31. fejezet

31. fejezet






Suho Pov






Magam sem tudom, hogy pontosan mi ütött belém, mikor hazaértem, és gyakorlatilag szabad utat adtam mindenkinek. A Daeguban töltött hetek teljesen kicseréltek; új embereket ismertem meg, akik hasznos tanácsokkal láttak el a jövőmet tekintve, s az ottani levegő, valahogy kitisztította az elmémet.


Mikor megérkeztem a forgatás helyszínére, szívem szerint fejbe lőttem volna magam, de helyette a szerepemre koncentráltam. Amíg ott voltam, szinte semmi időm nem maradt arra, hogy agyaljak a Jongdae - Minseok ügyön. Aztán, szó szerint, egyik pillanatról a másikra, megvilágosodtam; pontosan annyit kellett volna gondolkodnom a kapcsolatukon, mint amíg Daeguban voltam: Semmit. De, önmagamhoz méltóan, azért is elkezdtem pörgetni a fogaskerekeimet ezen az ügyön, s napokig nem hagyott nyugodni a dolog. Rá kellett döbbennem arra, hogy csak azért, mert szétválasztom őket, még nem fognak másképpen érezni a másik iránt ráadásul, azaz állapot, amiben voltak, felért egy öngyilkossággal; Minseok nem mosolygott, nem volt kedve a tánchoz, s csak Jongdae után sóvárgott, akinek nem jött ki tiszta énekhang a torkán, s minden reggel olyan ábrázattal ébredt, mint akinek háromszorosra duzzadtak a szemei. Csak őket kínoztam azzal a szituációval, s eredményt sem igazán hozott a „bölcs” döntésem. Mégis, a legfőbb ok, amiért megengedtem azt a szerelmet, az végig ott lebegett a szemem előtt; előttünk is képesek voltak az egész kapcsolatot titokban tartani, pedig tizenketten vagyunk összezárva egy lakásban, így tényleg hatalmas profizmus kellett ahhoz, hogy abszolút inkognitóban maradjon az a szerelem. S ez volt az a valami, ami arra kényszeríttette, nem csak a lelkiismeretemet, de a józan eszemet is, hogy engedélyezzem Jongdae és Minseok kapcsolatát.


Azóta, mintha minden visszatért volna régi kerékvágásba; ugyanolyan színvonalban és tempóban dolgozunk, mint a debütálás kezdetekor, mindenki vidám, s tényleg észrevehetetlen Minseokék szerelme. Mármint látszik, hogy néz egymásra az a kettő, de tekintettel vannak ránk, és a romantikus dolgaikat nem a szemünk láttára intézik. A legintimebb pillanatuk előttünk, csupán egy szájra pusziban nyilvánult meg, amit Chanyeol és Baekhyun még kifejezetten aranyosnak is talált. Ennyit az állítólagos homofóbiánkról...


De mivel fogom én elütni az időt, ha nincsenek problémák? Sajnos, azt kell mondanom, még mindig van egy-két dolog, ami nem hagy nyugodni; például Luhan és Tao miért, ellenezte olyan hevesen Minseokék kapcsolatát? És Chanyeol meg Baekhyun? Ez mindig bökte a csőröm, de csak jóval a történtek után határoztam el, hogy mélyebben foglalkozni kezdek a dologgal.


Egyik nap, mikor tényleg semmi programom, vagy elintéznivalóm nem akadt, előtört belőlem a lelkizős kamaszlányos énem, amit mindig is el akartam titkolni mások elől, de azon a napon hasznát vehettem; kedves mosollyal fejemen léptem be Luhan szobájába, ki akkor épp valamiféle könyvet olvasott, melyet abban a pillanatban eldugott, mihelyst megpillantott.


- JoonMyun...


- Zavarok?


- Dehogy – rázta meg zavartan fejét, majd közelebb csúszott ágyán, hogy rendesen szemeimbe tudjon nézni. – M-miért jöttél?


- Csak gondoltam, dumálhatnánk egy kicsit. Tudod úgy, mint mikor még gyakornokok voltunk; emlékszel milyen sok időt töltöttünk el egymással?


- Persze – felelte halvány pírral orcáján.


- Klassz lenne, ha újra beszélgetnénk egy kicsit.


- JoonMyun, te valamit akarsz, jól tippelem? – mosolyodott el halványan, ahogy kedves tekintettel pillantott rám, rögtön rájőve arra, mi is a célom.


- Csak tudni szeretnék valamit.


- Mi az? Kérdezd meg nyugodtan, elvégre barátok vagyunk.


Luhan őszinte kisugárzása biztatást adott nekem abban, hogy végre feltegyem neki, az ominózus kérdésemet.


- Amikor kiderült, hogy Jongdae és Minseok együtt vannak, tudod egy kisebb háború alakult ki itthon, és mindenki valakinek az oldalára állt. Csak azt szeretném tudni, hogy a kötelesség tudatodon kívül, volt-e olyan ok, amiért nem támogattad az ő kapcsolatukat?


- Ennél diplomatikusabban nem tudtad volna megfogalmazni?


- Csak válaszolj! – löktem kissé oldalba, cukkoló hangvétele miatt.


- Ha nagyon tudni akarod, akkor igen. Volt másik okom.


- Igazán? És micsoda?


- Tudod, erről nem szívesen beszélnék; személyes ügy, és a mai napig is frusztrált vagyok miatta.


- Frusztrált? – lepődtem meg Luhan kissé szégyenlős, enyhén talán gondterhelt arcán. Mindenképpen tudni akartam, mi a baja. – Akkor pláne el kéne nekem mondanod; bármi is legyen, én nem fogok ítélkezni.


- Hát... Tudod aznap este, mielőtt ez az egész bejelentős dolog megtörtént volna, Sehun mondott pár dolgot.


- Mint például?


- Az egész monológja nagyon zavaros volt; először valami lányról kezdett beszélni, aztán a gyakornoki időszakról, a végén pedig kilyukadtunk nálam.


- Nálad?


- Ühüm – bólogatott a babaarcú. – Nagyon sokat beszélt rólam...


- De, ha Sehun csak áradozott, hol itt a probléma?


- Ott, hogy a végén szerelmet vallott.


- TESSÉK?!


Szemeim úgy kerekedtek ki, mint két hatalmas teniszlabda, hisz a döbbenetem, teljesen átvette az uralmat felettem. Sehun...? A kis maknae, az ártatlan kölyök, a saját neméhez vonzódna? Ráadásul pont Luhan? Ha ezt, valamelyik rajongónk megtudja, a végén még kiírja Twitter-re: „HunHan is real!”. Már csak ez hiányozna.


Luhan félénken ült előttem, akár egy félős kislány, aki nem mer szóba állni idegenekkel. Mély sóhajok közepette dörzsöltem orrnyergem, majd fáradtan meredtem a fiúra.


- És te mit válaszoltál?


- Hogy én is szeretem.


Na, itt fulladtam meg majdnem a meglepetéstől. Luhan is? De, ha ő is az... Akkor miért?


- Ne haragudj, de én ezt nem értem.


- Mit nem lehet ezen érteni? Sehun és én kölcsönösen szimpatizálunk a másikkal, és többet érzünk egymás iránt, mint barátság.


- Nem erre gondoltam; Ha te is meleg vagy...


- Nem vagyok meleg!


- Nem? Akkor Sehun titokban lány, vagy mi?


- Aish, JoonMyun! – durcásodott be, akár valami kamaszlány. Ha kettejük közül valaki lány, az tuti nem a kis maknae. – Ezt nem értheted.


- Akkor magyarázd el!


- Ez kicsit komplikált...


- Luhan, csak mondd! – siettetem kicsit, mert már kissé fárasztott a félénksége. Oké, én sem szívesen beszéltem volna ilyen témáról, de ha már elkezdte, fejezze is be!


- Tehát... Nekem nem tetszenek a férfiak. Mármint, nem vonzódom hozzájuk szexuálisan, vagyis téged nem talállak úgy dögösnek, mint egy nő.


- Kösz.


- De különösebben a másik nem iránt sem érzek vonzalmat.


- Tehát aszexuális vagy? – kérdeztem rögtön, amint megemésztettem szavait. A babarcú csak homlokráncolva rázta fejét, jelezve, hogy tévedtem.


- Nem, mivel Sehun iránt érzek vonzódást.


Lágy mosoly terült szét arcomon, ahogy megértettem, mire is akart kilyukadni kínai csapattársam. Borzasztóan édes volt, ahogy bevallotta nekem, mit érez a maknae iránt.


- De Luhan; Ha szerelmes vagy Sehunba, miért akadtál ki annyira Minseokékon?


- Nem tudom. Talán tudatalatti féltékenységből, esetleg józanészből... Vagy csak a sokktól.


- Ne haragudj Luhan, de nem azt mondtad, hogy baj van?


- De igen.


- Csak, mert én az elmondottak alapján úgy érzem, minden a legnagyobb rendben van; szerelmes vagy, Ő viszontszeret, vannak barátaid, karriered. Hol itt a gond?


- Hát tudod... Izé... – dadogott zavartan, de most teljesen máshogy, mint előtte. Mintha egy olyan kényes témát kezdtem volna el feszegetni, amit még ő is kínosnak tart. – Sehun és én még nem... khm... nem feküdtünk le egymással.


- Oh te jó ég! – akadt meg bennem a levegő. – Szerintem erről Minseokkal kellene beszélned, nem gondolod?


Bólintott, s ezután a szituáció kezdett nagyon kínossá válni, így dadogva, össze-vissza zagyválva valamit, elköszöntem Luhantól, s kimenekültem a szobájából. Annak ajtójának támaszkodva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. Ezek után oda se merek menni majd Taohoz, Baekhyunról és Chanyeolról nem is beszélve!