2. fejezet

2. fejezet





Lay Pov






Ahogy a többiek kimerült arcát figyeltem, csalódottan vettem tudomásul, hogy ma már többet nem fogunk próbálni. Pedig nagyon szerettem volna. Kiskoromban nem is éreztem hiányát a testmozgásnak, de amint a gyakornoki éveim alatt elsajátítottam a táncot, rádöbbentem, mennyi mindent vesztettem. Kimaradtam milliónyi apró gyönyörből; ahogy átadod magad a zenének, s úgy ringatod a tested az talán még a szeretkezésnél is jobb. Mintha egy teljesen másik világba kerülnék, miközben táncolok; olyankor nem számít semmi, kicsi boldogság momentumok adódnak össze bennem így összeállva egy hatalmas élvezetté. Ezáltal sosem érzem fáradtnak magam, csak mikor már kikerülök az extázisból. Még Kai is meg szokott döbbeni rajtam, de számomra sokkal furcsább, hogy ő nem érzi ezeket. Érthetetlen.


No meg a táncnak több remek tulajdonsága is van. Formálja a testet, ízléses idomokat ad nőknek és férfiaknak egyaránt. Főleg Suho hyung a legelőnyösebb tánc közben. Észre sem veszi, pedig így van; a karjain megfeszül az izom, kiemelve szálkás bicepszét. Fellépéseken ingét mindig kicsit kigombolja, így sokan betekintés nyernek a mellkasára, amin apró izzadtság cseppek szoktak megjelenni. A mai gyakorlás után is így nézett ki. JoonMyun nem tudja, de gyönyörű; főleg az ilyen pillanatokban. De ekkor még ő is lihegve engedett minket haza. Be kell vallanom nagyon csalódott voltam. Táncolni akartam; velük. Vele. De ahogy elmúlt az extázis, és visszacsöppentem a való világba, elfogott a fáradtság. Utálom ezt az érzést. Sosem tudtam visszahelyezni magam abba a másik világba így nem nyertem energiát; vagyis nem táncolhattam.


Összepakoltam a cuccaimat és elindultam a többiekkel hazafelé. Már épp szálltunk volna be a kocsiba, mikor észrevettem, hogy Suho hyung nincsen velünk. Kris felé vetettem a pillantásom.


- Most vagy az agyamra ment a sok mozgás, vagy Suho tényleg nincs itt! – böktem ki hirtelen, mire Yifan körbenézett és igazat adott nekem.


- Valóban. Biztos még a táncteremben van. Valószínűleg megint előjött a maximalista gondolkodása, és tovább gyakorol. – nevetett. Ez jellemző rá. Épp készültem visszafordulni, mire Kris megragadta a kezem.


- Hova mész?


- Hyung-ért.


- Maradj a többiekkel. Majd én visszahozom az elveszett báránykát. Addig szólj a sofőrnek, hogy nélkülünk ne induljon vissza! – vetette fel az ötletet, mire én csak helyeslően bólintottam. Egy pillanatig néztem a leaderem hátát, majd elöntött egy furcsa érzés. Valamiért nem akartam, hogy Kris hyung menjen vissza érte. Én vettem észre, hogy nincs velünk, épp ezért Nekem kellene mennem, nem? Hirtelen rossz kedvem lett; mint amikor egy kisgyerek bevágja a durcát. Megsértődve baktattam a többiek mögött, hallgatva a vidám beszélgetésüket. Valahogy jogtalanul egyedül éreztem magam. És morcos voltam. Én akartam hyung után menni, azt szerettem volna, ha nekem mondja el, hogy nem tartja magát elég jónak, és én szerettem volna a tudtára adni, hogy nála tehetségesebb emberrel még nem találkoztam. Én… Várjunk csak. Az előbb komolyan ilyeneken járt az eszem?


Már egy ideje a kocsiban ültünk, mire kinéztem az ablakon, s láttam, hogy a két leader rohan az autó irányába. Mikor bepattantak a járműbe Chanyeol csak egy boldog egyben enyhén cinikus „Éljen!” felkiáltással próbált a két vezető tudtára adni, hogy már egy ideje csak rájuk várunk. Suho és Kris erős vigyorral a fejükön kértek tőlünk elnézést; majd haza indultunk. Egész úton egy mukkot sem szóltam. Nem mintha annyira beszédes lennék, de még az átlagnál is némább voltam. Próbáltam azt tettetni, hogy alszom, így lehajtott fejjel gondolkoztam.


Annyira elbambultam, észre sem vettem, hogy hazaérkeztünk. A mellettem lévő ajtó kinyílt, s csak annyit láttam, hogy Suho kedves pillantásai engem fürkésznek. Az egyik kezét az állam alá tette majd jobban felemelte azt, hogy a szemébe tudjak nézni. Éreztem, hogy elpirulok, miközben ő, ugyanazzal a nyugodtsággal és törődést tükröző tekintettel, enyhe mosollyal az arcán figyelt engem. Aztán közelebb került hozzám, majd ráhajolt az ajkaimra és édes csókot nyomott rájuk. A szám automatikus mosolyra húzódott. Először gyengéden ízlelgetett, majd egy kicsit erősebben csókolt. Nyelve keringőt járt az enyémmel, közben az egyik keze az arcomat cirógatta, amitől a hideg rázott. A másikkal a tarkómat fogta, s közelebb húzott magához. Egyre gyorsabb tempót diktált; nyelve fürgébben kezdett mozogni, ami miatt csak izgatottabb lettem. Alig pár pillanattal később éreztem, hogy beleharap az alsóajkamba, majd egy élvezettel teli nyögés hagyta el a számat. Nem tudtam, mi volt az, de azt akartam, hogy folytassa!


- Lay? Lay, ébredj! – hallottam az ismerős hangot, majd kókadt tekintettel Suhóra néztem. Mit ne mondjak, rögtön kinyílt a csipám, és kedvem lett volna ott helyben elsüllyedni. – Megérkeztünk!


- Hova?


- Itthon vagyunk! – nevetett kedvesen. – Már megint elaludtál a kocsiban! – simított végig az arcomon, tipikus anyukás mozdulattal. Zavarban voltam; nem mertem a szemébe nézni, a tenyerem izzadt, az arcom pedig egyre jobban kezdett hasonlítani a paradicsomra.


- Elaludtam? – kérdeztem végül.


- Igen! Már egy ideje próbállak felkelteni, de nagyon úgy tűnt egy álom fogva tartott. Még mosolyogtál is közben. – nevetett halkan.


Csak álmodtam? Az a csók Suhóval, az ajkai, az érintése a nyakamon, a bizsergés, amit magamban éreztem, minden mozdulat csak a fantáziám tudat alatti szüleménye lett volna? Nehéz elhinnem, hisz olyan valósághű volt. Annyira jó volt közel érezni magamhoz… É-én most komolyan ezt gondolom? Az elmémben csókolóztam egy fiúval. Sőt; Suhóval! Miért álmodtam ezt? De ami fontosabb; miért élveztem?