11. fejezet

11. fejezet






Lay Pov






Egyszerre volt bennem öröm, és csalódottság is. Az utóbbi azért, mert már tényleg azt hittem, ellophatok egy csókot Suhótól. Erre valaki elrontotta a pillanatot. De örültem ennek a személynek az érkezésére, mert szerettem volna vele újra találkozni. És csak úgy besétált hozzánk; fantasztikus volt.


JoonMyun és én döbbenten figyeltük Őt, akivel oly rég beszéltünk, s egyszerre a semmiből előttünk termett. Ott állt, s játékosan mosolygott ránk, mint aki jól végezte dolgát. Aztán egy kedves nevetés hagyta el a száját.


- Mi van srácok, már meg sem ismertek?


- Amber! – először én tértem magamhoz, majd közelebb léptem az idol táramhoz, s barátian megöleltem. Remekül nézett ki, mint mindig. Fekete converse cipőt viselt, szaggatott farmerrel, bő fazonú pólóval és egy farmerdzsekivel. Csuklóján milliónyi karkötő, fején ott pihent a fullcap, ami alól kikandikált a sötét haja, melynek néhány tincse belelógott kedves barna szemeibe. Ott állt előttem az F(x) rappere, és egyetlen tomboya: Amber Liu. És a barátomnak tudhattam őt; erre mindig is büszke voltam.


Eltolt magától, majd rám mosolygott, úgy, hogy az egész testemet melegség járta át. Amber mindig egy imádnivaló lány volt, akit nem lehetett nem szeretni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán ismerhetem.


Kedvesen kikerült, majd Suhóhoz sétált, s őt is hasonlóképpen üdvözölte, mint engem. De valahogy abban az ölelésben valami teljesen más rejtőzött; sokkalta több gyengéd érzelem, kevesebb haveri mozdulat, s romantikus tekintet. Amber JoonMyun vállába fúrta a fejét, s hosszasan ölelte, amit Suho is viszonzott. A derekánál szorította a lányt magához, s úgy szívta be annak illatát, bamba tekintettel. Ismertem az a fajtanézést.


Rögtön elöntött a féltékenység és a rettegés. Az előbbi, mert én akartam Suhót így a kezembe tartani, s azt szerettem volna, ha ugyanezt a reakciót ki tudom belőle csalni, amit Amber.
Az utóbbi, meg a félelem attól, hogy elveszíthetem őt. Meredten bámultam rájuk; JoonMyun felemelte a tekintetét, s intett nekem; menjek haza, ő még marad. De én nem akartam, hogy maradjon! Szerettem volna, ha kettesben megyünk haza és… Aish, hülye vagy Yixing! Mégis, mire számítottam?
Alig láthatóan bólintottam, majd halk léptekkel kimentem a táncteremből.






Suho Pov






Megvártam, míg Lay becsukja maga mögött az ajtót, s rá néhány másodpercre, elengedtem Ambert, s mélyen a szemeibe néztem. Már nem is tudom, mikor találkoztam vele utoljára, arra meg pláne nem, mikor nézett így rám, ahogy akkor ott a táncteremben.


- Örülök, hogy látlak! – mosolyodtam el.


- Hát még én! Mikor beszéltünk legutóbb?


- Azt hiszem a Pinocchio forgatása után, néhány nappal. Tényleg, hogy vannak a többiek? – érdeklődtem, mire a mindig mosolygós arcáról lefagyott az, ami a legszebbé tette.


- Hát, Sulli mostanában nagyon fáradékony, s nehezebben viseli a dolgokat. Aggódom érte…


- Sajnálom.


- Ne tedd! – rázta a fejét, majd újra kiült a vigyor az arcára. – Nem azért látogattalak meg titeket, hogy csak szomorítsalak. De hol vannak a többiek?


- Már régen hazamentek. Csak Lay és én maradtunk, mert megkértem segítsen egy kicsit fejleszteni a táncomat.


- Szóval előtört belőled a maximalista? – nevetett fel.


- Miért jön mindenki ezzel?


- Mert ilyen a természeted Suho, ezért szeret mindenki. Lelkiismeretes vagy, jól nevelt, és nem utolsó sorban elég jóképű is.


- K-köszönöm. – pirultam bele a dicséreteibe, majd ismét boldog kacaj hagyta el ajkait.


- Már el is felejtettem, hogy milyen édes vagy!


- Jaj Amber… - válaszoltam pironkodva, majd, közelebb lépett hozzám, s komolyabb hangvételre váltott.


- Emlékszel, mit feleltem a kérdésedre, akkor a forgatás után?


- Sosem fogom elfelejteni. Azt mondtad; „Majd egy könnyebb időben.”.


- Suho, - nézett mélyen a szemembe. – most jött el, azaz idő. – felelte hirtelen, majd közelebb lépett hozzám, majd lágyan megcsókolt.






…






Emlékszem arra a napra, amikor ezt mondta: „Majd egy könnyebb időben.”.
Mikor megismertem Ambert, az első gondolatom az volt róla; Miért ilyen lányos ez a srác? Aztán persze rádöbbentem, hogy ő valójában egy tomboy; lehet ez imponált nekem. Mindenkivel kedvesen viselkedett, remek humorérzékkel rendelkezett, s beszélt három különböző nyelven. Tehetsége a csillagos egekig tartott. Emellett még gyönyörű nő is volt, akár fiúsan öltözködött akár nem.
Nagyon jóban lettünk. Én pedig egykettőre belehabarodtam, s abban reménykedtem, ez az érzés kölcsönös. A Pinocchio forgatása utáni napokban határoztam el, hogy felteszem neki a kérdést. Emlékszem, izzadt a tenyerem, alig kaptam levegőt, hisz az volt az első alkalom, amikor rendesen meg akartam kérdezni egy lánytól, lenne-e a barátnőm.


Berángattam egy üres szobába, s némán álltam előtte, majd erőt vettem magamon, s kinyögtem a kérdésem. Ekkor mondta ki azt a bizonyos mondatot: „Majd egy könnyebb időben.”.


Ez felért egy visszautasítással. Csalódott voltam, és azt hittem ott helyben összesek a szomorúságtól. De, nem engedett el egy búcsúajándék nélkül. Akkor is olyan volt, mint a táncteremben.


Ráhajolt az ajkaimra, s gyengéd csókkal örvendeztette meg azt. Kedvesen kóstolgatott, egyenesen kényeztetett; nem bírtam betelni vele, hisz olyan gyönyörű volt. Épp ezért volt fájdalmas, amikor szétváltunk, belenézett könnyekkel teli szemeibe, végig simította az arcomat, aztán elbúcsúzott. Kiment az ajtón, s legközelebb már csak a képernyőn láttam.


A régi csókja teljesen más volt, mint az, amit a teremben kaptam tőle. Sokkal bátrabban tapadt ajkaimra, s egyre gyorsabb tempót diktált. Mikor beletúrt a hajamba, és erősen megragadta egy-egy tincsemet, önkéntelenül belenyögtem a csókunkba. Éreztem benne a tüzet, a szenvedélyt, és a várakozást. El sem tudom mondani, mennyi ideig vártam arra, hogy ez a perc eljöjjön. Mind a ketten tudtuk, hogy a megfelelő alkalom, már csak ezzel együtt jöhet el. A könnyebb idő az a csók, és a jövő napjai. Mégis…





Miért éreztem bűntudatot?