelltől is zavarba jött egyszer. Biztos csak valamelyik komolyabb szerelmére utalt.


Továbbra is némán ücsörögtünk egymás előtt a ruhákkal teli helységben, mikor valaki kinyitotta annak ajtaját. Egy pillanatra szívrohamot kaptam a megszokott kattanásos hang hallatán. Egy napra elég volt egy nem várt meglepetés. Azonban Ő egy számomra tökéletes meglepetés volt. Kim Jongin lépett be közénk, ki félve pillantott barátjára.


- Minden oké? – huppant le mellém, alig láthatóan átkarolva a derekamat.


- Persze! – eresztettem el halvány mosolyt.


- De még mindig nem értem, mi van köztetek? – jegyezte meg halkan a táncos, mire Kai egyszerűen válaszolt.


- Mit nem lehet ezen érteni?


- Hát… - morzsolgatta ujjait, majd határozottan belemeredt Jongin íriszeibe. – Számomra nem világos! Elmagyaráznád nekem, mert Kyungsoo hyung nem tette.


- Persze haver! De egyszerűbb, mint egy pofon.


- Mert?


- Szeretem Kyungsoot. Szerelmes vagyok belé! És nem érdekel ki, mit gondol rólunk! – jelentette ki szimplán, mintha csak a sportról beszélgetnénk. Mégis szavaiban érezni lehetett a komolyságot, s annál is több őszinteséget. Ahogy ajkain kiejtette azokat a mondatokat, éreztem, hogy hatalmasat dobban a szívem. A lelkemig hatolt mindaz, amit mondott, s ugyanígy gondoltam én is. Ugyan még sok mindent nem értettem vele kapcsolatban, de mindezt elhittem neki. Jonginnak szokása volt hazudni, de mások érzéseivel sosem játszott volna, legfeljebb ha ő maga is bizonytalan. Talán nem tudta eldönteni, én ugyanúgy érzek iránta, mint ő! Pedig így volt. Mindennél és mindenkinél jobban szerettem Kim Jongint!


Ahogy magamban örömtáncot járva ültem mellette, levakarhatatlan vigyorral a földet pásztázva, megéreztem magamon szeretetteljes tekintetét. Félénken rápillantottam, s örömteli, szerelemtől csillogó íriszeivel találkoztam.


- Szeretlek, Kyungsoo! – mondta a szemembe, majd mit sem törődve Sehunnal, kedvesen ajkaimra hajolt, s gyengéden ízlelgette azokat. Még mielőtt mélyen elmerültem volna csókjában, szemem sarkából láttam a maknae mosolygós arcát. Mint, amikor egy büszke szülő nézi gyermekét. Barátságosan figyelte szerelmes jelenetünket, mikor villámcsapásszerűen komorodott el! Vidám vonásait leváltották az aggodalom s az idegesség jelei. Nyelt egy nagyon a táncos, majd dadogó módon, remegő ajkakkal szakított félbe minket.


- Ez mind nagyon édes, és én tényleg nagyon örülök a boldogságotoknak, de mit fognak szólni a többiek?


- Velük ne foglalkozz Hunnie, nem fognak rosszabbul reagálni, mint te. – feleltem bíztatóan, hisz ebben tényleg száz százalékosan biztos voltam. Már csak Lay és Kris miatt is.


- Az lehet, de az ügynökség is ilyen liberális módon fogja ezt kezelni? S mi van, ha megtudja a média? Szétcincálnának benneteket. Egy hetero párral is megtennék! – közölte, szinte már tényként ezeket, a rémes dolgokat. Ijedten néztünk egyszerre össze szerelmemmel, hisz mindkettőnknek ugyanaz a borzalmas gondolat villant be az elméjébe. Mi van, ha szét akarnak minket szakítani? Ha mindent megtud a média? Biztosan darabokra szednének minket és a csapatot is. Annyi lenne a tökéletes imidzsnek. Mi van, ha az ügynökség azt követeli majd tőlünk, hogy szakítsunk? Abba belepusztulnék. Megszorítottam Kai kezét, mire ő bíztatóan nézett rám, mintha azt üzenné „Minden rendben lesz!”. Próbáltam hinni neki.





De akkor még nem tudtam mennyire nehéz is lesz ez az egész!

19. fejezet

19. fejezet






D.O. Pov






Egy kisebb bulit csaptunk annak örömére, hogy a rémes új menedzsert Chanyeol sikeresen elkergette a remek beszédével. Tagadhatatlan, hogy rapper a srác. J Bár nekem lenne ilyen önbizalmam. Az ügynök sértő szavai szinte mindenkit letört, kivéve a rappert, aki remek stílusban elküldte melegebb éghajlatokra. Ő volt az egyedüli, aki a pocsék fellépésünk után is vidám és önbizalommal teli maradt, s próbált minket is jobb kedvre deríteni. De ez csak a menő szónoklata után sikerült. Akkor döbbentem rá, mennyire töketlen tudok lenni. Csak, azért mert idol lettem, hagyjam, hogy irányítsanak? Még mit nem. De erre csak akkor ébredtem rá, mikor láttam Chanyeol határozott férfias kiállását a menedzser ellen. Néha nagyon szeretnék olyan nagyszájú lenni, mint ő. Egyszer az életben a sarkamra állni, s kimondani azt, ami böki a csőröm. Viszont ez nem az én stílusom. A változtatáshoz meg már nem vagyok elég fiatal.
Viszont - mit ad a sors – lehet, nem vagyok a határozottság mintapéldája, de remek megfigyelő vált belőlem az évek során. Így, a nagy boldogság közepette figyelmes lettem Yeolra és Baekhyunra, ahogy barátian átölelték egymást. Milliószor láttam már őket így (hiszen mégiscsak legjobb barátok voltak) de az a pillanat, valahogy teljesen felrúgta azt a kisugárzást, amit eddig sugároztak. Mikor a színpadon, vagy akár máshol átkarolták egymást annak családias hangulata volt, s teljesen azt az érzetet adták, hogy ők testvérként szeretik egymást. Viszont azon az estén, mikor ünnepeltünk, teljesen mást láttam. De már akkor is, mikor Chanyeol az énekesről beszélt. Ahogy ejtette ki a szavakat, melyek Baekhyun jó tulajdonságait foglalták magukba, valahogy nem stimmeltek a dolgok. Nem úgy hangzott, mintha egy büszke családtagot hallanánk, inkább, mint egy megszállottat. Ráadásul, amikor átölelték egymást Baekhyun arcán olyasfajta örömöt, fedeztem fel, amit előtte még soha. Megmagyarázni nem tudnám, hisz teljesen idegen volt nekem. Talán a hála, s a biztonságérzet keveredett benne, de még volt ott valami, ami nagyon szúrta szemem. És idegesített, hogy nem jöttem rá, mi az!


Miután mindannyian gratuláltunk az óriás babaarcú rappernek, elkezdődhetett, amitől eléggé féltem. Suho engedélyt adott a bulizásra, mire legtöbben győzelemittas kiáltásban ujjongtak. Előkerültek a szakék, különféle whiskyk, borok, s megszámlálhatatlan mennyiségű rövid italok. Először irtóztam ettől, mivel nem akartam, hogy ez is úgy végződjön, mint a legutóbbi; de mivel maga Suho is kicsit becsípett, már nem izgultam. Persze mindenkinek előjött a szokásos részeg személyisége. Sehun filozofált, Baekhyun úgy viselkedett, mint egy kislány, Chanyeol olyan volt, mint szokott csak még annál is pörgősebb. Suho éjfél felé már „Mamának”szólított. És persze Kim Jongin vetkőzős műsora sem maradhatott el. Valaki benyomta a Hello Venus Wiggle Wiggle című dalát, mire a részeg állapotban lévő Kai felpattant az asztalra, s a zene ritmusára kezdte kigombolni az ingét. Egyenletes tempóban szedte le magáról a ruhát, s szinte profi módon mozgatta a csípőjét. Mintha egy chippendale show kellős közepén lettem volna. Mikor végre lekerült róla a textil, azt vonzó módon ránk ejtette. Pontosabban rám. Egyenesen bele az arcomba. Ahogy inge beborította egész fejemet, mélyen beszívtam illatát, ami jobban megrészegített, mint bármiféle alkohol. Meredten bámultam fel a pajkosan mosolygó fiúra, aki folytatta műsorát. Megfeszültek izmai, s szemeim elé tárult tökéletes kidolgozott felsőteste; gyönyörű kockái, szálkás alkata, minden, amit már sokszor láttam, mégsem tudtam betelni vele. Túl szép volt, túlontúl izgató… s mindennél helytelenebb. Már attól, hogy Jonginra vettettem vágyakkal teli pillantásom, bűntudatom támadt. Ahogy tánc közben beharapta igéző ajkait… alig bírtam uralkodni a testemen. Csak azon járt az agyam, hogy ne veszítsem el a kontrollt magam felett. Hihetetlennek tűnt, mikor sikerült; kinyitottam sokáig összeszorított szemeimet, s csak a nevetgélő barátaimat találtam, Kai nélkül.


Egyedül pakoltam össze a lakás egy részét hajnali kettő körül. Már mindenki az igazak álmát aludta, mire én befejeztem a rendrakást. Hogy miért csináltam meg? Nem akartam reggelre hagyni, azt pedig végképp nem, hogy valamelyik vezető csak úgy betoppan, s egy üvegekkel teli széttúrt lakást lásson. Jobb volt ez így, még ha majdnem bealudtam takarítás közben. Ezek után gondosan leoltottam minden lápmát, s a szobám felé vettem az irányt. Kinyitottam azt… s olyan látvány fogadott, amire igazán nem számítottam.


Kai félmeztelenül feküdt az ágyamban. Nem aludt, csak meredten bambult maga elé, s mikor megpillantott, lassan kikelt onnan. Egyenletes léptekkel haladt felém, majd, alig pár centiméterre tőlem, megállt. Gyengéden végigsimított arcomon bársonyos puha ujjaival. Kellemes borzongás kerített hatalmába, míg tekintetemet Jonginé tartotta fogva. Halvány mosoly suhant át rajta, miközben orcámat cirógatta. Egyik keze tarkómra csúszott, s ott simogatott tovább, míg a másikkal közelebb húzott magához. Pillantásunk összefonódott; nem tudtam elszakadni az övétől. Kedvességtől, csillogó szemeitől egyre hevesebben vert a szívem; aztán csendesen hagytam, hogy ráhajoljon az ajkaimra. Gyengéden ízlelgette azokat, közben éreztem, hogy arcomat két keze közé fogja. Kicsit gyorsabb tempót kezdett diktálni, mire leejtettem álkapcsomat, ezzel engedve, hogy utat törjön magának a nyelvével. Tudtam, hogy nem álmodom. Biztos voltam benne, hisz a képzeletemben ez teljesen máshogy zajlott le, de így a valóság sokkal kellemesebbé és izgatóbbá vált a számomra. Míg nyelveink keringőt jártak, keze derekamon pihent, úgy húzott folyamatosan közelebb magához, míg csípőnk össze nem ért. Akkor megéreztem meredező férfiasságát, így akarva vagy akaratlanul, de belenyögtem csókunkba. S ekkor történt az, amely csak a legrosszabb rémálmaiban fordult elő. Pár pillanattal később eltolt magától, kedvesen a szemeimbe nézett, aztán adott egy csókot a homlokomra. Gyengéden megölelt, azzal ellépett tőlem, s kisétált a szobámból. Én meg csak álltam ott a helység közepén értetlen arckifejezéssel.


Nem tudtam mi történt az előbb, vagy hogy miért. De az sokkalta jobban zavart, hogy miért kellett ilyen hirtelen vége lennie? Éreztem, hogy élvezte, akkor meg? Ő kezdeményezett, ő csókolt, ő ölelt át. Aztán, minta mi sem történt volna elment. Engem pedig ott hagyott ezekkel, a gondolatokkal. Sírni lett volna kedvem. Könnyeket hullatni egy olyan dolog miatt, amiről nem tudtam.






**






Másnap sem esett szó az éjszaka történtekről. Kai ugyanúgy viselkedett velem, mint általánosságban. Ugyanúgy mosolygott rám, változatlanul kedves és aranyos volt, s megtartotta stílusának védjegyeit velem szemben. Persze a buli éjszakáján történtek rendszeresen megismétlődtek! Hol a táncteremben, mikor csak kettesben tartózkodtunk bent, néha a szobámban, valamikor nála, s többször a fürdőszobában. De egyszer sem beszéltünk erről, még csak célozgatni sem célozgattunk. Egy külső szemlélő úgy gondolná, a viszonyunk semmit sem változott. Persze, épp ezért csókolózunk néha zárt helységekben! Idegesített, hogy semmi konkrétat nem tudtam. Kai-t ismerve, lehet, csak játszott velem. Sokáig biztos voltam benne, hogy csupán viccből, vagy esetleg heccből tette mindezt, de aztán már ezt sem hittem el magamnak. Éreztem, hogy nem gondolja komolyan mindazt, amit velem művelt. A csókokat, az érintést, a gyengéd pillantásokat. De nem szóltam érte. Hagytam, hadd szórakozzon velem úgy, ahogy szeretett volna. Mivel egyszerre volt mindez számomra boldog és fájdalmas. Az utóbbi a tehetetlenség és a bizonytalanság miatt. Az első, csak is kizárólag miatta. Titokban mindig rá vágytam. Az ajkaira, érintésére, a testére… de csak ezeket kaptam meg. Holott nekem a lénye is kellett. A személyisége, amit a barátságunk alatt megismertem. A kedvesség, az odaadás, kellemes beszélgetések, vicces pillanatok. Ezeket akartam benne! S tudtam, hogy ő ilyen. Éreztem, hogy benne minden megvan, amit valaha kerestem egy férfiban. De nem kaptam meg azt, amire igazán vágytam; Kim Jogint!


Egyik este, mikor (legnagyobb meglepetésemre) egyedül voltunk a lakásban, bejött a szobámba. Épp bele akart volna kezdeni abba, amit hetekkel azelőtt elkezdtünk, de nem engedtem neki. Meghökkenve bámult rám, miközben én a földet pásztáztam. Gyerünk Kyungsoo, csak most az egyszer légy férfi! – gondoltam magamban, majd határozottan felnéztem a boci szemeket meresztő Kai-ra. Azt hittem ott helyben megfutamodok, mikor újra próbálkozni kezdett. Enyhén hisztérikusan toltam el magamtól, s dühös pillantásokkal bombáztam. Végül ő szólalt meg először.


- Mi a baj hyung?


- Ha így viselkedsz velem, nyugodtan szólíthatsz Kyungsoonak is! Vagy nem vagyunk olyan viszonyban?


- Nem értem mi a bajod…


- Ez az egész! – mutattam idegesen kettőnkre. Egész testemben remegtem, de akkor sem tágítottam. Gyerekes pillantásaival csak még jobban felhúzott!


- Még mindig nem értem mire gondolsz.


- Aish, Kai ne tegyél úgy, mintha hülye lennél! A mi helyzetünk a bajom, az a valami, amit már hetek óta művelünk! Rémlik mit tettél a buli éjszakáján?


- Azt hittem…


- Nem érdekel mit hittél! – szakítottam félbe ellentmondást nem tűrő hangon! – Csak, mondd, hogy miért!


- Teljesen lényegtelen, nem? – emelte fel ő is a hangját. – Élvezed nem igaz? Tetszik neked az egész, tudom!


- Itt most nem ezen van a hangsúly! Miért, Jongin? Csak ezt szeretném tudni!


- Az utóbbi időben olyan levert voltál, s engem mindig nyúzott a bűntudat, mert annyira kiakasztottalak, mikor találkoztam Hyorával. Gondoltam kiengesztellek valamivel…


- És ez volt a nagy ötleted? Inkább vettél volna valami kisállatot!


- Élvezed vagy nem? Látom rajtad D.O. nem kell mondanod; pontosan tudom, hogy imádod ezt az egészet!


- Faszt se veszel észre! Azon az estén betudtam, csak az alkoholnak s reménykedtem benne, hogy másnap meg tudjuk beszélni! De nem! Ugyanúgy viselkedtél velem, ahogy előtte. Azt hittem a sok pia miatt elfelejtetted így nem kerítettem nagyobb feneket a dolognak. De aztán egyre rendszeresebbek lettek; néha liftekben csak úgy lekaptál, vagy valamikor besurrantál a szobámba, s akkor itt! – mutatta az ágyamra. – És teljesen össze voltam zavarodva; minden percben azon járt az agyam, miért teszed mindezt?


- Akkor miért nem kérdezted meg? Vagy egyszerűen miért nem állítottál le? Abbahagyhattuk volna minden szó nélkül. Sőt, ha szeretnéd soha többet, meg sem említem ezt az egészet! Ha tényleg annyira böki minden a csőröd mi a francért, nem állítottál le?!


- Mert szeretlek te idióta! – ordítottam rá, majd abban a pillanatban dermedten meredt rám. Percekig csak némán, sokkal nyugodtabban álltunk egymás előtt, aztán ismételten ő nyitotta ki a száját először.


- Ugye, most csak szórakozol?


- Nem. – emeltem fel a tekintem, amely addig a földet pásztázta. – Tökéletesen hallottál minden egyes szót, amit kiejtettem. Szeretlek, Kim Jongin, valószínűleg az óta, mióta ismerlek. Önző vagy, egoista, nárcisztikus és sokszor alig bírom elviselni a hülyeségeidet. De így szerettem beléd, s ezt nem másíthatom meg. Hidd el, nagyon sokszor próbáltam, viszont mindig ott lyukadtam ki, hogy mindenkinél jobban szeretlek. A legutóbbi húzásodnál vallottam be magamnak.


- D.O. mondd, hogy csak viccelsz! – szökött könny a szemeibe, majd kétségbeesetten kapta ajkai elé egyik kezét.


- Értsd már meg, hogy teljesen komoly vagyok!


- Ez nem lehet igaz! Te meleg vagy?


- Igen képzeld! De ahogy látom rossz ajtón, kopogtattam! Ne haragudj, nem volt jogom rád zúdítani az idióta érzéseimet. – kerültem ki, s az ajtó felé indultam, de mielőtt kiléptem volna rajta, még visszafordultam. – Ami az eddigieket illeti; nem akarom tovább folytatni. Nekem ennyi nem elég. Szeretném, ha a barátom lennél, de ahogy látom erre nem vagy vevő. Ez esetben kérlek, ne haragudj rám, és felejts el mindent! – ezzel fejeztem be a kisebb szónoklatomat. Kaparó torokkal akartam kilépni az ajtómon, de képtelen voltam rá. És itt most nem a hatalmas fájdalomra célzok, ami bennem volt, hanem konkrét fizikai akadályokra. Egy kéz rántott vissza, s ezzel a lendülettel csapódtam neki Kai mellkasának. Félénken felpillantottam rá, s könnyes, boldogságban úszó tekintetével találkoztam. Kicsit eltolt magától, majd hevesen csókolni kezdett. Egyre bátrabban ízlelgette ajkaimat, miközben én még mindig értetlenül engedtem neki. Percekkel később pihegve döntötte a homlokát az enyémhez, lihegve, nyögve ki néhány szót.


- Szeretlek Kyungsoo! – aztán ismételten ajkaimra tapadt. Komolyan azt mondta, szeret? Nem tudtam eldönteni, álmodok, vagy sem! Hihetetlenül boldog lettem, s ezt ő is éreztem. Hajába túrva húzta közelebb magamhoz; hisz nem volt elég belőle. Engedtem, hogy nyelvével utat törjön magának, úgy ízlelgettem tovább őt. Egyszer megéreztem merevedését, miközben csípőjét nekem nyomta, így el kellet szakadnom tőle, hogy fel tudjak nyögni! Elégedett mosoly suhant át arcán, aztán nyakamra tapadva szívni kezdte azt. Közben keze lejjebb vándorolt testemen; belemarkolt fenekembe, mire belőlem elégedett sóhaj tört fel. Könnyedén emelt fel, én pedig szinte automatikusan kulcsoltam át lábaimat derekán. A szobámban lévő ablakpárkányra tett, így egy picit magasabban voltam, mint ő. Elszakadt tőlem, majd másodpercekig pihegve bámultuk egymást, egészen addig, míg újra meg nem csókolt. De az egy fokkal gyengédebb és szeretetteljesebb volt, mint az előzőek. Kevesebb fellángolással, s sokkalta több érzelemmel. Akkor már mindent értettem. S a testem is fogta az adást, hisz férfiasságom egyre jobban lüktetett. Belemosolygott csókunkba, amint megérezte, mennyire kívánom őt. Ekkor kicsit eltávolodott tőlem, s ajkaimra suttogott.


- Kívánlak, hyung! – s akkor történt meg az, hogy soha nem akartam abbahagyni, mindazt, amit akkor elkezdtünk. Ízlelgettem ajkait, s nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, akár egy pillanatra is! Szerettem, és mindennél jobban akartam őt!





S mindennek véget vetett, mikor valaki kinyitotta szobám ajtaját!

18. fejezet

18. fejezet






Baekhyun Pov






Idejét sem tudom, mikor hiányoztak ennyire az M tagjai. Persze már megszokott volt, hogy néha szétválasztanak minket, s csak hónapokkal később találkozunk újra, de ez akkor is más helyzetet alkotott. Valahogy úgy éreztem, velük könnyebb lenne elviselni az itthoni dolgokat. A főbb problémát Suho okozta. Az elején nagyon örültem, hogy boldog, meg végre megtalálta a nagy szerelmét, viszont ez akkor sem volt rendjén. Kedveltem Ambert, de rossz hatással volt a leaderünkre. Mikor JoonMyun elmondta, hogy járnak, az egész csapat együtt örült a két gerlepárnak. Részben azért, mert ezt természetesnek vettük, másrészt pedig abban reménykedtünk, hogy ha hyungnak lesz valakije, miatta kevesebb időt akar majd gyakorlással tölteni, így nem fenyegeti a fáradtságban való kipurcanás veszélye. De ez nem történt meg. Olyannyira nem, hogy rosszabbodott a helyzete. Nem csak, hogy többször ment le a táncterembe tréningezni, de diétába is fogott barátnője kedvéért. Igaz, Amber egy szóval sem említette Suhónak, hogy fogynia kellene, ezt csak JoonMyun gondolja így. Állítása szerint tökéletes nőhöz minimum tökéletes külsejű férfi illik, emiatt szeretne legalább olyan testet, mint ami Kai-nak van. Még Jongin maga is mondogatta neki, hogy csak a szerencsés alkata és a több évnyi tánc miatt tudhat magának ilyen idomokat. De a leader hajthatatlan. Márpedig ő irigylésre méltó testet fog faragni magának, plusz tökéletesíti a készségeit, hogy Amber ne szégyenkezzen miatta. Egyszer halkan megjegyeztem Kyungsoonak, hogy ha a tomboy valóban szégyellné JoonMyun-t nagy valószínűséggel nem kezdett, volna járni vele, s egy nap után nem kiáltotta volna ki a rajongóinak az örömteli hírt.


Ez volt az egyik baj. A másik, sokkal inkább érintette a csapatot, mint az első. Ugyanis a második probléma forrása maga Suho volt. Teljesen kifordult önmagából; sokszor viselkedett ingerülten, minden ok nélkül. Össze-vissza evett, hol megszegte a diétáját, hol nem. Rózsaszín ködbe burkolózva, nem figyelt ránk rendesen, így gyakran kevesebbet próbáltunk, mint amennyit kellett volna, s ez a színpadi teljesítményünkön is meglátszott. Egyik ilyen fellépésünk után öltöztem fel, mikor megcsörrent a mobilom, s Kris mély hangját hallottam belőle.


- Mi történt veletek, Baekhyun?


- Csak nem nézted az előadást? – válaszoltam ironikus hangnemben, amiből hallatszottak a szánalom ittas érzelmek.


- Mind figyeltünk benneteket a tv-n keresztül. Viszont, most ti vagytok a lényeg. Hogy tudtátok ezt…


- Ennyire elcseszni? Hidd el Kris, fogalmam sincs! Nagyon jól tudom, hogy erőtlenek voltunk, többször is rontottunk, és néhány hangot nem tudtam rendesen kiénekelni, de ez mellékes, nem igaz? – nevettem fel kínosan.


- Nem azért hívtalak, hogy kioktassalak!


- Tudom. Ne haragudj, csak… feszült vagyok.


- Akkor keress valakit, aki lelazít! – hallottam a visszafojtott vigyort a hangjában.


- Nem vagyok kíváncsi a perverz ötleteidre.


- Pedig jót tenne, hidd el!


- Ugye most nem…?


- De igen! Menj, és keress valakit, akit megdughatsz!


- Hyung! – nyavalyogtam a telefonba, mire meghallottam vidám felnőttes kacaját, mint amikor a szülő aranyosnak találja gyermeke cselekedeteit.


- Oké, elfelejtettem, hogy te vagy a szűziesség mintapéldánya!


- Hát kösz szépen!


- Csak viccelek, Bacon!


- Legalább elterelted kicsit a gondolataimat a mai égésről.


- Ezzel ne foglalkozz! – váltott komolyabb hangvételre. – Minden idol életében vannak gyengébb időszakok. Ezen ne parázz. Majd a következő alkalommal olyat kiénekelsz, hogy Ailee is megirigyli majd!


- Kösz hyung! – mosolyodtam el halványan.


- Bármikor! Viszont most le kell tennem, mert mennünk kell a reklámfilm forgatásra. Majd még hívlak! És ne feledd a tanácsomat!


- Persze-persze! – bólintottam vigyorogva azzal letettem. Az M leadere mindig mosolyt tudott csalni az arcomra a perverz humorával. Még, hogy szerezzek egy éjszakára egy lányt. Jó vicc! Volt már egy-két barátnőm, de valahogy a pasi szerepe nem az én asztalom. Hogy valakinek a barátja legyek, túl fárasztó a számomra. Ha jártam egy lánnyal, mindig nekem kellett örömet okozni neki, ami jó érzéssel töltött el, de egy idő után úgy éreztem magam, mintha abban a kapcsolatban csak én lennék az egyedüli fél, aki komolyan is gondolja. Mármint, amikor két ember együtt van, egyikkőjüknek sem kellene azt éreznie, hogy egyoldalú a dolog, nem? Nos, én állandóan ebben a cipőben jártam. És egy idő után már rohadtul elegem lett belőle. Mindig ugrottam, ha az adott barátnőmnek baja volt, bezzeg ha én kértem valamit, le voltam ejtve! Köszönöm, én ebből nem kérek! Az ilyen pillanatokban kívánom, bárcsak nőnek születtem volna. Akkor lenne egy barátom, aki szüntelenül csak a kedvemet lesné. De persze ez nem lenne egyoldalú; én is kedveskednék neki, hogy nagyjából egálban legyünk. És sokat hülyéskednénk, mint a haverok, de olyan bizalmas kapcsolatunk is lenne, mint a közeli barátoknak. Az egymáshoz fűződő érzelmeink erősebbek lennének, mint a testvéreké. Mindig lenne közös témánk, néha a beszélgetésekbe belecsúszhatna egy-két töltelék bók, amit komolyan gondol a másik. Biztos vagyok benne, ha nő lennék, és lenne egy barátom tökéletes szerelemben, élnénk.
Jó fáradt lehetek, ha ilyeneken gondolkodom. Úgy látszik én is, kezdek meghülyülni!
Otthon halálhangulat uralkodott. Velem együtt öten estünk „művészi depresszióba”, ha fogalmazhatok így. Mindenki a szobájába vonult, úgy szidtuk magunkat. Persze közülünk JoonMyun viselte a legrosszabbul, mert nemhogy maximalista énjének okozott csalódást, de a menedzsmentnek is. S mivel ő a leader, neki kellett meghallgatnia az ügynökünk kritikáját, ami röviden és tömören annyit tartalmazott, hogy sosem voltunk még ilyen szarok élőben. Én csak a saját kis vacokból hallottam a kemény szavak, amelyekben rólam is szó esett.


- Ami meg Baekhyun-t illeti; – hallottam annak a hyungnak a hangját, ki a csapatunkban Suho rangja fölött állt. – nem is értem, hogy tudta ennyire eltolni a részét. Ráadásul kétszer! Tőle igazán nem várná el az ember! Mondd csak Suho; rendesen énekeltetted?


- Hát…


- Sejthettem volna, hogy a te kezed van a dologban! Hagytad lazsálni őket, igaz?


- Nem, csak…


- Akkor meg maguktól voltak ennyire rémesek! Ráadásul élőben! Micsoda szégyen! – ennél a résznél már nem bírtam tovább és kirontottam a szobámból. Egyenesen a köpcös, félig már kopaszodó férfi elé léptem. Ez valami új tag lehet, gondoltam, mivel még sosem láttam azelőtt.


- Valami probléma van?


- Igen fiam, elég sok! Nem azért kapod a fizetésed, hogy élőben, ráadásul az egyik legnézettebb koreai tv csatornánál elrontsd a részed. Mostanában nem megy neked valami jól!


- Ezt mégis hogy értsem?


- Ahogy mondom! Az utóbbi időben nem énekelsz már annyira jól! Lehet mégsem vagy megfelelő idolnak!


- Maga… - szakítottam félbe.


- Hogy merészelsz ilyen tiszteletlen hangnemet használni velem szemben?! Ez felháborító!


- Nem is mondtam semmit!


- És még felesel is! – hitetlenkedett tovább. – Idefigyelj fiam! Kapd össze magad, különben kiteszlek ebből a bandából.


- Magának ehhez nincs joga! – szólt közbe ezúttal Suho.


- Dehogyisnem! Benne van a szerződésetekben; ha valakit nem megfelelőnek ítélek, kirúghatom innen. – ez lett volna a végszó, mire hirtelen kinyílt mögöttem egy ajtó, és a babaarcú rapper lépett ki rajta, Chanyeol. Halálosan nyugodt arccal sétált az új menedzserünk elé, s mikor megállt, lepillantott rá, s gyilkos tekintettel méregette az idősebb férfit.


- Na, itt a babaarcú is! Te sem voltál ma a toppon!


- Fogja be! – szólalt meg tiszta mély hangon, ami tiszteletparancsoló is volt.


- Hogy merészeled…


- Azt mondtam, kussoljon! – felelte ugyanolyan közömbösséggel, mire a férfi megszeppent. – Jól hallottam, hogy ki akarja rúgatni Baekhyun-t?


- Tökéletesen! – sziszegte a köpcös alak, majd egy undorodó pillantást vetett rám.


- Akkor idefigyeljen maga inkompetens barom! Baekhyun nem megy sehova, ahogy senki más sem, legfeljebb maga. Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni velünk? Nem maga gyakorol annyit, és ez meg is látszik! Fogalma sincs arról, mennyi munka van abban a 15 percben, amit a színpadon töltünk. Gőze sincs arról, mennyi sérült szereztünk tánc során, vagy hányszor kaptak a vokalisták torokgyulladást, a sok énekeléstől. Plusz még fotózásokra járni, interjúkat adni, mindig a maximumot nyújtani, ráadásul még ez sem elég, mert a magafélék állandóan csak többet akarnak! Mondok én valamit; maga és akárki más is mindent odaadhatna, csakhogy egy minimálisan is hasonlítson Baekhuyn-ra. Ez a srác mindent megtesz, amit kérnek tőle. Ráadásul a csapatunk egyik alapeleme, és nem csak a karakán hangja, és jó mozgása miatt. Az Exo tizenkét személyiség, és ő is egy közülünk, ráadásul nem is akármilyen. Hatalmas rajongótábora van, és szerintem még nagyobbat érdemelne! S csak azért, mert egyetlen egy fellépésen fáradtabb volt és rosszul énekelt valamit, maga már ki akarja rúgni! Hát menjen a picsába! – emelte fel a hangját, mire a megszeppen köpcös pasas hátrálni kezdett. – Vagy változtat a bunkó modorán, vagy menjen el! De mondok ennél egy jobb megoldást is; kombinálja a kettőt. Elhiszem, hogy maga egy remek menedzser, de nem a mi csapatunknál! Ha nem mond fel magától, esküszöm becsületsértés miatt a gatyáját is, leperelem magáról! És mindketten tudjuk, hogy ezek a perek kiknek szoktak kedvezni. Nem igaz? – mosolyodott el a végén gonoszul Chanyeol. A menedzser csak félve bólintott egyet, elnézést kért tőlünk, majd elviharzott. Persze Channie „kis” jelenetére mindenki ki dugta az orrát a szobájából, s úgy figyelték az eseményeket, a végére, pedig egy üdvrivalgást csaptak. Még Suho is gratulált a rapper mutatványához. A legeslegvégén én mentem oda a mindig vidám „happy virus” Chanyeolhoz.


- Nem is gondoltam, hogy ilyen is tudsz lenni!


- Csak nem hagyhatom, hogy egy idióta elvegye tőlem a legjobb barátomat! – nevetett, majd vidáman magához ölelt. Meglehetősen sokáig tartott a karjaiban. Hallottam egyenletes szívverését, beszívtam kellemes illatát, s élveztem a lelkembe ömlő melegséget. Mikor rólam kezdett el beszélni, hatalmasat dobbant a szívem. Akkorát, hogy képes lett volna kirepülni a mellkasomból. S ugyanezt éreztem, miközben öleltem őt. Ekkor eszembe jutott, azaz abszurd gondolat, hogy ha nő lennék, milyen kapcsolatom lenne a barátommal. Valószínűleg olyasmi, mint Chanyeollal! Biztos vagyok benne, ha lánynak születtem volna, tuti belé szeretek. És ha azaz érzés, kölcsönös lenne, olyan párkapcsolatban élnénk, mint amilyet elképzeltem. Barátok, haverok, testvérek és szerelmesek lennénk egyszerre. Hisz mindig is erre vágytam, csak úgy tűnik, erre a célra nincs megfelelő lány. És valóban nincs. Ha lánynak születtem volna, Chanyeollal megélhetném a tökéletes szerelmet.


De talán ehhez nem is kell lánynak lennem…

17. fejezet

17. fejezet






Lay Pov






Mocsok részegre ittam magam azon az estén. Az elején még el sem akartam menni otthonról, aztán ahhoz képest elég jól szórakoztam. Talán túlságosan is jól...


Lehúztam az első sörömet, azzal indultam is táncolni. Még a törött kézfejem sem zavart, csak élveztem a zenét. Aztán egyre több alkohol folyt le a torkomon, így szépen fokozatosan vesztettem el az uralmat magam felett. Teljesen kifordultam a saját személyiségemből, de talán erre volt akkor szükségem. Flörtöltem pofátlanul csinos lányokkal s szemérmetlen táncba invitáltam őket. A kezem ide-oda járkált rajtuk, de cseppet sem zavartatták magukat. Élveztem a helyzetet, de nem akartam, hogy ez befolyásolja az életem. Azt hittem, csak egyszeri eset lesz, semmi több.


Mikor már rendesen kifáradtam, beültem egy boxba, s csak figyeltem a körülöttem bulizó embereket. Észre sem vettem, hogy egy gyönyörű nő iszogatott mellettem, engem figyelve hatalmas barna bambi szemeivel. Valamiért nagyon emlékeztetett Suhóra, pedig abszolút nem volt köztük semmi hasonlóság; talán csak az ártatlanság a tekintetükben. Pusztán csak az egyezett! Mivel nagyon részeg volt, egy időre meg is feledkeztem a nemi identitásomról, így automatikusan közeledtem felé.


- Meghívhatlak valamire? – kérdeztem a leglazább stílusban.


- Nem köszi, már van italom. De te nagyon ismerősnek tűnsz nekem, nem találkoztunk már?


- Nem hiszem. Még sosem jártam itt ezelőtt…


- Már megvan! – nevetett fel vidáman. – Te ugye Lay vagy az EXO-ból?


- Lebuktam! – kuncogtam. – De kit tisztelhetek csinos személyedben?


- Yoora vagyok!


- Az nem kínai név. Külföldi vagy?


- Igen. Koreában születtem, de már 4 éve itt élek.


- És azért költöztél ki, hogy féltékennyé tegyed az összes kínai nőt? Fogadok tucatjával, özönlenek rád a férfiak. Egy ilyen igéző tekintetű hölgynek senki nem tud ellenállni.


- Jaj, ne butáskodj!


- Én csak azt mondom, amit látok. – nevettem fel, majd még közelebb húzódtam hozzá. – Mivel foglalkozol? Fogadok modell vagy, vagy színésznő!


- Annyira nem jársz messze a valóságtól, de nem. Jelmeztervezőként dolgozom.


- Az de baró lehet! Világ életemben érdekelt a divat. És csak tervezel, vagy mást is csinálsz?


- Főleg idolok fellépő ruháit szoktam én készíteni. Fárasztó, de szeretem.


- Te aztán nem vagy semmi! Amit viselsz, azt is te varrtad?


- Nem. – rázta meg a fejét szerényen.


- Pedig nagyon jól áll. Az összes nőt lekörözöd, aki ebben a teremben van.


- Dehogyis!


- Komolyan mondom! Szerintem még egy egyszerű férfiingben is csodálatos lennél!


- Szeretnél úgy látni? – pislantott fel rám, hatalmas szemeivel, amelyekben pajkos tűz égett. Abban a pillanatban eldobtam minden értelmes és értelmetlen gondolatomat, csak magamhoz húztam, s kóstolgattam édes ajkait.


Igazából nem érdekelt Yoora - részeg voltam, és lelkiekben instabil. El akartam felejteni minden fájdalmamat, amit JoonMyun és Amber kapcsolata okozott. A távolság és az alkohol nem volt elegendő; kellett még egy egyéjszakás kaland is. Akár férfival, akár nővel, nem izgatott. Csak néhány órára hadd verjem ki Őt, a fejemből – ez lebegett a szemem előtt, mint cél. Persze, nem sikerült, akármennyire is próbálkoztam. Miközben vadul csókoltam a lány puha száját, csak Suho arca lebegett előttem. A kedves tekintete, őszinte mosolya, tökéletes vonásai, s minden tulajdonsága, amiért szerettem. S a tudat, hogy mással van, még a pokol legvadabb tüzeinél is jobban égette a mellkasomat. De közben Kris szavai is a fejemben motoszkáltak; tovább kell lépnem és úgy tenni, mintha nem lennék belé szerelmes. Mind az ő, mind az én érdekemben. Hogy sikerülhetne? Talán egy másik személy segíthetne ebben. Egy új szerelem…


Egy mély férfihangra lettem figyelmes, miközben Yoorát még mindig a karjaimban tartottam. Lassan eltoltam magamtól az izgatott lányt, s ugyanazzal a lendülettel a hang felé fordultam. Kris döbbent arckifejezésével találtam szembe magam. Azt hittem ki fogok józanodni tőle, de ugyanolyan ellazult állapotban voltam, mint a csók előtti pár percben. Kimásztam a boxból, megveregettem Yifan vállát, majd Yoora felé fordultam. Kivettem egy cetlit a zsebemből, majd egy alkoholos filccel ráírtam a számom.


- Majd hívj! – azzal átadtam neki a papírt, s búcsút intettem, miközben leaderem már vonszolt kifelé.


- Mégis mi volt ez? – kérdezte, már az épület előtt.


- Ismeretséget kötöttem egy hölggyel.


- De így?


- Mégis, hogy kellett volna?


- Kevésbé kanos módszerrel!


- Csak, hogy tudd; ő kezdeményezett!


- És te engedtél neki?


- Komolyan Kris, most mi a franc bajod van? – meredtem rá, majd éreztem, hogy az alkoholhatása kezd elmúlni. – Egyszer azt mondod, felejtsem el Suhót, most meg azt, hogy ne!


- Én nem mondtam ilyet! Csak azt, hogy tegyél le róla…


- És szerinted, hogy lennék erre képes? Szerelmes vagyok az Isten, áldjon már meg! Ez nem megy olyan könnyen! Segítség nélkül meg pláne nem.


- Hé haver! Én segítek neked.


- Megmondom én, mitől tudnám kiverni a fejemből Őt! Amíg másba nem leszek szerelmes, nem fog sikerülni!


- Ezért smároltad le a benti csajt?


- Most nem ez a lényeg Yifan! Szükségem van ilyen kalandokra, hogy legalább addig ne gondoljak JoonMyunra és kibaszott tökéletes kapcsolatára a tomboy csajjal! Ráadásul ez egy kedves lánynak tűnt!


- Akkor most találkozgatni fogsz vele?


- Nem tudom. Talán.


- Nem is igazán ez a bajom! – lépett hozzám közelebb. – Nem vagy velem őszinte, Yixing! Fogalmam sincs, hogy mit higgyek rólad! Muszáj megértenem a helyzeted, hogy később, ha baj lenne, én is meg tudjam értetni ezt a céggel! De ez így nem fog menni! Lay, akkor most meleg vagy?


- Őszintén mondom Kris, nem tudom! Régen azt hittem a nőkhöz vonzódom, aztán beszéltem Kyungsooval, rájöttem meleg, vagyok, most meg jött ez a lány és megint teljesen össze vagyok zavarodva. Az is lehet, hogy csak az alkohol miatt tartottam vonzónak, lehet legbelül mást képzeltem a helyébe, de az is lehet, hogy nem! Én tényleg nem tudom, mi vagyok! – gördült végig az első könnycsepp az arcomon. A leaderem közelebb lépett hozzám, s vigasztalóan megölelt.


- Akkor, mondd, hogy mit tudsz?


- Biztosan szerelmes vagyok. És érzem, ez csak egy új szerelemmel múlhatna el!


- Tehát valaki mással szeretnéd elfeledtetni Suhót?


- Rémesen hangzik, nem?


- Dehogy! – nevetett fel. – Olykor még működhet is.


- Honnan gondolod?


- Tapasztalat! – mondta mosolyogva, majd eltolt magáról, s egyik ujjával gyengéden letörölte a könnyeimet. Fogott nekünk egy taxit, s hazamentünk. Tudtam, teljesen ki kell józanodnom, hogy másnap tudja, mit kell tennem.






**


Néhány nappal később, egy nyugis szombat délután megcsörrent a telefonom. Mivel ismeretlen szám volt az, automatikusan koreaiul szóltam bele. Kedves női nevetés válaszolt a bemutatkozásomra.


- Édes az akcentusod!


- Öhm… Köszi!


- Mielőtt még megkérdeznéd, Yoora vagyok a klubból!


- Hogy is felejthetném el!


- Azért reménykedtem benne, hogy még emlékszel rám. Figyelj, nem lenne kedved meginni egy kávét, vagy sétálni egyet? Iszonyatosan jó idő van!


- De, miért is ne? Merre vagy?


- A főtéren! Mennyire vagy messze?


- 5 percre! Azonnal megyek! – mondtam, majd vidáman leraktam a mobilom. Magamra dobtam egy fekete inget, felhúztam a csőfarmeromat, belebújtam a dzsekimbe, majd felhúztam az edzőcipőm, és rohantam is a főtérre.


Nem volt nehéz kiszúrni a vékony termetét. Meg kell, mondjam; baromi jól nézett ki! Egyszerű szakadt farmersort volt rajta, amire rálógott hosszú bő pulcsija, ami alatt csak egy fehér felsőt viselt. Haja ismételten lazán hátrafogva, nyakában egy kis lánc díszelgett, a vállán pedig egy nagyobb fekete bőr táska pihent. Látszott azért rajta, hogy tervező.


Ahogy közeledtem felé, egyre jobban felerősödött bennem, azaz érzés, hogy talán Ő segíthet rajtam. Gyönyörűnek tartottam, s miközben egyre többet beszélgettünk, rájöttem, hogy nagyon hasonlítunk is. Remek humorérzékkel rendelkezett, vagány személyiségű volt, enyhe fiús beütéssel, de ugyanakkor megbízhatónak is titulálta magát. Emellett pedig nála szebb nővel még nem találkoztam. A vonzalom megvolt.


Talán belé is tudnék szeretni!

16. fejezet

16. fejezet






Kris Pov






Ahogy monoton módon bólogattam a rendező minden egyes szavára, félig Yixingen tartottam a szemem. Ha már ránéztem, attól elment az életkedvem; hatalmas karikák a szemei alatt csak jobban kihangsúlyozták üveges tekintetét, sápadt bőrét és halálhangulatú kisugárzását. Akárhányszor ránéztem, legszívesebben hazarohantam volna Koreába és egy hatalmas pofonnal köszöntöttem, volna Suhót. Rémes érzés volt így látni Lay-t, de akárhányszor erre gondoltam, bűntudatom lett; én picsogok arról, hogy mennyire szar nekem így látni a barátomat, holott neki százezerszer szarabb, mint nekem valaha is lesz. Ugyanolyan önző vagyok, mint aki voltam!


Az aznapi forgatásunk után Yixing mellé ültem a kocsiban leghátulra, hallgatva, ahogy a többiek vidáman fecsegnek. Közben végig őt fürkésztem; az élettelen kifejezést az arcán, a boldogságtól legtávolabb tartózkodó hideg, idegen pillantást, amely rögvest a halálba tudott volna küldeni. Összeszorult a szívem, mikor rám emelte tekintetét, s halvány mosolyt erőltetett magára. Viszonoztam, ezzel azt jelezve neki, nyugodtan abbahagyhatja. Hálásan bólintott, majd az ablak felé fordult s azon bambult ki.


Hogy segíthetnék rajta? Itt Kínában, nem szerezhetek neki valami pasit, csakhogy elfeledtesse vele Suhót. A végén még beleszeret, s ha hazamegyünk Koreába, akkor meg azért lesz depressziós. Barátnő ugye az ő esetében szóba sem jöhet. Vagy mégis…?


Végül is csak azt tudom, hogy szereti JoonMyun-t, arról sosem beszélt, hogy mit gondol a nőkről. Mondjuk, azt sem mondta konkrétan, hogy meleg vagy hogy szerelmes. Mégis tudtam. Akkor talán lehetséges lenne, hogy a lányokat is vonzónak találja? Muszáj volt megkérdeznem!


- Lay, - hajoltam hozzá közelebb, hogy senki ne hallja, mit akarok neki mondani. – eljönnél ma este velem?


- Hova? – húzta fel ártatlanul a szemöldökét.


- Kirúgunk kicsit a hámból! Elmegyünk egy klubba!


- Kösz, én inkább kihagynám…


- Jaj, ne már Yixing!


- Kris, ne kezdd ezt! Nem akarok menni és kész! – mondta, ezzel azt gondolva, hogy lezárta a beszélgetést, de ezt korántsem volt így.


- Te sem gondolhatod komolyan, hogy végig, míg Kínában vagy, csak otthon punnyadsz, és híreszteled a tagoknak a világfájdalmadat.


- Ez egyáltalán…


- Tudom! – szakítottam félbe. – Hidd el, pontosan tudom, min mész keresztül. De ha csak sajnáltatod magad, és depressziós leszel, attól nem fog javulni a helyzeted. Ha csak egy nemrég megismert személyről lenne szó, a távolság tökéletes megoldás lenne. De ő a csapattársad; nem élhetsz örökké kilencszáz kilométeres távolságban tőle.


- De…


- Nincs de, Yixing! Barátnője van! Ha tetszik, ha nem, ezt el kell fogadnod, és megtanulnod úgy élni mellette, mintha barátságnál nem éreznél többet. Viszont ez nem fog menni, ha nem vagy hajlandó tenni érte. Szóval ma este velem jössz, és ígérem, legalább egy percre el fogod felejteni őt. – zártam le a beszélgetésünket. Visszaültem rendesen a helyemre, majd csak meredtem magam elé. Közben persze éreztem a meghatott Lay tekintetét magamon, ami miatt halvány mosoly suhant át az arcomon. Tudtam, hogy hálás volt. Nem kellett mondania.


Otthon, rögvest a szobámba mentem, mert muszáj volt legalább egy órát aludnom. Vagy ha a szunyálás nem sikerül, akkor csak fekszem az ágyamon – gondoltam magamban. Iszonyatosan fáradt voltam. Kimerített a forgatás, a nagy bulizásig meg volt még legalább két-három óra. Addig energiát akartam gyűjteni.






**






Izzadtan riadtam fel a rövid, de annál borzasztóbb álmomból. Zilálva vettem a levegőt, mintha a maratont futottam volna le. Próbáltam csillapítani heves szívverésemet, de egyszerűen képtelen voltam rá. Összeszorított szemekkel koncentráltam, hogy sikerüljön legalább egy minimálisan megnyugodnom. Egy kéz lágy érintését éreztem meg a jobb vállamon, aztán lassan kinyitottam a szemem, s valaki egy pohár vizet tartott előttem. Egy pillanatnyi töprengés után elfogadtam azt, majd egy lendülettel meg is ittam az egészet. Félve jobbra fordítottam a fejem, s egyenesen aggódó barna szemekbe pillantottam.


- Jól vagy gege? – kérdezte Tao nyugtalanul.


- Igazság szerint voltam már jobban is. De te miért jöttél be?


- Hallottam, hogy kiáltottál!


- Kiáltottam?!


- Igen! Aztán mikor bejöttem, úgy viselkedtél, mintha valami rohamod lenne. Történt valami?


- Csak rosszat álmodtam. – emlékeztem vissza az illúziómra, de rögvest kirázott tőle a hideg.


- Mi volt az, amitől ennyire megrémültél?


- Egy régi emlék…


- Az a lány…? – kérdezte, mire én felé kaptam a tekintetem.


- Honnan tudtad?


- Hát csak… rád kellett néznem. Elég egyértelmű volt, hogy…


- Hogy?! Mi volt az, Tao? Ennyire látszik rajtam, hogy egy komplett idióta vagyok? – vágtam a szavába dühösen. Ijedten meredt maga elé, majd félénken rám pislogott.


- Csak látom, hogy önzetlenül tudsz szeretni másokat, s egyszer ezt valaki kihasználta.


- Hadd adjak neked egy tanácsot Zitao. – fordultam felé, mire kíváncsian pillantott szemeimbe. Olyan ártatlan volt és kedves; nem is értem, hogy tudtam olyan bunkóságot mondani neki.


- Igen, gege?


- Ne alkoss véleményt olyan dologról, amit nem ismersz eléggé! Vagyis ne üsd bele az orrod a magándolgaimba, értve vagyok?


- Igen, ne haragudj! – hajtotta le a fejét elszégyellve magát. Pár másodperccel később kiment a szobámból. Akkor ideges voltam, de nem sokkal utána már a fejemet vertem a falba a bunkó stílusom miatt. Hogy lehettem ennyire hülye? Hiszen csak segíteni akart! Ráadásul pont Ő! Aki túljutatott azon a rémes időszakon, a tudta nélkül. Miatta éreztem megint jól magam. Erre mivel hálálom meg? Lehordom! Igen, azt hiszem igazi seggfej, vagyok.






**






Pontosan kilencre elkészültem. Fekete inget vettem fel, a nyakánál lazán kigombolva, hozzá pedig egy szűk farmert és a kedvenc bakancsomat. Beállítottam a hajam, elraktam a fontosabb dolgaimat, majd vártam Yixingre.


Mikor hallottam, hogy nyílik a szobája ajtaja, automatikusan odakaptam a tekintetem. Amerikai zászló mintás edzőcipőt viselt, egy sötétebb kék csőfarmerrel. Enyhén kivágott fekete felsője kicsit tapadt kidolgozott testére. Erre rá vett egy piros kabátot, aminek ujját, picit feltűrte. Hátán bőrszínű hátizsákja, nyakában kedvenc medálja, haja tökéletesen beállítva. Mintha az a Lay lépett volna ki a szobából, akit anno, még gyakornoki időszakomban ismertem meg! Mellém lépett, majd semleges arckifejezéssel megszólalt.


- Mehetünk?


- Persze! – bólintottam, majd kinyitottam az ajtót neki, mintha csak egy királylány lenne. Ezen azért elmosolyodott.


A taxiban némán utaztunk. Már az is nagydolog volt részéről, hogy képes volt kimozdulni otthonról nem vártam még el tőle, hogy bájcsevegjen velem. Sokkal többet jelentett a számomra, hogy eljött. Ezzel bebizonyította nemcsak nekem, de magának is, hogy igenis tovább tud lépni.


Egy szórakozóhelynél raktak ki minket. Miközben én fizettem Yixing bambulta az épületet, melyből hangos zene szűrődött ki. Karon ragadtam a táncost, majd a bejárat felé rángattam.


- Kris, egy ilyen menő helyhez nem kell belépő, vagy valami? – kérdezte.


- Nyugi, megoldom!


- De… - nem tudta már befejezni a mondatát, mivel az ajtóhoz értünk, ahol egy nagyobb darab kidobó fickó ácsorgott.


- A belépőket kérem!


- Hé, Zhen, nem ismersz meg? – nevettem fel, mire elkerekedett szemek meredtek rám. Hangos nevetés tört ki belőle, majd barátian megölelt, amit viszonoztam is.


- Azta rohadt, Yifan téged is látni még erre? Azt hittem Koreába költöztél a debütálás miatt!


- Hivatalosan ott is élek, de most egy kis dolgunk akadt Kínában, és mondtam Yixingnek, – mutatta ekkor Lay-re – hogy addig én vissza nem megyek, amíg ide el nem jövök.


- Jól tetted haver!


- Szóval, beengednél minket? – váltottam gyorsan témát, mert nem akartam már a hidegben ácsorogni.


- Persze! Amúgy van egy olyan szabály, hogy a külföldieket és az idolok ingyen mehetnek.


- Király vagy Zhen! – nevettem fel, majd egy ökölpacsival búcsúztam el a régi ismerősömtől.


A benti hangulat oltári volt! Hangosan szólt a zene, amire az emberek táncoltak. Hihetetlenül sokan tartózkodtak a klubban; legtöbben a táncparketten, vagy kijelölt boxokban szórakoztak, de sokak csak úgy lődörögtek és új embereket ismertek meg. A reflektorok különböző színű megvilágítást adtak a teremnek, ami miatt meg is volt az a tipikus amerikai szórakozóhely hangulata. Még néhol füstöt is felfedeztünk. Persze már az első sör után jobb lett Lay hangulata. Amint meghallotta a kedvenc dalát rohant táncolni, ezzel is lenyűgözve a körülötte bulizókat. Egyszer én is beszálltam egy szám erejéig majd, elfáradtam és egy újabb italért mentem a pulthoz.


Miközben átvágtam magam a tömegen, véletlenül beleütköztem egy lányba. Majdnem rám öntötte a sörét, de szerencsére sikerült elkerülnöm. S pont akkor, olyan volt a világítás, hogy tökéletes meg tudtam nézni. Meglepően nagy barna szemei kedvességes és ártatlanságot sugároztak. Vékony arca csak még törékenyebb kinézetűvé tette. Barna haja lazán hátra volt fogva, így szemből úgy látszott, mintha rövid fazonú lenne az. Kicsit soványka teste miatt tökéletesen kirajzolódott előttem kulcscsontja; de azért a pántnélküli enyhén buggyos ruha is közrejátszott ebben. Nagyon babaarcú volt, így biztosra vettem, hogy nem kínai. Kedvesen mosolyogva elnézést kért, majd továbbment. Egy pillanatig mér meredtem utána, majd nosztalgikusan elmosolyodtam, azzal a pulthoz siettem. Pontosan úgy nézett ki, mint Ő…





Két sört kértem a csapostól; egyet nekem, egyet pedig Lay-nek. Vittem is neki a táncparketthez az italt, de már nem volt. Először nyugodtan, majd egy kicsit idegesebben kezdtem, kerestem barátomat, de nem találtam. Végigjártam szinte az egész épületet, de semmi. Mikor már feladtam volna, megpillantottam bőrszínű táskáját egy boxban, viszonylag közel hozzám. Nagy nehezen átvágtam magam a tömegen, de mikor az asztalhoz értem, megdöbbentő látvány fogadott. Ott ült Yixing a párnázott padon, miközben egy lányt tartott a karjaiban, kivel hevesen csókolózott. A ruhájáról felismertem, hogy ugyanaz a gyönyörű törékeny nő volt, akivel összeütköztem. Furcsa érzés kerített hatalmába. Azt hittem, ha Lay-t végre nem szenvedni látom én is boldogabb, leszek. Reménykedtem benne, hogy egyfajta megkönnyebbülés lesz majd bennem, de helyette csak felkavarodott a gyomrom. Miért? Talán mert a lány, annyira hasonlítana rá? Vagy Lay miatt? Azt hittem ismerem és kiderült, hogy mégsem… Nem tudtam, mit higgyek.





Viszont abban biztos voltam, hogy beszélnem kell Yixinggel!