6. fejezet

6. fejezet






Suho Pov






Nem mondom, hogy nyugisan telt az éjszakám. Sőt, kifejezetten keveset aludtam; valószínűleg a „sikeres” húzásom miatt. Még mindig azt gondolom, nem kellett volna ordibálnom velük. Kínzott a bűntudat, pedig utána való nap, Chanyeol is mondta, nincs miért haragudnom magamra. És tudtam, hogy igaza van, de valahogy mégsem éreztem fairnek ezt az egészet. Lehet akkor abban, helyzetben helyesen tettem, hogy felemeltem a hangom, de hogy tudnék ezek után szívességet kérni tőlük? Valahogy igazságtalannak éreztem.


Próba előtt tartottam egy kisebb beszédet, ami talán felesleges volt, de nekem megnyugtatta a lelkiismeretemet. Aztán elég bátorságot vettem, s félrehívtam Kai-t.


- Mi az Suho? – kérdezte hozzá illő lazasággal.


- Szívességet szeretnék kérni.


- Mondd csak bátran.


- Ez egy kicsit kínos nekem.


- Ugye nem a kezemet akarod megkérni? – nézett rám komolyan, belőlem meg előtört egy megkönnyebbülést jelző kacaj.


- Nyugi, ez a veszély nem fenyeget.


- Akkor mit szeretnél, ha nem ezt? – mutatott a testére, belőlem meg megint előtört a nevetés, annyira, hogy még a vállára is rátámaszkodtam. Kai értett ahhoz, hogyan lazítsa el az embert.


- Nem szívesen kérem ezt tőled, de nem adnál nekem néhány külön táncórát? – nyögtem ki végül, mire Jongin értetlen arccal nézett rám.


- Táncóra? Minek az, neked?


- Szeretném tökéletesíteni a mozdulataimat, és ez egyedül nehezen menne.


- Ahogy gondolod, bár szerintem nincs szükséged ilyesmire. Nagyon ügyes vagy így is.


- Köszi, de…


- Értelek! – szakított félbe. Jobb is volt, hogy nem beszéltem többet.


- Akkor elvállalnád a tanításomat?


- Hidd el örömmel, megtenném, de én borzalmasan tanítok! Rossz oktató vagyok.


- Hogy lennél már az? – nevettem fel hitetlenkedve. – Hisz te mindenkivel kedves vagy, ráadásul meg is van a türelmed mindehhez.


- Hidd el, valóban rémes tanár vagyok. Odahaza tanítottam gyerekeket, ilyen 13-14 éveseket táncra, és semmit sem fejlődtek. Nagyon élvezték, meg jól szórakoztunk, viszont nem lettek jobbak. Ha valóban jobb akarsz lenni, egy nálam sokkal szigorúbb személyt kellene megkérned. – veregette meg a vállam.


- Szóval te és Sehun kilőve. – bámultam a nagy barna szemeibe, mire hangosan felnevetett.


- Hé, ne légy előítéletes a maknae line-nal! De ha tényleg fejlődni akarsz, akkor sem én vagyok a megfelelő ember az oktatásodra. Ami Sehunt illeti… - említette meg a kis maknaeát, majd egyszerre fordultunk felé, aki épp Chanyeol hátán pattogott, mint egy nagy gyerek.


- Meggondolom!


- Tedd azt! – mondta, majd megveregette a vállam, azután leszedte Sehunniet a rapperről.


Este együtt vacsoráztunk; csak mi, az Exo-K tagjai. Illetve mindössze 4-en voltunk, mivel Jongin maradt táncolni, Kyungsoo meg nem jött velünk. Valószínűleg már mindannyian otthon vannak. Baekhyun és Chanyeol mélyen elmerültek a beszélgetésükben, én meg úgy éreztem, ez lesz az a pillanat, hogy megkérdezzem Sehunt a táncórákkal kapcsolatban.


Sajnos a kis pösze sem kecsegtetett jó hírekkel. Felvázoltam neki az ötletemet, majd hangos nevetésben tört ki, mikor ahhoz a részhez értem, hogy ő tanít engem. Aztán pár másodperccel később elnézést kért.


- Ne haragudj hyung, de szerintem rossz embert kértél meg erre.


- Miért? Te vagy az egyik tánc leader.


- Az lehet, de nem vagyok jó tanárnak. Türelmem egy csepp se, ráadásul nincs meg bennem az a mennyiségű erélyesség, ami az oktatáshoz kellene. Bár biztos jó móka lenne, de eredménytelen is. Talán Kai szívesen segítene.


- Ő már kilőve. Hasonló okok miatt nem vállal el. Abban reménykedtem te talán…


- Sajnálom Suho. – rázta meg a fejét.


- Hát úgy tűnik nincs már kit megkérnem…


- Yixinggel beszéltél erről? – kérdezte hirtelen, mire nekem egy pillanatra a lélegzetem is elállt.


- Nem, és nem is fogok.


- De miért?


- Biztos vagyok benne, hogy nemet mondana.


- Mi oka lenne rá? Lay nagyon jó tanár; kellőképpen erőskezű, sokat gyakoroltat, türelme annyi, mint égen a csillag és nagyon alapos. Mellette biztosan sokat fejlődnél.


- Még ha jó tanító is, akkor sem bólintana rá erre.


- Miért?


- Miattam – kezdtem el a kezemet fixírozni.


- Mi van veled JoonMyun?


- Valamivel megbánthattam. Úgy tűnt haragszik rám.


- Tettél valamit, vagy hogy következtettél erre?


- Tegnap, mikor visszamentem érte a kocsihoz, ott aludt a hátsó ülésen.


- Igen, ez jellemző rá – mosolyodott el a kis maknae.


- Szóval felkeltettem, de amint kinyitotta a szemeit és megpillantott engem, lehajtotta a fejét és egy szó nélkül hazarohant. Olyan volt akár egy durcás kisgyerek. Mintha tettem volna valamit ellene, amivel megbántottam, de eddig még nem jöttem rá, mit csináltam. És ma sem szólt hozzám, tehát valószínűleg még mindig haragszik.


- Ez furcsa – ráncolta homlokát Sehun. – Lay nem szokott csak úgy megsértődni. Eddig még nem is láttam, hogy bármilyen hangulatingadozása lett volna.


- Ezzel nem sok biztatást adtál.


- Bocsánat!


- Szerinted, mit kellene tennem? – fordultam kétségbeesetten a pösze felé, aki úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin.


- Beszélj vele; állj elé és kérdezd, meg mi baja van. Aztán ha tisztáztátok a nézeteltéréseteket, akkor vessd fel a külön táncórákat. Vagy rábólint, vagy nem.


Valahol legbelül igazat adtam neki. Nem viselkedhetek kisgyerek módjára, elvégre leader vagyok. Hogyan várhatnám el tőlük, hogy felnőtt módjára oldják meg a problémáikat, ha még én sem vagyok képes szemtől szembe beszélni Yixinggel. Bár ez valahogy más volt; miért rettegtem ennyire ettől a szóváltástól?


Amint hazaértünk, megfogadtam magamban, hogy azonnal beszélni fogok vele. De, ahogy megpillantottam, hogy a sarokban beszélget Kyungsooval, rögtön felkavarodott a gyomrom. A szívem hevesebben kezdett verni, szaggatottan vettem a levegőt és a bátorságom ott szaladt el az orrom előtt. Mi ez az érzés? Miért futamodik meg a testem? Nem fogok hátat fordítani ennek, és nem érdekel, hogy mindjárt összesek, akkor is beszélni fogok vele. Épp emiatt, határozott léptekkel indultam meg az irányukba. Egy ideig csak Lay figyelt meglepetten, majd D.O. elképedt tekintetét is megéreztem magamon.


- Bocsánat, hogy megzavartam a beszélgetéseteket, de Lay – fordultam a kínai táncos felé, aki ijedten kapta fel a fejét – beszélhetnék veled négyszemközt?


- P-persze – bólintott, majd felállt és bejött velem az egyik üres szobába.


Ott álltunk egymással szembe némán a félhomályban. De ahhoz nem volt elég sötét, hogy ne lássam tökéletes vonásait, enyhén kócos haját s a zavar okozta pírt az arcán. Az ujjait morzsolgatta, s közben a földet fixírozta. Csak tudnám miért nem, mert a szemembe nézni! Ahogy ott volt előttem, itthoni kényelmes szürke pamutpólóban, melegítő nadrágban és sízokniban… hirtelen bepánikoltam. A rohadt életbe!


Miért érzem azt, hogy ez lesz a világ legnehezebb beszélgetése?

5. fejezet

5. fejezet






D.O. Pov






Jó volt egy kicsit beszélgetni Yixinggel. Bár mikor az álmáról áradozott én tényleg azt hittem, majd egy női nevet fog az események mellé párosítani. De mikor kiderült a leaderünkről volt szó, komolyan elakadt a szavam. Szerintem egy percig levegőt sem vettem a döbbenettől. Így mikor Suho hazaért, nehéz volt beszélnem vele. Pedig semmi közöm az egészhez. Még Lay-nek sem kellene kellemetlenül éreznie magát, pláne nem nekem. De túlságosan jó a kapcsolatom mindkettejükkel. Talán ezért éreztem azt némileg rám is, tartozik. Pedig nem. Én csak egyszerűen a barátjuk vagyok, semmi több. De vajon köztük lehetne-e több?


Nem kellemes szájízzel hagytam ott Suhót a fürdőben. Nem láttam rajta, hogy jobban érezné magát. Azt meg nem akartam, hogy egy efféle gyerekes dolog miatt gondolja azt, hogy rossz vezető. Mert nem az! Igaz, én elfogult vagyok, mégis azt gondolom, hogy az egyik legjobb leader és idol ebben az iparban. Ő mégis mindig több akart lenni. Állandóan csak gyakorolt; vagy énektanárhoz járt, hogy képezze a hangját, vagy pedig táncolt. Mikor már egyikhez sem volt energiája, felhívta a TVXQ leaderét Yunho hyungot és tőle, kért tanácsokat, hogyan lehetne jobb vezető. Nagyon aggassztó ez a szintű maximalizmus; Kris és én is rossz szemmel nézzük ezt. Nem lenne jó, ha túlterhelné magát; mindenki ezt mondja neki, mégis hajthatatlan. Talán ha szerelmes lenne…


Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót megpillantottam a még mindig félmeztelen Kai-t, aki mosolyogva beszélgetett a folyosón ácsorgó Sehunnal. Amint megpillantottak boldogan intettek felém, aztán elbúcsúztak egymástól majd a kis maknae elment a saját szobájába. De Jongin meg sem mozdult; csak hatalmas vigyorral a fején engem nézett. Mikor észrevette, hogy én csak bámulom, arca megváltozott; a vidám vonásokat felváltották az aggódó pillantások. Rögtön közelebb lépett hozzám, majd a kezét gyengéden az arcomhoz érintette. Ahogy közelebbről is megpillantottam a tökéletesen kidolgozott testét, muszáj volt nyelnem egyet. Éreztem, hogy ott helyben kivert a víz. Kai erre csak még nyugtalanabb lett.


- Jól vagy Kyungsoo hyung?


- Megmondtam, hogy hagyd el a hyungot! – válaszoltam kapásból, mire megint kiült az arcára az a mosoly, amivel ott rögtön meg tudott volna ölni.


- Ne haragudj rám csak… már annyira megszoktam.


- Nem haragszom. De az óta sokkal közelebbi a viszonyunk ezért nem szeretném, ha így hívnál – dadogtam egy kicsit zavartan, mire Jongin halkan kuncogni kezdett, majd gyengéden megcirógatta az arcomat. Az ujjpercei jég hidegek voltak, ezért az érintéseitől az egész testem libabőrös lett.


- Valami baj van D.O.?


- Nem kellene egy kicsit jobban felöltöznöd? – mértem végig a testét, majd egyenesen a gyermekded szemeibe pillantottam fel, amik játékosan csillantak meg.


- Talán zavar téged, ha így vagyok?


- Egyáltalán nem… - kezdtem, de valahogy elakadtam. Tekintetem vastag ajkainál ragadt, amikről képtelen voltam levenni a szemem. Az enyéimbe haraptam, s éreztem, hogy remegni kezd az egész testem. Kai aggódva mért végig, hisz nem tudta miért sápadtam le ilyen hirtelen. Igazából én is csak sejtettem.


- Jól érzed magad?


- Persze. – bólintottam, majd anyásan folytattam. – De te jobban tennéd, ha felöltöznél. Nincs itt olyan meleg, így könnyen megfázhatsz. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy betegek legyünk. Jobban kellene, figyelned; ha torokgyulladást kapsz, nem tudsz fellépni. Vegyél fel egy pulóvert, jó?


- Oké. – bólintott enyhe mosollyal az arcán, majd közelebb hajolt hozzám, s egy puszit nyomott az arcomra. – Jó éjt Kyungsoo! – majd ugyanezzel a lendülettel sarkon fordult és bement a szobájába. Teljesen megsemmisülve álltam ott. Ujjperceimmel azt a helyet tapintgattam, ahol alig pár másodperccel ezelőtt még ajkai pihentek. Sokszor kérdezem magamtól, miért van ilyen hatással? Ezt még nem tudtam megválaszolni.






**






Ahogy kiléptem Lay szobájából azt hittem nyugodtan, visszamehetek majd a sajátoméba. Hát, majd később. Jó érzéssel töltött el, hogy nekem öntötte ki a szívét. Végre valahára hihettem abban, hogy neki elmondhatom a titkom; és talán egyszer majd részletesebben beszélek róla. Amint menni akartam volna, észrevettem, hogy valaki néz. Mivel sötét volt, nehezen tudtam kivenni az alakjából, hogy ki lehet az, de amikor már közelebb lépett rögtön rájöttem. Ijedtemben földbe gyökerezett a lábam, úgy figyeltem Kris pimasz mosolyát a félhomályban. Úgy tűnt valamin nagyon jól szórakozik. Gyengéden megfogta a kezemet, majd a fejével a nappali irányába intett.


- Ennyire közeli lenne a viszonyod Yixinggel? – kérdezte, abban a pillanatban, amint leültem a kanapéra. Először nem értettem, de aztán leesett az a bizonyos tantusz.


- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nem! Csak rosszul érezte magát én meg megvigasztaltam! Ennyi és nem több.


- Akkor jó. Nem akartam, hogy belerondíts a tervembe! – gondolkozott el egy pillanatra, majd rögtön az arcomat kezdte fürkészni.


- Miféle tervedbe?


- Azt ne mond, hogy még nem vetted észre?


- Mégis mit kellett volna?


- Hát, hogy Lay és Suho… tudod.


- Nem, azt hiszem, muszáj lesz felvilágosítanod! – ráztam a fejem, mint a hülye, s látszott rajta, nagyon fárasztom a tudatlanságommal.


- Én sem vagyok vak! Látom, hogy néznek egymásra. És ha összeboronálnánk őket, mindenkinek sokkal könnyebb lenne.


- Honnan veszed ezt? Egyáltalán nem is biztos, hogy…


- Ugyan D.O. Lehet, hogy „hivatalosan” egyikőjük sem meleg, de amilyen tekintettel Yixing Suhóra néz, abban nincs kérdés. Ha engem kérdezel én mindig is sejtettem, hogy Lay máshogy tekint JoonMyunra. Ami a leadert illeti; ha mindig is a nőkhöz vonzódott, akkor a kis táncos unikornis a kivételek közé tartozik. Azt ne mondd, hogy csak én gondoltam erre.


- Oké, bevallom nekem is megfordult már a fejemben, hogy talán köztük lehetne több is… de ez akkor sem fog sikerülni.


- Miért? – tárta szét a karjait, ezzel azt üzenve nekem, mondjak legalább egy jó okot. Egy sem jutott az eszembe.


- Mert ez… nem a mi dolgunk. Szerintem ezt csak rájuk kellene hagyni.


- Ha nem szólok bele, ítéletnapig arra várhatok, hogy ezek megfogják egymás kezét. Mondd, hogy nincs igazam.


- Jó, talán tényleg összeillenének, de mitől lenne nekünk könnyebb?


- Mondjuk, lenne valaki Suho mellett, aki megakadályozná, hogy ne hajtsa túl magát. Ha olyannal járna, aki dicséri őt, megjönne az önbizalma, és nem táncolna órákig egészen addig, amíg össze nem esik a fáradtságtól. Mellesleg ő tökéletes párja lenne Suhónak.


- És Yixing mit nyerne?


- JoonMyunt. – felelte szinte gondolkodás nélkül. Azt hiszem ezzel a mondatával és elszántságával győzött meg abban, hogy segítsek neki.


Másnap, ahogy a táncterembe értünk, Suho tartott egy kisebb lelkesítő beszédnek szánt valamit, ami némileg hatott is, majd az Exo-M tagjai másik helységbe vonultak gyakorolni. Ekkor történt az, amire nem igazán számítottam. Ugyanis mielőtt elkezdődött volna az igazi gyakorlás, JoonMyun odament Jonginhez s félrehívta. Ahogy a sarokban beszélgettek, elöntött egy furcsa érzés. Egymásra nevettek, Suho megérintette a vállát, rá mosolygott s ő viszonozta is azt; ezek mind zavartak. Miért idegesít, ha mással viselkedik úgy, mint velem? Minek gondolok ilyenekre? Én… féltékeny lennék?


Egész nap hibáztam. Minden egyes alkalommal elrontottam a koreográfiát, énekpróbán meg hamis voltam. És még ott volt az is, hogy a pihenő időnk alatt egy kicsit meghíztam. Ráadásul végig motoszkáltak bennem a délelőtti érzések. Miért beszélt Kai JoonMyunnal? Egyáltalán miért foglalkoztat ez engem ennyire? Idegesít, hogy a miértekre keresem a választ, ahelyett, hogy valami másra koncentrálnék. Mondjuk, megpróbálhatnék lefogyni.


- Hé D.O.! – elmélkedésemből Baekhyun hangja zökkentett ki. – Elmegyünk, bekapunk valamit! Te nem jössz?


- Kösz ezt most inkább kihagyom, de ti csak menjetek.


- Oké. Otthon találkozunk! – azzal intett egyet, majd elment a többiekkel. Abban a hitben ültem vissza a zongorához (mert akkor már az énekteremben voltam), hogy egyedül vagyok, ami részben igaz is volt. De akkor még nem foglalkoztam ezzel; csak egyenként lenyomtam egy billentyűt, majd visszaénekeltem a hangot. Gyakran szoktam ezt csinálni, ha egy nap nem tudtam kiénekelni valamit. Mindig sikerélményt szokott adni, s ekkor is kaptam. Hogy stílusosan zárjam a mai napom, belekezdtem az Open Arms-ba. S pont abban a pillanatban, mikor az utolsó szótag is elhagyta az ajkaimat, halk tapsot hallottam a hátam mögül. Ijedten fordultam az ajtó irányába, ahol Kai lazán támasztotta a falat, aztán közelebb jött hozzám.


- Azt hittem elmentél a többiekkel.


- Inkább maradtam táncolni, de aztán meghallottam, ahogy énekelsz és gondoltam; ne legyél már egyedül.


- Ez kedves tőled – mosolyodtam el, mire ő leült mellém, nagyon közel hozzám.


- Ugyan. De te hogyhogy nem tartottál velük?


- Szívesebben gyakorolok. Rám fér, főleg azok után, amiket ma műveltem.


- Ne legyél ennyire szigorú magadhoz, csak azért, mert egy nap éppen félreléptél a táncban, vagy éppen, mert nem tudtál kiénekelni egy hangot. Attól te még ugyanaz a tehetséges Kyungsoo hyung maradsz, akit mindannyian szeretünk. – lökte meg a vállam biztatás képpen.


- Mondtam, hogy hagyd el a hyungot.


- Látom, ebben sosem fogsz megváltozni! – nevetett fel hangosan. Ahogy a mosoly megint felkúszott az arcára, s a vonások megélesedtek rajta; azt hittem ott helyben meghalok. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem, és ezt ő is látta.


- Mi a baj? – kérdezte hirtelen, mire én feleszméltem a bambulásomból.


- Csak azon gondolkodtam… - kezdtem bele, majd gyorsan kitaláltam valamit, amire végül is egy minimális szinten kíváncsi voltam. – Te, hogy nézel ki mindig ennyire jól?


- Tessék? – nevetett fel mire én a fülemig pirultam.


- Mármint; hogy tartod magad ilyen fitten? Eddig sosem híztál meg vagy valami…


- Miért érdekel?


- Hát mert… - dadogtam, majd a tenyeremet kezdtem fixírozni. – Az utóbbi időben felszedtem magamra pár plusz kilót, és hát koplalni nem akarom, gondoltam megkérdezlek, hogyan lehetne…


- Várj, egy percet! Én leragadtam ott, hogy meghíztál. – nevetett.


- Mi az? Igenis kövérebb lettem!


- Dehogy lettél Kyungsoo! Te mindig jól nézel ki! Feleslegesnek gondolom a diétát. De ha tényleg fogyni akarsz, akkor is elég lesz, ha csak a próbákon a maximumot nyújtod. 2 hét és vékonyabbnak fogod érezni magam, mint amilyen valójában vagy.


- T-te komolyan nem vetted észre hogy meghíztam? – pillantottam fel rá, egyenesen a nagy barna szemeibe, amik kedvességet sugároztak.


- Talán azért, mert nem lettél ducibb. Úgy vagy jó, ahogy vagy! – válaszolta mosolyogva! Azt hiszem legbelül, ekkor adtam igazat Krisnek.





Tényleg sokkal több önbizalmat ad néhány kedves szó, ha olyantól kapod, akit szeretsz!

4. fejezet

4. fejezet






Lay Pov






Már megint belekerültem ebbe a hülye helyzetbe. Mikor beértem a dormba a többiek már nagyban vedelték a dugi piát, és engem is kínáltak, de elég ramaty kedvem volt szóval inkább kihagytam. Illetve ez volt az eredeti tervem. Ehelyett kedvtelenül beültem Kyungsoo és Luhan közé, s figyeltem az eseményeket. A nappaliban Sehunnie Kai-t rángatta le az asztalról, akin már nem volt ing. Nagy esélyt láttam arra, hogy megint vetkőzni kezdett. Viszont akkor annyira nem tudott érdekelni. Sokkal jobban zavart az álmom. Hogy a francba fogok így Suho szemébe nézni? Képtelen vagyok elé kerülni. De muszáj lesz, mivel ha nem teszem, azt fogja hinni, haragszom rá. És én nem szeretném, hogy rosszul érezze magát. Nem akarom, hogy miattam, legyen szomorú. De mégis mit aggódom ezen? JoonMyun már felnőtt férfi, nem fog ilyeneket rágódni; ahogy nekem sem kellene.


Ezek után mindenképpen jobb kedvre akartam magam deríteni, így kivettem Luhan kezéből a vodkát és megittam a felét. Őszintén; rohadt szar ötlet volt. Nem csak elkezdett iszonyatosan fájni a fejem, mellé még szédültem, és hányingerem is lett. No, meg a nyelvem is megeredt egy kicsit. Általában mikor iszom, meglepően sokat kezdek el beszélni a magánéleti problémáimról. Ekkor sem volt másképp. Nagy nehezen, felálltam a kanapéról, kézen fogtam Kyungsoo-t majd az egyik sarokba dülöngéltem vele, ahol leültünk egymással szembe.


- Minden oké? – nézett rám a nagy barna szemeivel, mire csak elkeseredetten megráztam a fejem.


- Most mondd meg, miért nem tudok a szeme elé kerülni? Felnőtt férfi vagyok, mégis úgy viselkedek, mint egy taknyos. Persze valószínűleg mindenki ilyen lenne egy efféle álom után.


- Mit álmodtál?


- Hogy szenvedélyesen csókolózunk a kocsiban. – meredtem egy pillanatra magam elé s gondoltam vissza, mire D.O.-nak hatalmasra kerekedtek a szemei – És annyira élveztem! Nem hittem el, hogy nem álmodok, és ne tudd meg mennyire csalódott voltam, mikor felébredtem!


- És ki volt az? Csak nem Amber? Tudom, hogy jó a kapcsolatotok plusz még nagy rajongója is vagy az f(x)-nek... – kezdett bele Kyungsoo, de nem figyeltem, csak álmodoztam tovább, s mikor már elég régóta kérdő pillantásokat vetett rám, újra kinyitottam azt a hülye pofám.


- Ó ha sejtenéd az álmomban milyen puha ajkai voltak. És ahogy letepert…


- Letepert? A lányok nem szoktak kezdeményezni…


- …nem gondoltam volna ilyet Suhóról! – ittam bele megint egy üvegbe, majd azonnal észbe kaptam, mikor csapattársam döbbent arcára néztem. Abban a percben kijózanodtam, s megbántam mindazt, amit kikotyogtam neki. Én idióta barom!


- Te az előbb tényleg JoonMyunról áradoztál nekem?


- Nem.


- Na ne nézzél madárnak!


- Én csak…


- Csak mi? Yixing… te komolyan meleg vagy?


- Dehogyis! – pattantam fel idegesen. – Hova gondolsz? Pusztán, mert részegen itt áradoztam neked a beteg álmomról? Ugyan kérlek!


- Akkor? – nézett rám a nagy nyugodt barna szemeivel, amik azt sugározták, elmondhatom bármi bajom is, van. Lassan visszaültem, majd a földet fixírozva halkan megszólaltam.


- Szégyellem magam.


- Miért?


- Mert ilyet mertem engedni! Az hogy tudat alatt ilyenek vannak a fejemben… Hogy tudnék ezek után Suho szemébe nézni? Képtelen vagyok ugyannak a személynek látni, aki eddig volt. Emiatt megváltozott a számomra és ez… idegesít. Nem akarom, hogy más legyen a kapcsolatunk. Eleve nem ápolunk annyira szoros barátságot, nem szeretném, ha jobban eltávolodna tőlem.


- Nem értem miért félsz. Nem tudja a titkodat. És ahogy sejtem, nem fogod elmondani senkinek sem. Amiről meg nem tud, az nem fáj neki.


- Ez igaz, de Én nem tudok majd rá máshogy tekinteni. – emeltem fel a pillantásom, ami egyenesen az övével találkozott. Láthatta rajtam, hogy meg voltam ijedve az érzéseimtől. Válaszra nyitotta volna a száját, helyette viszont a bejárati ajtó nyílt ki, amin a dühös leaderünk lépett be.


D.O. mellett pakoltam össze a szemetet, mire megböködtem a vállát. A főénekes kérdőn pillantott rám.


- Menj utána.


- Miért?


- Bűntudata van.


- Tessék? – ráncolta a homlokát.


- Sosem kiabált még velünk így. Biztos azt hiszi megbántott minket, s hogy túl szigorú. Egyszóval pocsékul érzi magát emiatt. Szerintem menj be hozzá, s burkoltan mondd neki, hogy nem hibázott. – végig a barna szemeibe meredtem, amik egyszer csak csillogni kezdtek. Mosolyogva indult el, de még hallottam, hogy valamit motyog.


- És még te nem vagy vele szoros viszonyban? Jobban ismered, mint az anyja. – azzal befordult majd eltűnt.


Miután rendet raktunk a káoszból, amit sikeresen kialakítottunk, mindenki bűnbánó arccal vonult a szobájába. Ahogy végignyúltam az ágyamon éreztem, mindjárt elnyom az álom. De nem akartam aludni. Féltem, hogy talán megint olyasmi jelenet fog lejátszódni a fejemben. Így sem lettem volna képes JoonMyun szemébe nézni, nemhogy még egy hasonló álomjelenet után. De egyáltalán miért nem tudok továbblépni ezen? Félek, ha megtudja undorítónak fog találni. Nem akarom eltolni a barátságunkat. Bár egy ilyen után nem igazán tudnék rá barátként tekinteni. Lehet Kyungsoonak igaza, van? Meleg lennék? Ebben a pillanatban nyílt a szobám ajtaja, és az emlegetett szamár lépett be rajta. Leült mellém az ágyra, majd törökülésbe helyezkedett, s úgy várt rám.


- Mi az?


- Nem akarsz beszélni róla?


- D.O., nem egy 15 kislány vagyok, akivel most szakítottak. Nem kell pátyolgatni.


- Azt hittem ki akarod önteni a lelked.


- Miről?


- Az álmodról, az érzéseidről, arról, hogy meleg vagy…


- Én nem vagyok az! – tiltakoztam rögtön, mire halkan felnevetett.


- Nincs mit ezen szégyellni Yixing. Manapság ezt nem úgy kezelik, mint régen. Sokkal toleránsabbak lettek az emberek.


- De én akkor sem…


- Most komolyan; miért félsz beismerni? Tudom, hogy kedveled Suhót. Felkavarodik a gyomrod, ha meglátod, igaz? Csodálod minden egyes mozdulatát? Vágyakozol a tárasága után? Mindenkinél jobban akarod ismerni, ugye? Azt szeretnéd, ha sose érné fájdalom? Ha nevet a mennyekbe tudnál kerülni, nem igaz?


- Te… - kezdtem, de elakadt a szavam. Miért tudta ezeket? Ennyire jó megfigyelő lenne?


- Csak válaszolj Lay. Ezeket érzed, mikor Suho közelében vagy?


- Azt hiszem. – feleltem bizonytalanul, majd lesütöttem a szemem. Csak annyit éreztem, hogy magához húz és megölel. Jól esett a kedvessége; de ez még nekem is sok volt. Valóban meleg lennék? Az tény, hogy mindig is csodáltam a jóképű, elegáns megjelenésű, jó vágású férfiakat, hisz olyan gyönyörűek voltak. De ez vonzódás lett volna? Azt hiszem, csak a jövőben fogom biztosan megtudni.


Kyungsoo sokáig karjai között tartott, majd hirtelen engedett el. Ahogy a szemeibe néztem, mintha az anyai örömöt és büszkeséget láttam volna benne, amit anno még a debütáláskor tapasztaltam saját édesanyám tekintetében. Valóban, ő volt a csapatunk gondoskodó mamája, akire mindig lehetett számítani. Bármilyen problémád volt, meghallgatott, s próbált segíteni. Nem tudta, de akkor és ott, hálás voltam neki, hogy rádöbbentett erre. Valószínűleg, ha nem erőltetni, sokkal később jövök rá, hogy valóban a férfiakhoz vonzódom. Az is lehet, hogy sosem tudom meg. Így számomra érthetetlen és felfoghatatlan lett volna az álmom Suhóval. De így már világos. Vonzódom hozzá. De nem csak testileg.


- Jól vagy, Lay? – zökkentett ki a gondolataimból.


- Persze, csak… még egy kicsit furcsa nekem ez a fiú-fiú dolog.


- Ez teljesen érhető. Viszont nem úgy nézel ki, mint aki nagyon meglepődött.


- Talán legbelül mindig is tudtam. – mosolyodtam el. – Így visszagondolva, sosem tartottam vonzónak a nőket, s állandóan csak férfiakat csodáltam. Akkoriban féltem ezektől, az érzésektől, de ez a szó, mindent megmagyaráz. A régi szorongásaimat, hogy rettegtem önmagamtól s undorítónak gondoltam a fantáziám; mindez normális, ha úgy nézek magamra, mint meleg férfira.


- Ezen mind keresztülmentél? Sosem látszott rajtad, hogy bármi bajod is lenne.


- Világ életemben jól lepleztem az érzéseimet. Meg amikor itt voltatok nekem, nem foglalkoztam ezzel. Ha a színpadon álltam veletek, és táncolhattam, teljes ember voltam. Valószínűleg ezért, csak most jöttem rá.


- Vagy, mert most lettél szerelmes!


- Én nem vagyok szerelmes JoonMyunba! – tiltakoztam megint. – Csak, azért mert vonzónak találom, még nem szeretem.


- Jól van; tagadd csak! – nevetett fel, majd elindult az ajtó felé, de mielőtt kiléphetett volna, még megszólítottam.


- Hé, Kyungsoo!


- Hm?


- Honnan ismerted azokat a dolgokat? Itt arra gondolok, amikor kérdezted, mit érzek, ha Suhóval vagyok. Honnan tudtad?


- Onnan, hogy én is az vagyok! – felelte, majd mosolyogva elment. Ott helyben megdermedtem.


Én ezt nem értem. D.O. tényleg meleg lenne?

3. fejezet

3. fejezet










Suho Pov






Yixing nagyon mélyen aludt az autóban. Már egy ideje rázogattam a vállát, hogy keljen fel, de nem sikerült. Élvezetes álma lehetett, ugyanis végig mosoly húzódott az arcán, miközben én a felébredésén fáradoztam. De ha őszinte akarok lenni, nem igazán erőltettem meg magam; valahogy nem volt szívem kizökkenteni az alvásból. Az édes szuszogása, a halvány vigyora. Vidámnak tűnt, pedig csak elszunyókált. Olyan ártatlan látványt nyújtott, hogy azt hittem anyai ösztöneim felém kerekednek és ott helyben agyon nyomorgatom. De aztán észbe kaptam; én férfi vagyok, nem teszek ilyeneket. Még akkor sem, ha ilyen vagyok. Ráadásul Lay nem a gyerekem vagy az öcsém, hanem a csapattársam. Igaz, mindenkit testvéremként szeretek, ahogy őt is, de akkor sem fogom álmában ölelgetni. Az azért még az én esetemben is furcsa lenne, akármennyire is anyás vagyok.


Mikor végre kinyitotta a szemét és egyenesen az enyémbe nézett, mintha zavarban lett volna. Azonnal elpirulva hajtotta le a fejét, mintha szégyellné magát. Nem szólt hozzám, csak a földet fürkészve pattant ki az autóból, és indult a dorm felé. Meg sem várt, egyszerűen rendíthetetlen lépésekkel haladt előre. Lehet direkt akart lerázni? Talán megharagudott rám? Csináltam volna valamit ellene? Megbántottam? De mivel? Ahogy ezen gondolkoztam, egyre gyorsabban kezdtem venni a levegőt. A szívem hevesebben vert, majd ugyan ebben a pillanatban a vérnyomásom is az egekbe szökött. Fájt. Mintha megbántottak volna. Miért érzem ezt? Ez a keserű íz a számban, a hirtelen lehangoltságom; mind a miatt lenne, mert Lay bevágta rám a hisztit? Ha még ez is az ok, akkor miért ennyire gyorsan történik ez? Mármint, hogyhogy 2 perccel később már rémesen érzem magam? Ennyire érzékeny lennék? Csak erre tudtam gondolni. Ezen pörgött az agyam, miközben belül mindenem fájt. Biztos megbántottam valamivel. De mit tettem?


Jóval később értem haza, ahol a srácok megtalálták a rég eldugott piát, amit még szilveszterkor koboztam el tőlük. Elég csak egyszer látnom őket részegen, már elmegy a kedvem a leaderkedéstől. Chanyeol össze-vissza röhög, miközben idióta vicceket mesél; Baekhyun hisztis depresszióba zuhan, akárcsak egy kamaszlány. Chen a csendes stílusát eldobja és előjön a „Be nem áll a szám és mindent elmondok mindenről” arca, ami sok esetben nagyon kínos, de nem csak neki. Ilyenkor mindig Luhannak beszél, aki mintha füvet szívott volna, úgy bambul a világra, akár egy csecsemő. És persze ott van Sehun, aki ha iszik, mindig előjön a nagy filozófiáival, és a megdöbbentően intelligens gondolataival, amit józanon sosem mutat nekünk. Miért mutatná meg, ő a kis cuki maknae. Aki még érdekes szokott lenni elázott állapotban az Kris: az összes ember azt gondolja, jól bírja az alkoholt. Pedig nem; ha részeg, mindent produkál: nevet, sír, hány, alszik… az átlagos tünetek között az összes mutatkozik rajta. Ellentétben Taóval, akinek mintha a vére is vodkából lenne; bármennyit iszik, mindig józan marad. Igaz, néha csuklik, de ugyanaz, mint pia nélkül. Xiumin sem nagyon változik meg, csak ha ő ittas, azonnal bealszik így sok vizet nem zavar. Kai-jal ellenben: tőle kell a leginkább megvonni a szeszt. Ha egy kicsivel nagyobb mennyiség kerül a szervezetébe, rögtön elbúcsúzhatunk a jó öreg Jongintól. Képzelődik, és állandóan vetkőzni kezd, de szerencsére eddig még a nudizást el tudtuk kerülni, ugyanis Sehun résen volt. De sajnos Lay-t sosem tudta megfékezni. Ugyan ő nem mutatkozott előttünk pucéran, legfeljebb csak az ingét gombolja ki egy kicsit az ilyen helyzetekben. Viszont ekkor mindig őszintén beszél az érzéseiről, elárulja a titkait, és még néhány zavarba ejtő dolgot. Az esetek nagy százalékában D.O. hallgatja meg, aki soha nem iszik alkoholt ezért megígérte nekem, hogy ilyenkor mindig figyelni fog Yixingre. Persze miután a kínai táncosunk kijózanodik, Kyungsoo elmesélni neki, mit tudott meg róla, s ekkor azt is elmondja neki, hogy a titkai nála, biztonságban vannak. Valószínűleg ezért is vannak ennyire jóban. Ami engem illet, én nem engedem meg magamnak, hogy igyak, mert hajlamos vagyok összekeverni az embereket. A legutóbbi alkalommal, végig Taót ölelgettem és kérdezgettem Sehunt, akit akkor Luhannak hittem, hogyan kerül ide egy ilyen cuki panda. Ezt az óta is felemlegetik, épp ezért igyekszem józan maradni. Ahogy ebben a helyzetben is az voltam. De mire hazaértem, már állt a szokásos bál.


Sehun Kai-t figyelte, nehogy valami baromságot tegyen, közben pedig a ködös tekintetű Lulunak magyarázott. Nem messze tőlük Chen, Chenyeollal és Krissel játszott valami kártyajátékot. Mögöttük Baekhyun durcázott egy üveg whisky-vel a kezében, tőle meg Tao próbálta elvenni azt. Xiumin a kanapén sziesztázott, az egyik sarokban pedig Lay húzott meg egy szakét, (amit fogalmam sincs, hogy honnan szereztek) közben pedig erősen gesztikulálva mesélt Kyungsoonak. Mindezek mellett hangosan üvöltött a zene, minden szanaszét volt hordva, a srácok meg ívben szartak mindenre. Sajnos akkor nem voltam a kedves állapotomban, no meg a fáradtság is uralkodott rajtam, épp emiatt, nem viselkedtem akkor olyan nyugodtan, mint szoktam.


- Mégis mi a fene folyik itt? – kiáltottam el magam, mire Tao és D.O. rögtön elém pattant, hogy elmeséljék a helyzetet.


- Mikor visszamentél Layért a kocsihoz, Kai megtalálta a rég eldugott üvegeket, amiket rögtön ki is osztott…


- Aztán a fele el is fogyott – vette át a szót Kyungsootól Tao – majd Chanyeol berakott valami cd-t, amire Jonginnal kezdtek táncolni. Persze az utóbbi rögtön nekiállt a sztriptíznek.


- Aztán, mint valami klubban, mindenki ujjongva füttyögni kezdett a show láttán és kitágult csipával bámultak a már vetkőző Kai-ra.


- És hogy lett ekkora kupi? – kérdeztem a magam köré szórt holmikra mutatva.


- Sehun és D.O. leállították Jongint, aki megsértődve ment el, majd a maknae utána. Időközben a többiek elfoglalták magukat valami mással, aztán Yixing is megérkezett…


- És ez a végeredmény – fejezte be a története Kyungsoo. Idegességemben csak a fejemet vakartam, de nem tudtam koncentrálni a hangos zene miatt. Mégis meddig voltam lent, amíg ezek történtek? Olyan sokáig magamban bambultam volna? Ennyire el lettem volna foglalva azzal, hogy Lay-nek valami baja van? De ez már mindegy volt. Legfontosabb dolgom jelenleg az volt, hogy rendet tegyek. Azt hiszem ideje elővennem a kemény apaszerű leadert. Valahogy meg kellene…


- Aish, ebben a rohadt hangzavarban még a saját gondolataimat sem hallom! - A hifihez mentem, majd leállítottam a zenét, mire minden szempár rám szegeződött. Dühös voltam; de nagyon.


- Mi a probléma? – kérdezte a dülöngélő Kai.


- Hogy micsoda? Ti! Hogy lehettek ennyire felelőtlenek? Pontosan tudjátok, hogy két nap múlva fellépésünk lesz, és ki kell pihennetek magatokat, hogy holnap minél jobban tudjunk gyakorolni! Erre mit csináltok? Leisszátok magatokat! Gratulálok, ez aztán felelősségteljes idolokhoz méltó! Én nem úgy emlékszem, hogy ezt beszéltük volna meg, mikor ebbe az egészbe belekezdtünk. Csak arra kértelek titeket, hogy ha úgy adja egy helyzet, gondolkodjatok egy kicsit a kötelességeitekre. Nekem nem úgy rémlik, hogy az lenne benne; fellépés előtti napokon részegen parádézzatok – ordibáltam. Lehet, hogy egy kicsit sokat vágtam a fejükhöz, de akkor nagyon ideges voltam, és abban reménykedtem, ettől majd észbe kapnak. Sóhajtottam egy nagyot, majd egy kicsit csendesebb hangnemben folytattam. – Most pedig; én elmegyek lezuhanyzom. Mire visszajövök, takarítsatok össze, és menjetek a szobáitokba. Ha csak egy hangos szót is meghallok, holnap fél ötkor mindenkit itt akarok látni felöltözve, felkészülve a reggeli edzésre. Ha megy a késő esti iszogatás, akkor a hajnali futás is. – néztem rájuk, majd sarkon fordultam és egyenesen a fürdőbe vettem az irányt.


Ahogy hámoztam le magamról a ruháimat egyre nagyobb bűntudatom lett, hogy így beszéltem velük. Lehet túl kemény voltam. Ez nem egy túlélő tábor és én nem a kiképzőtiszt vagyok. Nem kellett volna azokat mondanom, főleg nem ilyen hangsúllyal. Sosem ordibáltam még, pláne nem a csapattársaimmal. Muszáj volt lenyugtatnom magam. Beléptem a fürdőkádba, majd a testemre engedtem a meleg vizet. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat, mikor egyik kezemet a csempére tettem, úgy támasztottam a falat. Hatalmas űr volt a lelkemben miattuk. Az összes szó, ami elhagyta a számat, azok megbánást találtak. Miért érzem azt, hogy rosszat tettem? Leader vagyok, az a dolgom, hogy vezessem őket és segítsek nekik. Ha rosszul viselkedtem, a szüleim engem is megszidtak, valamikor ők is üvöltöztek. De sosem akartak ezzel bántani engem. Vajon ezt a többiek is tudják rólam?


Hallottam, ahogy a fürdő ajtaja kinyitódik, majd ugyanazzal a lendülettel be is csukja valaki. Elzártam a vizet, majd szépen lassan elhúztam a zuhanyfüggönyt. Kyungsoo ácsorgott a csap mellett, kezében egy törülköző, amit az enyémbe nyomott. A derekam köré csavartam, majd leültem a földre a falnak támasztva a testem. Nem szólt semmit, nekem meg bűntudatom volt, amiért az előbb az ő fejét is leordítottam.


- Mielőtt bármit is mondanál; összetakarítottak, a maradék alkoholt meg kiöntötték. Minden úgy néz ki, mintha vadonatúj lenne, és egy takarító sem végzett volna alaposabb munkát. A szobájukban vannak, és azt üzenik, sajnálják.


- Mégis, micsodát? Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért ennyire lehordtam őket. Nem szabadott volna ordibálnom…


- Sejtettem, hogy rosszul fogod magad érezni emiatt! – mosolyodott el halványan, majd leült mellém a földre. – A kiakadásod miatt tették. Még sosem láttunk ennyire dühösnek és őszintén; piszok ijesztő volt. Már megszoktuk a mindig kedves, megértő és nyugodt Suho leadert, épp ezért a haragos oldalad miatt jöttek rá, hogy átlépték a határt. Szerintem ez most egy életre elijesztette őket. És ne érezd magad rosszul a miatt, mert jó vezető vagy! Ez a mi sarunk volt és te elegyengetted. Meglepően jó leadere vagy az Exo-nak. – azzal felállt mellőlem, majd elment.


Nem éreztem jobban magam, pedig D.O. szavai megnyugtattak. Lehet, hogy az ordibálás még megengedett volt, abban a helyzetben, de tudtam, ezzel csak még jobban megbántottam valakit. Még élénken bennem volt Lay viselkedése a kocsinál. Idegesített, hogy nem tudom mi baja pont velem. Mit tettem ellene? Hogy hozhatnám rendbe, ha azt sem tudom, mit csináltam? Nem beszélhetek vele, nem áll velem szóba. Haragszik. Mintha egyenesen menekülne előlem. Sosem voltam vele annyira közeli viszonyban, mint mondjuk Kai Sehunnal, de ők legjobb barátok, hiszen mind a ketten a maknae line-ban vannak. Viszont Lay és én nagyon távol álltunk egymástól. Ő az Exo-M vezető táncosa én pedig az Exo és az Exo-K leadere vagyok. Jó a kapcsolatunk, de sajnos sosem volt nagyon szoros. Ettől függetlenül mindig szerettem a közelében lenni. Figyelni a mozdulatait, valamikor hallgatózni, ahogy gitározik, s mellé énekel, de egyszerűen beszélni is nagyon jó volt vele. Most meg megbántottam valamivel, amiről nem tudok. Ráadásul még ordibáltam is vele. Hogy tudnék ezek után a szemébe nézni? Hogy kérjem meg, hogy legyen a tánctanárom? És egyáltalán…


Miért csak Lay-vel foglalkozom ez ügyben?

2. fejezet

2. fejezet





Lay Pov






Ahogy a többiek kimerült arcát figyeltem, csalódottan vettem tudomásul, hogy ma már többet nem fogunk próbálni. Pedig nagyon szerettem volna. Kiskoromban nem is éreztem hiányát a testmozgásnak, de amint a gyakornoki éveim alatt elsajátítottam a táncot, rádöbbentem, mennyi mindent vesztettem. Kimaradtam milliónyi apró gyönyörből; ahogy átadod magad a zenének, s úgy ringatod a tested az talán még a szeretkezésnél is jobb. Mintha egy teljesen másik világba kerülnék, miközben táncolok; olyankor nem számít semmi, kicsi boldogság momentumok adódnak össze bennem így összeállva egy hatalmas élvezetté. Ezáltal sosem érzem fáradtnak magam, csak mikor már kikerülök az extázisból. Még Kai is meg szokott döbbeni rajtam, de számomra sokkal furcsább, hogy ő nem érzi ezeket. Érthetetlen.


No meg a táncnak több remek tulajdonsága is van. Formálja a testet, ízléses idomokat ad nőknek és férfiaknak egyaránt. Főleg Suho hyung a legelőnyösebb tánc közben. Észre sem veszi, pedig így van; a karjain megfeszül az izom, kiemelve szálkás bicepszét. Fellépéseken ingét mindig kicsit kigombolja, így sokan betekintés nyernek a mellkasára, amin apró izzadtság cseppek szoktak megjelenni. A mai gyakorlás után is így nézett ki. JoonMyun nem tudja, de gyönyörű; főleg az ilyen pillanatokban. De ekkor még ő is lihegve engedett minket haza. Be kell vallanom nagyon csalódott voltam. Táncolni akartam; velük. Vele. De ahogy elmúlt az extázis, és visszacsöppentem a való világba, elfogott a fáradtság. Utálom ezt az érzést. Sosem tudtam visszahelyezni magam abba a másik világba így nem nyertem energiát; vagyis nem táncolhattam.


Összepakoltam a cuccaimat és elindultam a többiekkel hazafelé. Már épp szálltunk volna be a kocsiba, mikor észrevettem, hogy Suho hyung nincsen velünk. Kris felé vetettem a pillantásom.


- Most vagy az agyamra ment a sok mozgás, vagy Suho tényleg nincs itt! – böktem ki hirtelen, mire Yifan körbenézett és igazat adott nekem.


- Valóban. Biztos még a táncteremben van. Valószínűleg megint előjött a maximalista gondolkodása, és tovább gyakorol. – nevetett. Ez jellemző rá. Épp készültem visszafordulni, mire Kris megragadta a kezem.


- Hova mész?


- Hyung-ért.


- Maradj a többiekkel. Majd én visszahozom az elveszett báránykát. Addig szólj a sofőrnek, hogy nélkülünk ne induljon vissza! – vetette fel az ötletet, mire én csak helyeslően bólintottam. Egy pillanatig néztem a leaderem hátát, majd elöntött egy furcsa érzés. Valamiért nem akartam, hogy Kris hyung menjen vissza érte. Én vettem észre, hogy nincs velünk, épp ezért Nekem kellene mennem, nem? Hirtelen rossz kedvem lett; mint amikor egy kisgyerek bevágja a durcát. Megsértődve baktattam a többiek mögött, hallgatva a vidám beszélgetésüket. Valahogy jogtalanul egyedül éreztem magam. És morcos voltam. Én akartam hyung után menni, azt szerettem volna, ha nekem mondja el, hogy nem tartja magát elég jónak, és én szerettem volna a tudtára adni, hogy nála tehetségesebb emberrel még nem találkoztam. Én… Várjunk csak. Az előbb komolyan ilyeneken járt az eszem?


Már egy ideje a kocsiban ültünk, mire kinéztem az ablakon, s láttam, hogy a két leader rohan az autó irányába. Mikor bepattantak a járműbe Chanyeol csak egy boldog egyben enyhén cinikus „Éljen!” felkiáltással próbált a két vezető tudtára adni, hogy már egy ideje csak rájuk várunk. Suho és Kris erős vigyorral a fejükön kértek tőlünk elnézést; majd haza indultunk. Egész úton egy mukkot sem szóltam. Nem mintha annyira beszédes lennék, de még az átlagnál is némább voltam. Próbáltam azt tettetni, hogy alszom, így lehajtott fejjel gondolkoztam.


Annyira elbambultam, észre sem vettem, hogy hazaérkeztünk. A mellettem lévő ajtó kinyílt, s csak annyit láttam, hogy Suho kedves pillantásai engem fürkésznek. Az egyik kezét az állam alá tette majd jobban felemelte azt, hogy a szemébe tudjak nézni. Éreztem, hogy elpirulok, miközben ő, ugyanazzal a nyugodtsággal és törődést tükröző tekintettel, enyhe mosollyal az arcán figyelt engem. Aztán közelebb került hozzám, majd ráhajolt az ajkaimra és édes csókot nyomott rájuk. A szám automatikus mosolyra húzódott. Először gyengéden ízlelgetett, majd egy kicsit erősebben csókolt. Nyelve keringőt járt az enyémmel, közben az egyik keze az arcomat cirógatta, amitől a hideg rázott. A másikkal a tarkómat fogta, s közelebb húzott magához. Egyre gyorsabb tempót diktált; nyelve fürgébben kezdett mozogni, ami miatt csak izgatottabb lettem. Alig pár pillanattal később éreztem, hogy beleharap az alsóajkamba, majd egy élvezettel teli nyögés hagyta el a számat. Nem tudtam, mi volt az, de azt akartam, hogy folytassa!


- Lay? Lay, ébredj! – hallottam az ismerős hangot, majd kókadt tekintettel Suhóra néztem. Mit ne mondjak, rögtön kinyílt a csipám, és kedvem lett volna ott helyben elsüllyedni. – Megérkeztünk!


- Hova?


- Itthon vagyunk! – nevetett kedvesen. – Már megint elaludtál a kocsiban! – simított végig az arcomon, tipikus anyukás mozdulattal. Zavarban voltam; nem mertem a szemébe nézni, a tenyerem izzadt, az arcom pedig egyre jobban kezdett hasonlítani a paradicsomra.


- Elaludtam? – kérdeztem végül.


- Igen! Már egy ideje próbállak felkelteni, de nagyon úgy tűnt egy álom fogva tartott. Még mosolyogtál is közben. – nevetett halkan.


Csak álmodtam? Az a csók Suhóval, az ajkai, az érintése a nyakamon, a bizsergés, amit magamban éreztem, minden mozdulat csak a fantáziám tudat alatti szüleménye lett volna? Nehéz elhinnem, hisz olyan valósághű volt. Annyira jó volt közel érezni magamhoz… É-én most komolyan ezt gondolom? Az elmémben csókolóztam egy fiúval. Sőt; Suhóval! Miért álmodtam ezt? De ami fontosabb; miért élveztem?

1. fejezet

1. fejezet










Debütálás!


Elsősorban csak ez járt Suho fejében. Vajon a következő nap lesz az? A holnap tartogatja majd a sok gyakorlás, vér és verejték gyümölcsét? Nem tudhatta. De ahogy teltek a napok, JoonMyun egyre közelebb érezte a várva várt eredményt. Az évek kemény munkája nemsokára értelmet nyer. Az esze ugyan nem, de a lelke tudta, hogy hamarosan eljön az a pillanat, amikor az égbe emeli a fejét, és azt mondja; "Megérte!". De tényleg megérte volna?






Suho Pov






"Nehezen merem elhinni. Nem csak az a tény hihetetlen, hogy valóban sikerült a debütálás, de hogy még leader is lettem, az már számomra a józanész határán túl van. Úgy érzem megint hatalmas felelősség zúdult a nyakamba. Tizenegy fiúnak lettem úgymond a "főnöke"; ez azért elég megterhelő tud lenni. Olyan, mintha hirtelen szültetett volna tizenegy gyerekem. Persze nem vagyok egyedül; Kris is leader lett (igaz ugyan, hogy ő csak az Exo-M felállásban) így legalább átérzi a helyzetemet. De akárhogy is nézem, rajtam így is nagyobb a teher. Hogy fogom én ezt bírni?"


Akkoriban ilyenek jártak a fejemben. Oké, ez nem volt olyan régen, de ennyi idő tökéletesen elég volt, hogy rájöjjek; tévedtem. Nem tizenegy embernyi teher zúdult rám. Akkor azt hittem, majd úgy kell viselkednem velük, mint a főnök az alkalmazottakkal. Ostobaság, nem? A velük való kapcsolatomat sokkal inkább testvérinek tartom, mint munkahelyinek. Olyanok vagyunk, akár egy hatalmas család, különböző népcsoportokból. Barátokra leltem, akiket néha utasítanom kell erre meg arra. Mintha az anyukájuk lennék. Bíztatom őket, segítek nekik, olykor keményebben viselkedem. Fárasztó? Igen. Megbántam, hogy belementem? Egyáltalán nem. Már csak miattuk sem. Boldog vagyok. Végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam, olyanokkal, akiket nagyon szeretek és becsülök. Talán az előbbiből túl sok is van.


Egészen estig gyakoroltattam velük a koreográfiát, hogy tökéletesen menjen. Mivel nagyon maximalista vagyok, szerettem volna, ha tényleg kitesznek magukért. Sikeresen lefárasztottam őket. Kivéve Lay-t. Ő csak csendesen és halál lazán ácsorgott arra várva, hogy folytassuk a próbát. Mindig is csodáltam az energiáit. De nem kellene meglepődnöm, született táncos. Pedig gyakornoki évei előtt sosem tanult. Ezt azért elég nehéz elhinnem. Bevallom sokszor nagyon irigy, vagyok rá; jól énekel, a mozgása fantasztikus, a rap is benne van az önéletrajzában, plusz szerény és a külseje sem utolsó.


Ahogy állt ott a többiekre bambulva, azt hittem eldobom az agyam. Komolyan még táncolni szeretne? Még Kai is lihegve ült a földön, abban a reményben, hogy elengedem őket mára. Az ilyen pillanatokban döbbenek rá arra, hogy a gyakorlásom az évek alatt semminek tűnik az igazi tehetségek mellett. Ahogy ezen pörgettem a már fáradt kerekeimet, észre sem vettem, hogy minden szempár rám szegeződik. Valószínűleg a válaszomra vártak.


- Jól van, a mai napra ennyi szerintem elég lesz – pattantam fel a földről, mire mindenki a megkönnyebbültségtől sóhajtott. Kettőt sem pislogtam, a táncterem már majdnem üres volt. Azért hangsúlyozom, hogy majdnem, mert én még ott maradtam. Elég sokáig. Csak ment a zene én pedig folyamatosan csak mozogtam, hibáimat fejlesztve. Észre sem vettem, hogy nem voltam egyedül.


Ahogy megfordultam, Kris mosolygó arcával találtam szembe magam. Egy pillanatra megállt a szívem, mivel abban a hitben gyakoroltam, hogy egy magamban vagyok. Mellkasomra tettem a kezem, nagyot sóhajtottam, majd fáradtan rá néztem.


- Mikor jöttél vissza?


- Körülbelül tíz perce állok itt! Csodálkoztam is, hogy nem veszel észre, hisz' egész végig a tükör előtt táncoltál. - lépett közelebb.


- Hogyhogy nem a többiekkel vagy?


- Először én is hazamentem velük, de aztán feltűnt, hogy te hiányzol a kis családból. Sejtettem, hogy itt megtalállak. Mindig tovább bent maradsz, ha úgy érzed nem vagy tökéletes.


- Baj, hogy maximalista hajlamaim vannak? - nevettem el magam, mire Kris arcán is megjelent az a tipikus mosolya.


- Dehogy. Sőt, én megértem, hogy jobb akarsz lenni, ami a te esetedben természetes, hiszen ilyen vagy.


- Akkor, hol itt a probléma?


- Csak látom, hogy sokat gyakorolsz. Viszont nem fejlődsz! - felelte lazán, mire egy kicsit megsértődtem.


- Hát kösz a bókot. Ezzel sokat segítettél.


- Félreértesz Suho. - mosolyodott el, majd még közelebb lépett. - Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy egyedül nem fogsz sokat haladni. Kellene melléd egy tanár!


- Nem is tudom Kris... - kezdtem - Nem szeretném, hogy egy vadidegen táncoktató mondja a szemembe, hogy béna vagyok.


- Ki beszélt itt idegenről? Három fő táncos is van a csapatban, pluszban még olyanok, akik nagyon jók. Kérj meg valakit, biztosan szívesen foglalkoznak majd veled. - mosolyodott el, majd átkarolta a vállamat, ezzel azt jelezve, hogy menjünk haza.


Nem is volt rossz az ötlet. Csak azt nem értem, hogy amikor Kris előhozta ezt, miért Ő jutott legelőször az eszembe?