21. fejezet

21. fejezet






Sehun Pov






Nem voltam annyira ijedt, mint amilyennek látszottam, mikor megpillantottam Kyungsoot Kai karjaiban. Sokkal inkább döbbentem meg. Ilyen helyzetben ki nem sokkolódott volna le? Ráadásul beszélni szerettem volna D.O.-val; valami olyasmiről, amit eddig senkinek sem mondtam el. Magam sem igazán értettem, miért pont neki akarom kimondani az érzéseimet, de valahogy csak benne tudtam bízni.
Mielőtt rájuk nyitottam volna, az utcákat jártam abban reménykedve, magamtól is választ találok furcsa kérdéseimre, s rálelek arra a szóra, amely megmagyarázza az érzéseimet. Morcos hangulatban sétáltam egyre messzebbre otthonomtól, miközben üres üvegeket rugdostam, melyek a földön hevertek, elhasználva. Lassan már azt számoltam hányszor találok cola-s palackokat. Muszáj volt nem magamra figyelnem.
Elegem volt!


Lassan három óra bolyongás után egy padon kötöttem ki, valamiféle parkban. Csak bambultam magam elé, s néztem, ahogy a lágy szellő tovább szállítja a földre hullott faleveleket. Olykor megdörzsöltem arcomat, hogy egy kicsit felébredjek. Azt hittem ott helyben esem százfelé! Tele volt már mindennel a hócipőm! Legszívesebben kiordítottam volna a világnak minden egyes szót, ami nyomta lelkemet. Mellkasom majdnem kettészakadt a fájdalomtól, s szívem rendszertelen ketyegésétől. Fejem már nehezen bírta a terhet, ami hetek óta nyomta. Viszont legjobban engem gyötört. A testem kezdte feladni a szolgálatot; egyre többször nyílalt éles fájdalom az egyik végtagomba, amitől szinte megbénultam. Piszkosul szenvedtem, de tudtam, nem szabad kimutatnom. De belül rosszabbul alakult a helyzet; az utóbbi időben túl sokat agyaltam. Szavak alkotóelemei jártak keringőt fejemben, miközben mondatokká alakultak át, úgy kínozva tovább engem. Kiborító, ha valami egyértelmű lebeg előtted, mégsem tudod elkapni. Egy olyan egyszerű kérdésre a választ tudni, de nem kimondani, rémesebb, mint a tudatlanságban őrlődni. Ez annyit jelent, hogy nem vagyok elég bátor. Miért féltem kiejteni a szimpla szószerkezeteket, melyek szabadságot adtak volna. De nem ment. Olyan zavaros volt az egész; a helytelen képek ellepték elmémet, alig bírtam tőlük szabadulni. Csak Ő… párnák között, zilálva, beborítva az élvezet okozta izzadtságcseppekkel.


Nem!


Szinte már körmeimmel próbáltam arcomról lekaparni a bőrt, annyira szégyelltem magam e gondolat miatt. Jézusom, Oh Sehun! Ő mégiscsak a barátod! Ráadásul nagyon jó barátod! Verd ki ezeket, a helytelen képeket elmédből! Inkább keresnél valami lányt, akár egy éjszakára is! – sugalltam ezeket magamnak. Lehet, az kellene nekem; egy kaland. Egy vonzó nő alattam az ágyban. Hol van az a Sehun, aki gimnáziumban a lányok bálványa volt? Minden ujjamra jutott volna legalább egy. Akkor meg? Mi változott?


Ja, persze. Idol lettem, s választanom kellett; az álmom vagy lányok. S én a karrier mellett döntöttem. Amúgy sem voltam az a fajta, aki egyszer megfektet valakit, aztán lelép. Ahhoz túl kedvesnek neveltek. Épp ezért képtelen voltam egyéjszakás kalandokra. Ha egy este becserkésztem egy nőt, vele tartós kapcsolatom lett. Sosem tapasztaltam egyszeri alkalmat. Mégis, úgy éreztem, arra van szükségem. Ahogy Kris mondaná; „Egy kiadós dugás mindig segít.”. Lehet jót, tenne nekem, de tényleg ezt akarom? Nem feltétlenül segít egy bizonyos valami, ha az illető nem biztos magába. Én pedig tudom, hogy egy szép nő élvezettel teli nyögései alattam, nem fogja elfeledtetni Őt. Hetek óta bérelt helye van neki az agyamban. Mintha csak egy elrejtett részen talált volna magának egy aprócska házat, onnan figyelve engem. Biztos röhög a markába, hogy így szenvedek! Viszont, ha tudja mennyire, nem tudom kilakoltatni az elmémből, miért nem jön ki magától, hogy aztán az enyém, legyen? Talán, mert minden csak a képzeletem szüleménye. Ő, ahogy az édes mesébe illő házban teát iszogatva, kedves mosollyal figyel. Aztán hirtelen gondol egyet, s kilép a kalitkájából, hogy aztán szívem legmélyebb pontjába költözzön, s valóság legyen belőle. De ő nem áll előttem. Nincs itt. Hetekkel ezelőtt elment, én pedig az óta érzem könyörtelen hiányának fájdalmát. Semmi nem nyújt segítő kezet felém. Se a zene, se a tánc, de még a barátaim sem. Hisz ők ebből semmit nem vettek észre. Egyáltalán nem látszódott rajtam, mindent ugyanúgy csináltam, ahogy eddig. Egy időre eltettem egy messzi helyre az összes bűnös gondolatomat. Elraktároztam az agyam egy olyan szegletébe, ahonnan nem tudnak előtörni. Csak éjszakákként engedtem szabadon őket, hadd legyen az álmom tele rejtett vágyaimmal. Viszont sokszor napközben is kiszabadult néhányuk; olyankor nem vettem róluk tudomást. De egyre többen lettek, szinte már annyian, hogy az agyam távoli szeglete, túl aprónak bizonyult nekik. Nem tudtam kordában tartani a képeket. A nap minden percében azok lebegtek szemem előtt, miközben a helytelen gondolatok hangokká formálták magukat, úgy visszhangoztak bennem. Ez történt akkor is, mikor a padon ültem, arcomat tenyereimbe temetve. Szívem szerint ordítottam volna, úgy rohanva ki a világból, miközben a megkönnyebbülés könnyei elhagyják íriszeimet.


Határozottan felpattantam az ülőhelyemről, rendíthetetlen léptekkel indulva haza. Beszélnem kellett valakivel! Kyungsoot jelöltem ki magamnak. Ő mindig tudta mivel kell megnyugtatnia engem. Bár szívem szerint legjobb barátomnak, Kai-nak öntöttem volna ki a lelkem, de erről nem beszélhettem, főleg nem ismeretségi köröm legnagyobb nőcsábászával. Nem értene meg.


De mikor benyitottam D.O. szobájába nem arra számítottam, hogy egy férfi karjaiban fogom találni. Először döbbenten bámultam rá és a még ismeretlen férfira. Amint Kyungsoo észrevett, eltávolodott párjától s sajnálkozó pillantásokat vetett rám. Valahogy viszont nem az ő bűnbánó tekintete érdekelt; sokkal inkább a nekem háttal álló személy. Szálkásan izmos teste tipikus táncos alkatra utalt, míg divatos farmere inkább arra engedett következtetni, hogy modell az illető. Barna haja össze-vissza állt, valószínűleg csapattársam jóvoltából, de az arcát nem láttam. Valahogy nem tudtam elképzelni Kyungsooról, hogy egy idegent felhívjon a lakásunkra. Aztán kiderült, hogy nem is volt az; lassan felém, fordította orcáját, én pedig Jongin bocsánatért esedező pillantásaival néztem farkasszemet. S ekkor kezdtem bele az enyhén hisztérikus bőgésembe. Elrohantam onnan, az otthonunk legtávolabbi részére; a gardróbba. Ott kuporodtam össze, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.


Hogy miért sírtam? Magam sem tudom. Nem foghatom a sokkra, hisz nem tartozom az ijedős emberek csoportjába. Mégis már előre féltem. Amint megtudtam, hogy Kai ajkait falta D.O., sejtettem, hogy egy újabb titkot kell magamban tartanom. Ismét valami, amiről nem beszélhetek senkinek, s ezt is elraktározhatom magamba, a saját különös érzéseim mellé. Rögtön utáltam az egészet.


Mégis, mikor Jongin a jelenlétemben vallott szerelmet a nagy szeműnek, s meg is csókolta őt, akaratlanul is elmosolyodtam. Látni a boldogságot Kyungsoo tekintetében, s az őszinteséget hallani Kai szavaiban, felért ezer bocsánatkéréssel. Mert tudtam, hogy meg fognak arra kérni, hogy tartsam titokban szerelmüket, és abban is biztos voltam, hogy D.O. emiatt sokszor fog elnézést kérni. Képtelen lettem volna haragudni rájuk, hisz ők megtették azt, amire én nem voltam képes. Bevallották egymásnak az érzéseiket, mindenki véleményét leszarva. Maknae társamon látszott, hogy minden kiejtett szót komolyan gondolt; hisz valóban nem érdekelte más, csak Kyungsoo. Szerette, s ezt már puszta tekintetéből ki lehetett olvasni, ahogy párjára pillantott. Hogy nem vettem ezt észre? Hisz Jongin a legjobb barátom, mégsem láttam volna egy ennyire egyértelmű jelet? Valószínűleg a saját bajommal voltam elfoglalva. Ami ismét beterítette elmémet. Tudtam, hogy egyszerre csak egy fontosabb titok fér meg bennem. Nem akartam, hogy az enyémet bárki is megtudja, de elárulni őket nem lettem volna képes. Másokat beköpni a legundorítóbb dolog a világon. Én mocskoljam be az ő tiszta érzelmeiket? Ezt akkor sem tudtam volna megtenni, ha pisztolyt tartanának a fejemhez. De akkor…? Valljam be az enyémet? Mit kellene tennem? Ötletem még nem volt. Akkor addig is, újra elraktározok mindent egy az előzőnél is távolabbi zugba, hogy egy időre józanul tudjak gondolkodni. A titkokat, a helytelen képeket s az engem ért fájdalmat betettem egy dobozba, amit legközelebb csak akkor nyitok ki, ha már az üres lesz!






**






Ahogy a Föld már harmadjára fordult meg saját tengelye körül, éreztem, hogy fejem egyre jobban próbál széthullani. A sok információ nem csak elmémet, de lelki állapotomat is megmérgezte. Mikor megtudtam, hogy Jongin és Kyungsoo egy párt alkotnak, megígértem nekik, hogy senkinek nem fogom elmondani. Azóta eltelt már néhány nap, s egyre többet kezdtek foglalkozni velem. Először megijesztett ez a hirtelen „törődés a makneával” projekt, de aztán rájuk hagytam. Kai-jal nem nagyon változott a viszonyom, csak néha kalandozott el, de ezt betudtam a friss szerelem érzetének. Kyungsoo viszont teljes fordulatot vett, minden szempontból. Sokszor férfiasabban és erélyesebben viselkedett, mint ahogy az megszokott volt tőle, s ezt Jongin nagyon szexisnek találta. Lehet, ezért mutatta a nagy szemű ezt az arcát, de ahogy láttam, Kai a szerény, félénkebb D.O.-t is ugyanúgy szereti, mint a másikat. Azt hittem, Kyungsoo csak szerelme felé fog változni, de ebben (is) tévednem kellett. Sokkal derűsebb s magabiztosabb lett; többet mosolygott, pedig az utóbbi hetekben, elég lehangolt volt. De amint összejöttek, kivirult. Szerencsére nem ragadta el a rózsaszín köd, viszont látványosan boldogabban élte az idolok életét.


Egyszer, mikor magamban olvastam egy könyvet, bekopogott hozzám, s miután beengedtem, lazán helyet foglalt az ágyamon. Egy darabig csendben figyelt, mire megelégeltem kíváncsi tekintetét magamon.


- Figyelj hyung, nem kell ezt csinálnod! Nem fogom elárulni a titkotokat, szóval nem, muszáj ennyit foglalkoznotok velem.


- Tudom Hunnie, nem is emiatt aggódom!


- Te aggódsz? Miért? – ráncoltam homlokom, hisz nála, ebben a szent percben, senki sem lehetett volna boldogabb.


- Lehet szerelmes vagyok, de ugyanúgy nyitva tartom ezeket, a bagoly szemeket! – mutatott mosolyogva íriszeire, majd komolyan belenézett enyéimbe. – Miért vagy ennyire lehangolt?


- Nem vagyok!


- Ugyan Sehun! Nem szoktál te csak úgy sírni, az utóbbi időben pedig nagyon vörösek a szemeid. Igen, képzeld észrevettem. Nem volt nehéz. Bíbor színbe játszanak s körülbelül háromszorosára dagadtak. Ráadásul az orrod is ki van sebesedve. Mi történt veled Sehunnie?


- Csak ennyiről lenne szó? – mosolyodtam el, majd mikor megpillantottam enyhe bólintását, elnevettem magam. – Emiatt nem kell aggódnod. Mielőtt rátok nyitottam volna néhány nappal ezelőtt, az utcákon sétáltam, és ez lett belőle. – mutattam elég rémisztő fejemre. – Egy száll bőrdzsekiben, fújó szélben nem tanácsos órákig a parkban járkálni.


- Szóval…


- Mindössze egy kis megfázásról van szó! A szemem azért dagadt be, mert náthánál mindig beszokott, az orrom meg a sok papír zsebkendő használattól sebes. Egy kis pihenés, és máris jól leszek!


- Ha tényleg csak ennyiről van szó, akkor főzök neked valami erőlevest.


- Köszi hyung. – mosolyogtam rá, miközben figyeltem kifelé haladó alakját, ami az ajtóban egy pillanatra megtorpant, majd ismét felém fordult.


- Apropó, úgy rémlik három nappal azelőtt azért nyitottál be, mert beszélni szerettél volna velem, nem?


- Az már tárgytalan. – legyintettem oda.


- Ahogy gondolod. De nekem bármit elmondhatsz! – felelte, majd becsukta maga mögött az ajtómat, ezzel megint magamra hagyva. Utáltam hazudni. Bár a megfázós dolog ez esetben tényleg igaz volt, mert valóban nem figyeltem anno az időjárásra, így ügyesen lebetegedtem. Viszont korántsem voltam jól. Ugyanolyan rémes állapotban szenvedtem, mint néhány héttel azelőtt. Ezek szerint külső jelek kellenek, hogy rájöjjenek valami gáz, van. Mondjuk, nem hibáztathatom őket, hiszen én sem vettem észre Kai egyértelmű érzéseit D.O. iránt. Az is egy titok volt, hasonló, mint az enyém. Viszont a sajátom, csak és kizárólag az én lelkemet kínozta, napról napra egyre erősebben.


Ekkor furcsa pityegés szerű hangot hallottam nem messze tőlem, pontosabban az íróasztalom felől. A laptopom jelzett; volt egy videó hívásom. Leültem székemre, s ugyanazzal a lendülettel fogadtam el a hívást is. Pár másodperccel később kínai csapattársam Luhan vidám babaarcát pillantottam meg.


- Heló hyung!


- Sehunnie! De rég láttalak! – mosolyodott el vidáman, majd rögvest elkomorodott. – Mi történt veled? Mi van az arcoddal? Te sírtál?


- Dehogy! – nevettem fel halkan, ami egy apróbb köhögésbe vezetett át. – Megfáztam. Elég rendesen!


- He? Miért nem vigyázol magadra jobban? – szidott le aranyosan.


- Én így lázadok!


- Nem támogatom ezt a fajta tiltakozást! De még mindig, jobb, mintha valami lány törte volna össze a szíved! Senki nem bánthatja az én Sehunniemat!


- Ha így történt volna, hazautaznál?


- Abban a percben!


- Mellesleg, mikor jöttök már vissza? Lassan egy hónapja, hogy nem találkoztunk, s hiányzol hyung.


- Tudom, és hidd el te is nekem, de ez nem rajtam múlik. Ha tehettem volna el, se megyek! Már nagyon unom Kínát! Mi van otthon?


- Dúl a love! – feleltem nevetve, ezzel utalva a titkos gerlepárra és Suhóra is.


- Azért el lehet viselni JoonMyun-t?


- Persze, nem vészes, csak kicsit magával ragadta a rózsaszín köd. – gondoltam egy pillanatra vissza leaderünkre, akinek egy perc alatt elcsavarták a fejét. – És nálatok mi újság?


- Itt is szerelem van!


- Tessék? – kerekedett ki a szemem.


- Basszus! – csapott Luhan homlokára. – Igazából erről nem szabadott volna beszélnem, tehát a többieknek se említs semmit, oké?


- Persze! – bólintottam.


- Jön valaki. – fordította jobbra fejét, majd figyelte az alakot, aki mellé ért, Kris személyében. Ő is beült a kamera elé, s intett nekem egyet.


- Cső Sehun! Te sírtál?


- Megfáztam. – zártam rövidre a magyarázatomat, Yifan pedig egy egyszerű bólintással tudomásul vette azt. Pár másodpercig hallgattam, ahogy kínaiul beszélnek egymással, majd Luhan vidám sikongatására felkaptam a fejem.


- Mi van? – kérdeztem izgatottan, kíváncsiságtól túlfűtve. Eközben Kris már elhagyta Lulu szobáját.


- Jövő héten utazunk vissza Koreába!


- Ez fantasztikus!


- Tudom! Majd mondd el a többieknek is! Biztos rájuk fér valami jó hír is!


- Oké! – mosolyodtam el, majd egy őrült ötlet futott át az agyamon. – Hyung…


- Hm?


- Majd ha hazajöttök szeretnék veled négyszemközt beszélni.


- Most nem tudod elmondani?


- Nem. – feleltem ujjaimat tördelve. – Tudod, ez elég személyes.


- Oh! Akkor majd néhány nap múlva megbeszéljük, rendben?


- Oké! – mosolyodtam el, majd nem sokkal ezután elbúcsúztunk egymástól. Visszafeküdtem ágyamra, s percegik bámultam a plafont. Szívem hevesen dobogott, azt hittem ott helyben kiszakad a mellkasomból, olyan erősen verte annak falát. Levegőt alig kaptam, s legszívesebben említést sem tettem volna Luhannak arról, hogy beszélni akarok vele. De végig fogom csinálni, ha már egyszer elkezdtem.





Egyszer az életben végre férfiként kell viselkednem, s elmondanom neki, hogy érzek!