12. fejezet

12. fejezet






Lay Pov






Bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, ezzel felkeltve mindenkinek a figyelmét, aki a nappaliban tartózkodott. Rájuk sem pillantva, rohantam be a szobámba, ahol legszívesebben az ágyra borultam volna. Ehelyett bezárkóztam, s egyet izomból beleütöttem a falba, amit rögtön utána meg is bántam. A kínzó fájdalomtól, felüvöltöttem, s a jobb kezemre néztem, amit képtelen voltam mozgatni. Alig pár másodperccel később dörömbölés zaja ütötte meg a fülemet. Lassan ajtót nyitottam, mire Kris és Kyungsoo aggódó és értetlen tekintetével kellett szembe néznem.


- Mit műveltél a kezeddel? – hallottam D.O. szörnyülködő hangját, s rémült arcát.


- Azt hiszem, eltörtem.


- Gratulálok! – vetette oda Yifan. – Gyere. Beviszlek a kórházba!


- Én is veletek megyek! – akaratoskodott a nagy szemű, mire Kris vállat vont, s így hárman elindultunk a parkoló irányába.






**






Egy kórteremben ültem az ágyon, s figyeltem az orvos szavaira, aki a röntgen képemen mutatta meg, hol is tört el pontosan a kezem. Jobb oldalamon Kyungsoo, a másikon pedig Kris ácsorgott. Az előbbi halálosan komolyan vette a doktor minden szavát, s azt hittem, ott helyben szívrohamot kap a törött kézfejem képe láttán. A leader, pedig gyilkos tekintettel meredt rám, majd, amint az orvos kilépett az ajtón, Yifan dühös arcával néztem farkasszemet.


- Mégis mi a fene történt?


- Belevertem egyet a falba! – sütöttem le a szemem.


- De miért? – hallottam D.O. értetlen kérdését. Nem tudtam válaszolni. Annyira fájdalmas volt még visszaemlékeznem is a táncteremben történtekre, hogy képtelen lettem volna szavakba önteni az érzéseimet. Az a kép beleivódott az elmémbe; ahogy JoonMyun vállába fúrta a fejér, ahogy hozzáért… idegesített. De az még jobban, hogy Suho, viszonozta mindezt. Láttam rajta mennyire jó érzéssel, tölti el, hogy magához szoríthatja Ambert. Ismertem azt a fajta arckifejezést, ami akkor ült ki JoonMyun arcára.
Hirtelen valami nedveset kezdtem érezni a kézfejemen; ráhullott az első könnycseppem. Ahogy végigfolyt az arcomon, keserű ízt fedeztem fel a számban. Kavarodott a gyomrom, fájt a mellkasom, s a levegő után is kapkodnom kellett. Síró tekintettel emeltem fel a fejem, egyenes arra a kettőre nézve. Kyungsoo szomorúan keresett választ a szememben, és lehet, megkapta azt. Kris vonásai megenyhültek, s a düh helyét az aggodalom, de legfőbbképpen a sajnálat vette át. Csak néhány perc, szipogás után tudtam újra beszélni.


- Látogatót kaptunk Suhóval a különórán.


- É-és – nyelt egyet Kris – ki volt az?


- Amber…


- Azaz Amber?


- Igen, ő! – válaszoltam egy kicsit ingerültebben D.O. kérdésére. Csalódottság ült ki az arcára, majd a leaderre pillantottam. Yifan, aki mindig nyugodt és hidegvérű volt, akkor nagyon elveszettnek tűnt.


- Lay; mi történt, mikor Amber megérkezett?


- Üdvözöltem egy öleléssel, majd miután letudott engem, JoonMyun nyakába borult. Úgy szorították egymást magukhoz, mint a sze… - de ekkor elcsuklott a hangom. Újra könny szökött a szemembe, majd sírni kezdtem, akár egy kislány. Kyungsoo vigasztaló ölelését éreztem, majd hirtelen egy kéz pihent a vállamon. Pirosodó szemekkel felpillantottam Krisre, akinek az arcán őszinte együttérzés ült.


- Sajnálom, Yixing. Tudom, hogy érzel…


- Honnan tudhatnád? – pattantam fel a helyemről. – Egyáltalán nem értheted a helyzetem! Fogalmad sincs, milyen érzés látni… - de megint csak nem tudtam befejezni a mondatom. Kris gondterhelt szemei nem engedték. Egy pillanatra, azt hittem ő is olyan… Olyan, akárcsak Kyungsoo meg én. Szorosan magamhoz öleltem, s úgy bőgtem tovább. Közben hallgattam a szavakat, amiket a fülembe suttogott.


- Ne hidd azt, hogy csak te küzdesz ezzel! Ismerem ezt az érzést; én is átéltem már. Mással látni, felér minden rémes dologgal, amin eddig keresztül mentél. Szóval ne mondd, hogy nem értelek. Az összes ember, legalább egyszer átélte már a viszonzatlan szerelmet.


Tudta. Valószínűleg Kris mindvégig tudott az érzéseimről. Nem hiszem, hogy D.O. mondta volna el neki; akkor ennyire jó megfigyelő lenne?
De teljesen feleslegesen foglalkozom ezzel. Suho, nem szeret és soha nem is, fogja viszonozni az érzéseimet. Egyértelmű, hogy Amberbe szerelmes. Hisz ő gyönyörű, tehetséges, vicces, és rajong Suhóért. Csak tudnám, mikor történt mindez? Hisz a Pinocchio forgatása óta nem találkoztak, akkor meg…? Megválaszolatlan kérdések a fejemben, amik örökre úgy is maradnak. Nem kellenek nekem magyarázatok; csak még jobban megkínoznának.


Csendben ültem a hátsó ülésen, s bambultam ki az ablakon. Kris mereven fogta a kormányt, közben egyenesen előre nézett. Kyungsoo a kezét fixírozta az anyósülésen; fogalmam sem volt mi járhatott a fejében. Átlagos helyzetben megkérdeztem volna, mi nyomja a szívét, de akkor nem tudtam. Voltaképpen, egyáltalán nem érdekelt; még régebben az apám azt mondta, ha szerelmi bánatunk van, szarjunk le mindent magunk körül, s csak saját lelki épségünkkel foglalkozzunk. Ezt tettem én is.


Mikor beléptem a dormba, a szokásos látvány fogadott: mindenki a kanapén gubbasztott, és a tv-t bambulta, de amint meghallották a becsukódó ajtó hangját, fejüket felém fordították. Kínosan mosolyogva intettem nekik a törött kezemmel. Bombáztak a kérdéseikkel, de én csak minél előbb a szobámba akartam menni. Mielőtt beléphettem volna a helységbe, valaki megragadta a csuklómat. Belenéztem az aggódó barna szemekbe, majd hallgattam a kérdő szavakat.


- Mi történt veled, Lay?


- Suho – kezdtem elhaló hangon, ami még a számomra is ismeretlen volt – fáradt vagyok. Nem beszélhetnénk meg ezt valamikor máskor?


- Nem! Tudni akarom, hogy törted el a kezed!


- JoonMyun! – hallottam egy hangot mögülünk. Kris kicsit ingerülten lépett mellém, majd mélyen Suho szemeibe nézett. – Hagyd most békén Yixinget!


- A leader vagyok, jogom van tudni mi történt…


- Azt se felejtsd el, hogy én is vezető vagyok. Ráadásul az Exo-M felállásban, aminek Lay is a tagja. Épp ezért elég, ha én tisztában vagyok vele, hogyan történt mindez! – Kris hanglejtése és karakán tekintete meghozta a kívánt végeredményt. JoonMyun bólintott egyet majd, sarkon fordult és a szobájába vonult. Hálásan pislogtam Yifanra.


- Kösz.


- Menj, pihend ki magad! – mosolyodott el halványan, a szokásos hideg stílusában.


- Te nem mész aludni?


- Még el kell intéznem valamit.


- Ilyenkor? – kerekedett el a szemem. – Nem ér rá holnap?


- Sajnos nem! Ráadásul a történtek után, muszáj ezt most azonnal megbeszélnem…


- Kivel?


- A menedzserünkkel. – felelte komolyan. Hangszínéből ítélve, valami fontos lehetett, így hagytam hadd, telefonáljon egyet. Bevonultam a szobámba, s ledőltem az ágyamra.


Nem akartam érezni semmit sem. Egyedül, csak a zsibbadó kézfejemre, próbáltam koncentrálni, de nem sikerült. Suho arca jelent meg előttem, akárhányszor becsuktam a szemem. Az aggódó anyukás tekintete, a szomorú íriszei, igéző ajkai, tökéletes arcvonásai, szálkás testalkata… már ennyitől el tudtam volna élvezni. El kell mennem!


Minél messzebb kell kerülnöm Tőle!