10. fejezet

10. fejezet






Suho Pov






Az utolsó pillanatig kivártam, míg a többiek elmentek. Még láttam, hogy Kris és Kyungsoo valamin nagyon mosolyogtak, mikor kifelé haladtak. Lehet csak a számomra volt különös kettejük eszmecseréje, de nem igazán láttam még őket elmélyülten beszélgetni. Bár, én nem tudhatom, milyen valójában a kapcsolatuk…


Csendben, s talán egy kicsit megszeppenten, ültem a földön, figyelve Lay-t, ahogy járkál föl s alá, majd egy kis idő elteltével felém fordult.


- Kezdhetjük?


- Persze! – bólintottam, miközben felpattantam a padlóról. Yixing megeresztett felém egy halvány mosolyt, majd elindította a zenét. Őszintén, nem igazán tudtam követni a magyarázatát, csak a mozgását figyeltem, s próbáltam utána csinálni, ahogy mutatta. Persze, totál ügyetlen voltam hozzá képest. Nem is értem, hogy tud valaki így táncolni! Mintha teljesen elveszítené a kontrollt maga feledt, s csak a zenére támaszkodna. Ahogy megfeszülnek az izmai, közben az izzadtság cseppek szépen lassan lefolynak a testéről a ruhája alá, mialatt szemérmetlenül ringatja csípőjét…


- Suho!


- Igen? – ébredtem fel a bambulásomból.


- Akkor megpróbálod? – mutatott kettőnkre, amit elsőre nem igazán értettem, aztán leesett, hogy a táncra gondolt.


Először mind a ketten (nagyjából egyszerre) megcsináltuk az egészet, majd ő kiállt, s csak engem figyelt, ami egy kicsit frusztráló volt a számomra. Olykor mellém állt, félbeszakított, megmutatta pontosan, hogyan is kellene mozognom, majd előröl, kezdhettem az egészet. Bevallom, nem hittem volna, hogy Lay ennyire szigorú tanár, de így jobb is; ha valami gyengekezű kezdő lenne mellettem, biztosan nem haladnék semmit sem. No meg Yixing, nem kritizált egyszer sem, csak némán figyelte, ahogy táncolok. Akkor megeresztett egy mosolyt, mikor végre valahára végigtáncolhattam az egészet. Diadalmasan fordultam felé, miközben ő kedvesen megtapsolt, majd mellém lépett.


- Nagyon jó voltál JoonMyun! Én se csináltam volna jobban!


- Elég Lay! – nevettem el magam. – Nem kell ez. Mondd meg, miben kellene fejlődnöm.


- Tényleg semmiben. Ezt a koreográfiát tökéletesen eltáncoltad. Maximum még a csípőmozgásodon lehetne még valamit fejleszteni, de ez el is hanyagolható. Nem kell nőket megszégyenítőnek lenned ilyen téren! – mosolyodott el, bennem meg megszólalt a maximalista énem.


- De én szeretném. Kérlek Lay, taníts meg! Te olyan jól csinálod!


- Végül is, még maradt némi időnk… - vakarta meg a tarkóját, mire én örömömben szökkentem egyet. Igen, szokásom, ha izgatott vagyok, de ezt debütálás óta nem tettem. Valószínűleg ezért hökken meg ennyire Yixing.


A tükör elé álltunk, majd megmutatta, hogyan ringassam a csípőmet. Ez nem ment annyira jól, és ezt nagy valószínűséggel ő is látta. Ugyanis hirtelen mögém lépett, szorosan hozzám tapadt, aztán az egyik kezét a csípőmre tette, a másikat pedig az ágyékom fölé helyezte, s úgy irányította a testemet. Éreztem az ujjai remegését ott fölöttem, s nekem rögvest vérvörös lett az arcom. Aztán szépen lassan ringatni kezdett, miközben a keze, szorosan a hasfalam alsó részére tapadt.


- Lazulj el! – utasított kedvesen, közben pedig erősen koncentrálva a tükörképemet fixírozta. Halványan bólintottam, majd egy kicsit pihentebben ácsorogtam a karjaiban, próbálva rendesen mozgatni a csípőmet. Kezei feljebb csúsztak, egészen a derekamig; gyengéden megfogta a két oldalam, s mint egy táncosnőt úgy kezdett el irányítani. Belepirultam az egészbe, éreztem, hogy hevesebben ver a szívem, azt hittem ott helyben elájulok. Tudtam, hogy szégyellős vagyok, na de ennyire?


- Ez az! – pillantott elismerően Lay, majd egyre fokozatosabban engedett el, hadd csináljam egyedül. Kicsit emlékeztetett a helyzet arra, mikor egy anyuka tanítja be a gyerekét biciklizni, s a végén már a kis poronty egyedül száguldozik. Hát itt nem volt kerékpáron való ökörködés, csupán elengedtem magam, s átadtam az egész lényemet a zenének. Azt hiszem egy pillanatra a mennybe, kerültem; s ezt csak Lay-nek köszönhettem.


- Nagyon jó voltál ma! – jegyezte meg, fel sem pillantva rám. Pakolta össze a cuccait, s mivel szokása elhagyni dolgokat, alaposan körülnézett, nem hagy-e itt valamit!


- Kösz, de a segítséged nélkül nem sokra mentem volna. – vontam meg a vállam, mire Yixing hitetlenkedő pillantásával találtam szembe magam.


- Ne beszélj már zöldségeket, hyung! Nagyon tehetséges vagy, szinte mindenben. Nem kell ennyire megerőltetned magad.


- Lay, te is tudod, hogy a jó adottságok nem elegendőek a sikerhez. Sok gyakorlás és kitartás kell…


- Suho, ezt még hallgatni is fájdalmas! – nevetett fel, mire nekem is egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ritkán hallottam ilyen felszabadultan kacagni, de mindig megnyugodtam, mikor a jelenlétemben tette ezt. Valószínűleg nem tudta, de az ilyen pillanataiban volt igazán önmaga; ahogy megjelentek orcáján a kis gödröcskéi, tényleg azt a hatást érte el, amit el kellett. Akaratlanul ugyan, de közelebb léptem hozzá, s félig átkaroltam, amit viszonzott is. Így álltunk egy pár másodpercig, majd megvontam a vállam, és magamhoz szorítottam.


Mindig is szerettem volna közelebbi barátságot ápolni Yixinggel. De valahogy sosem volt rá alkalmam, hogy jobban megismerjem a kínait. Ennek egyik fő oka az volt, hogy ő az Exo-M csapathoz tartozott, így sokat volt Kínában. A másik meg… valahogy mindig elkerültük egymás társaságát. Ő inkább beszélgetett D.O.-val, vagy Krissel. Nekem meg mindig valami fontosabb dolgom volt; vagy a menedzserrel kellett valami „nélkülözhetetlent” megtárgyalnom, vagy a szokásos vezetői feladataimba fáradtam bele. Viszont most itt vannak a különórák, amik lehetővé teszik, hogy szorosabb legyen a barátságunk.
Néhány pillanattal később Lay egy kicsit eltolt magától, majd hosszasan a szemembe nézett. Íriszeiből a kedvesség minden árnyalata szikrázott. Ahogy ott álltam vele szemben, kedvem lett volna mindent elmondani. Az összes olyan gondolatot, ami bennem volt, vagy minden bajomat, ami a szívemet nyomta. Úgy éreztem benne, megbízhatok, s akármiről beszélhetek vele. Viszont túl kedves és baráti pillanat volt ez ahhoz, hogy elrontsam a szavakkal. Csak bámultam a sötétbarna szemeibe, s megint érezni kezdtem azt a fajta ellazulást, amit a csípő táncnál.


De ahogy Lay megpillantotta felszabadult mosolyomat, hirtelen teljesen más arcot vett fel. Bizonytalanság, enyhe félelem, s a szokásos félénksége. Lefagyott az arcomról a mosoly, aztán elővettem az anyukás tekintetem, majd azzal kezdtem fürkészni. Aggodalmat éreztem, s szerettem volna segíteni neki. De a bíztató mosolyom nem sokat segített. Olykor a földet bámulta, vagy épp a cipője orrát. Nem nézett a szemembe, egyenesen kerülte a tekintetem, de még mindig a karjaiban voltam.


Megelégeltem ezt a furcsa állapotot. Gyengéden megemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek, majd lágy mosolyt pillantottam meg az arcán. Megnyalta az ajkait, aztán harapdálni kezdte azokat, miközben lassan közelebb hajolt hozzám. Szinte már hallottam, ahogy a levegőt veszi… aztán lassan kinyílt a táncterem ajtaja, s ő egy pillanat alatt két méterrel messzebbre került tőlem.


Nem hittem volna, hogy a személy, aki akkor belépett az ajtón, gyökeresen meg fogja változtatni az életemet!