6. fejezet

6. fejezet






Suho Pov






Nem mondom, hogy nyugisan telt az éjszakám. Sőt, kifejezetten keveset aludtam; valószínűleg a „sikeres” húzásom miatt. Még mindig azt gondolom, nem kellett volna ordibálnom velük. Kínzott a bűntudat, pedig utána való nap, Chanyeol is mondta, nincs miért haragudnom magamra. És tudtam, hogy igaza van, de valahogy mégsem éreztem fairnek ezt az egészet. Lehet akkor abban, helyzetben helyesen tettem, hogy felemeltem a hangom, de hogy tudnék ezek után szívességet kérni tőlük? Valahogy igazságtalannak éreztem.


Próba előtt tartottam egy kisebb beszédet, ami talán felesleges volt, de nekem megnyugtatta a lelkiismeretemet. Aztán elég bátorságot vettem, s félrehívtam Kai-t.


- Mi az Suho? – kérdezte hozzá illő lazasággal.


- Szívességet szeretnék kérni.


- Mondd csak bátran.


- Ez egy kicsit kínos nekem.


- Ugye nem a kezemet akarod megkérni? – nézett rám komolyan, belőlem meg előtört egy megkönnyebbülést jelző kacaj.


- Nyugi, ez a veszély nem fenyeget.


- Akkor mit szeretnél, ha nem ezt? – mutatott a testére, belőlem meg megint előtört a nevetés, annyira, hogy még a vállára is rátámaszkodtam. Kai értett ahhoz, hogyan lazítsa el az embert.


- Nem szívesen kérem ezt tőled, de nem adnál nekem néhány külön táncórát? – nyögtem ki végül, mire Jongin értetlen arccal nézett rám.


- Táncóra? Minek az, neked?


- Szeretném tökéletesíteni a mozdulataimat, és ez egyedül nehezen menne.


- Ahogy gondolod, bár szerintem nincs szükséged ilyesmire. Nagyon ügyes vagy így is.


- Köszi, de…


- Értelek! – szakított félbe. Jobb is volt, hogy nem beszéltem többet.


- Akkor elvállalnád a tanításomat?


- Hidd el örömmel, megtenném, de én borzalmasan tanítok! Rossz oktató vagyok.


- Hogy lennél már az? – nevettem fel hitetlenkedve. – Hisz te mindenkivel kedves vagy, ráadásul meg is van a türelmed mindehhez.


- Hidd el, valóban rémes tanár vagyok. Odahaza tanítottam gyerekeket, ilyen 13-14 éveseket táncra, és semmit sem fejlődtek. Nagyon élvezték, meg jól szórakoztunk, viszont nem lettek jobbak. Ha valóban jobb akarsz lenni, egy nálam sokkal szigorúbb személyt kellene megkérned. – veregette meg a vállam.


- Szóval te és Sehun kilőve. – bámultam a nagy barna szemeibe, mire hangosan felnevetett.


- Hé, ne légy előítéletes a maknae line-nal! De ha tényleg fejlődni akarsz, akkor sem én vagyok a megfelelő ember az oktatásodra. Ami Sehunt illeti… - említette meg a kis maknaeát, majd egyszerre fordultunk felé, aki épp Chanyeol hátán pattogott, mint egy nagy gyerek.


- Meggondolom!


- Tedd azt! – mondta, majd megveregette a vállam, azután leszedte Sehunniet a rapperről.


Este együtt vacsoráztunk; csak mi, az Exo-K tagjai. Illetve mindössze 4-en voltunk, mivel Jongin maradt táncolni, Kyungsoo meg nem jött velünk. Valószínűleg már mindannyian otthon vannak. Baekhyun és Chanyeol mélyen elmerültek a beszélgetésükben, én meg úgy éreztem, ez lesz az a pillanat, hogy megkérdezzem Sehunt a táncórákkal kapcsolatban.


Sajnos a kis pösze sem kecsegtetett jó hírekkel. Felvázoltam neki az ötletemet, majd hangos nevetésben tört ki, mikor ahhoz a részhez értem, hogy ő tanít engem. Aztán pár másodperccel később elnézést kért.


- Ne haragudj hyung, de szerintem rossz embert kértél meg erre.


- Miért? Te vagy az egyik tánc leader.


- Az lehet, de nem vagyok jó tanárnak. Türelmem egy csepp se, ráadásul nincs meg bennem az a mennyiségű erélyesség, ami az oktatáshoz kellene. Bár biztos jó móka lenne, de eredménytelen is. Talán Kai szívesen segítene.


- Ő már kilőve. Hasonló okok miatt nem vállal el. Abban reménykedtem te talán…


- Sajnálom Suho. – rázta meg a fejét.


- Hát úgy tűnik nincs már kit megkérnem…


- Yixinggel beszéltél erről? – kérdezte hirtelen, mire nekem egy pillanatra a lélegzetem is elállt.


- Nem, és nem is fogok.


- De miért?


- Biztos vagyok benne, hogy nemet mondana.


- Mi oka lenne rá? Lay nagyon jó tanár; kellőképpen erőskezű, sokat gyakoroltat, türelme annyi, mint égen a csillag és nagyon alapos. Mellette biztosan sokat fejlődnél.


- Még ha jó tanító is, akkor sem bólintana rá erre.


- Miért?


- Miattam – kezdtem el a kezemet fixírozni.


- Mi van veled JoonMyun?


- Valamivel megbánthattam. Úgy tűnt haragszik rám.


- Tettél valamit, vagy hogy következtettél erre?


- Tegnap, mikor visszamentem érte a kocsihoz, ott aludt a hátsó ülésen.


- Igen, ez jellemző rá – mosolyodott el a kis maknae.


- Szóval felkeltettem, de amint kinyitotta a szemeit és megpillantott engem, lehajtotta a fejét és egy szó nélkül hazarohant. Olyan volt akár egy durcás kisgyerek. Mintha tettem volna valamit ellene, amivel megbántottam, de eddig még nem jöttem rá, mit csináltam. És ma sem szólt hozzám, tehát valószínűleg még mindig haragszik.


- Ez furcsa – ráncolta homlokát Sehun. – Lay nem szokott csak úgy megsértődni. Eddig még nem is láttam, hogy bármilyen hangulatingadozása lett volna.


- Ezzel nem sok biztatást adtál.


- Bocsánat!


- Szerinted, mit kellene tennem? – fordultam kétségbeesetten a pösze felé, aki úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin.


- Beszélj vele; állj elé és kérdezd, meg mi baja van. Aztán ha tisztáztátok a nézeteltéréseteket, akkor vessd fel a külön táncórákat. Vagy rábólint, vagy nem.


Valahol legbelül igazat adtam neki. Nem viselkedhetek kisgyerek módjára, elvégre leader vagyok. Hogyan várhatnám el tőlük, hogy felnőtt módjára oldják meg a problémáikat, ha még én sem vagyok képes szemtől szembe beszélni Yixinggel. Bár ez valahogy más volt; miért rettegtem ennyire ettől a szóváltástól?


Amint hazaértünk, megfogadtam magamban, hogy azonnal beszélni fogok vele. De, ahogy megpillantottam, hogy a sarokban beszélget Kyungsooval, rögtön felkavarodott a gyomrom. A szívem hevesebben kezdett verni, szaggatottan vettem a levegőt és a bátorságom ott szaladt el az orrom előtt. Mi ez az érzés? Miért futamodik meg a testem? Nem fogok hátat fordítani ennek, és nem érdekel, hogy mindjárt összesek, akkor is beszélni fogok vele. Épp emiatt, határozott léptekkel indultam meg az irányukba. Egy ideig csak Lay figyelt meglepetten, majd D.O. elképedt tekintetét is megéreztem magamon.


- Bocsánat, hogy megzavartam a beszélgetéseteket, de Lay – fordultam a kínai táncos felé, aki ijedten kapta fel a fejét – beszélhetnék veled négyszemközt?


- P-persze – bólintott, majd felállt és bejött velem az egyik üres szobába.


Ott álltunk egymással szembe némán a félhomályban. De ahhoz nem volt elég sötét, hogy ne lássam tökéletes vonásait, enyhén kócos haját s a zavar okozta pírt az arcán. Az ujjait morzsolgatta, s közben a földet fixírozta. Csak tudnám miért nem, mert a szemembe nézni! Ahogy ott volt előttem, itthoni kényelmes szürke pamutpólóban, melegítő nadrágban és sízokniban… hirtelen bepánikoltam. A rohadt életbe!


Miért érzem azt, hogy ez lesz a világ legnehezebb beszélgetése?