27. fejezet

27. fejezet






Kris Pov






Ahogy figyeltem az elhomályosulni készülő autót, melyben JoonMyun ült (valószínűleg megkönnyebbült lélekkel), elfogott a fáradtság. Ugyan, azon az este tele voltam még energiával, tudtam, mi fog rám várni az elkövetkezendő hónapokban. Bár tényleg nyugodt szívvel küldtem el leader társamat, magamban éreztem mekkora terhet, veszek le a válláról, már pusztán azzal, hogy bíztatóan mosolygok rá, miközben meggyőzöm arról, hogy a filmszerep, amit elvállalt, neki való. Arra persze akkor nem is gondoltam, mi lesz velem, a többi tízzel együtt. Pláne a történtek után.


Suhót néhány hét alatt idegileg kikészítette a saját döntése, amit csak miattunk hozott meg. Nem akarta beismerni, de látszott rajta, hogy marja a bűntudat. Istenem, mikor tanulja már meg, hogy az objektív döntései nem befolyásolják iránta az érzéseinket?! Biztos vagyok benne, hogy Chen és Xiumin nem gyűlölik őt, egyszerűen csak csalódottak. Amit megértek, hisz valóban nincs annál szörnyűbb, mikor az embert elválasztják attól, akit szeret. Szeretet... Mennyi mindent jelentett, most mégis csak egy egyszerű szónak tűnik. Ki hitte volna, hogy az értelme egyik perctől a másikra ilyen könnyen megváltozhat.


Ahogy sóhajtozva baktattam vissza a lakásunkba, úgy éreztem nyelőcsövem, eldugul. Képtelennek tűnt nyelnem vagy levegőt vennem, így szinte fuldokolva értem be az előszobában, majdnem ráesve a kint felejtett cipőkre. Mellkasom szorított, felállni nem tudtam. Egészen addig, míg két erős segítő kéz meg nem ragadott, s úgy emelt fel, mint egy épp menekülő kölyökkutyát.


- Basszus Yifan, jól vagy? – suttogta rémült ábrázattal a vörös hajú.


- Megvagyok.


- Nem úgy tűnt.


- Semmi bajom, oké? – ingerültségem oktalan volt, és ezt Lay is pontosan tudta. Mégis megemeltem a hangomat, pedig nem állt szándékomban gorombának lenni. Csak mostanában nincs okom a jókedvre.


- Jó, ha nem akarod, akkor ne mondd el!


Yixing sértődöttnek tűnt. Ráadásul a történtek után nem akartam vele is összeveszni.


- Ne haragudj. Csak egy kicsit feszült vagyok.


- Tudom. – Halvány, de fájdalmas mosolyával együtt, egyik keze hirtelen a vállamon kezdett pihenni, nyugtatás képpen. – Elhiheted, nekem se könnyebb.


- Sejtem. Beszéltél az óta Yoorával?


Válasz helyett, csak aprót bólintott, méltó komolysággal. Ennyi nekem tökéletesen elég volt. Pontosan tudtam, ez mit jelent és többet nem is akartam erről szót ejteni. Nincs most időm Yixinggel és Yoorával foglalkozni, és ezt Lay is érezte. Az itthoni helyzetet kell először helyrehoznom, és csak utána foglalkozni a többivel.


- Kösz a megértésedet. Ígérem kárpótolni foglak, csak időre van szükségem.


- Nekem kérlek, ne szabadkozz! – Mosolya kedvessé változott, mely mindig bűntudatot keltett bennem. – Nagyobb szart kell rendbe raknod, mint valaha. Ráadásul – s itt egy kicsit közelebb hajolt – az én kárpótlásom, jelenleg is úton van.


Hamiskásan rám kacsintott, majd magabiztos küllemmel és határozott léptekkel ment be szobájába, mely halkan csukódott be utána. Egyedül álltam a folyosón. Az összes ajtó zárva volt, semmiféle neszt nem hallottam sem onnan, sem pedig a dorm többi részéről. Fáradtan vonszoltam el magam a konyhába, hogy egy erős kávéval felélesszem bennem az energiát. Tudom, este nem szokás koffeint inni, de mindenki bekaphatja, nekem szükségem volt rá. El is kezdtem főzni a fekete löttyöt, mégis, mikor készen lett nem tudtam legyűrni a torkomon. Túl forró volt, túl keserű majd túl édes. Az íze kiégette a torkomat, és rosszul esett minden korty belőle. Mégis leküzdöttem, hisz nélküle nem bírtam volna felébredni.


Amióta Suho eltiltotta Xiuminékat egymástól, rossz szájízzel élem a mindennapokat. Még D.O. főztjei sem ízlenek, de lenyelem az utolsó falatot is, műmosollyal a fejemen, hogy csapatunk anyukája ne aggodalmaskodjon. Öt kilót fogytam, gyengének és tehetetlennek érzem magam. JoonMyun egy lavinát indított el; először ő menekült el, és most jönnék én. De bármennyire is szeretnék ebben a helyzetben elrohanni, nem tehetem. Az önzőség lenne. Pláne úgy, hogy nekem okom sincsen elmenni. Suho szemére nem vethetjük a gyávaságát, hisz neki kellett kimondani azt, amit senki sem mert: A kötelesség előrébb áll, mint a személyes érzések. És én ezt csak most értettem meg. Azon az estén haragudtam rá; azt hittem pusztán a személyes gondolatai miatt cselekedett úgy. Tévednem kellett: Suho túl jólelkű ahhoz, hogy valakinek a boldogsága útjába álljon. Mégis a többség érdekében megtette; mi ez, ha nem igazi vezér egyéniség? De van egy hatalmas hibája; az nem más, mint a bűntudat. Ez egyszer még az egészsége rovására fog menni. Kialvatlanság és lehangoltság: ezek mind a lelkiismeret furdalása miatt keletkeztek benne. Túl együtt érző ember Ő; csak emiatt nem tartom tökéletes leadernek.


A hatalmas némaságban egy apró neszre lettem figyelmes; ijedten fordultam hátra, mintha csak szellemet láttam volna. Helyette egy enyhén kócos hajú, kissé álmos panda fiút pillantottam meg, ki még akkor is olyan haragosan figyelt, mint azon az estén, mikor leordította fejemet. Kővé dermedve álltam előtte, azt sem tudva mondjak-e valamit, vagy inkább kussoljak. A gyilkos barna szemekből ítélve, a csöndben maradás mellett döntöttem.


Pillantását elkapva rólam lépett a hűtőhöz, ott matatva alig pár centire tőlem. A verejték, homlokomon mentén pergett le arccsontom mellett, úgy zuhanva le a földre. Ez ismétlődött, a fájdalmasan lassú másodperceken keresztül, mígnem belém csapott egy furcsa gondolat. Mindig is egy határozott férfinek tartottam magam; akkor miért pont Taotól féltem? Remegő ajkakkal fordulta a fiatalabb felé, alig halható szavakat suttogva.


- Tao...


- Mi van? – Hangja éles és bántó volt. Ki sem emelte fejét a hűtőből; csak folytatta a kutakodást.


- Nem kéne felemelned a hangod!


Megdermedt. Lassan, kínzó tempóban emelkedett fel, hitetlenkedve bámulva rám. Egy pillanatra komolyan azt hittem bever nekem egyet.


- Esetleg nem volt megfelelő a hangvételem?


- Hát nem éppen.


- Bocs, nem tudtam, hogy veled csak formálisan lehet beszélni.


- Az utóbbi hetekben egyáltalán nem beszélsz velem, szóval ezt haladásnak veszem...


- Csak mondd már mit akarsz!


Kibaszottul fájtak a szavai, de ezt nem mutathattam ki. Pont nem így és nem neki.


- Csak tudni akartam, miért?


- Mit miért?


- Mégis miért ellenezted annyira Minseokék kapcsolatát? – Egyenesen íriszeibe meredtem, komoly és férfias tekintetemmel, amivel általában meg tudtam félemlíteni, ha azt kellett. De semmi hatása nem volt. Ugyanúgy érzelemmentes ábrázattal vizslatott.


- Azt hittem egyértelmű volt. Mégis mit hittél?


- Őszintén? Többször megfordult már a fejemben, hogy csak miattam.


- Marha vicces vagy! – röhögött fel cinikus hangvételben, majd ismét rám meredve kezdett beszélni. – Ennyire azért ne legyen nagy az egód. De ha tényleg tudni akarod; csak azt mondtam, amit Suho. És talán egy kicsit durván fogalmaztam, de az nem miattuk volt. És itt lesz igazad; rád voltam kiakadva.


- De miért?


Értetlenségem miatt levetettem magamról a „Cold Guy” álarcot. Helyette csak a komoly kétségbeesés látszódott rajtam; nem akartam elveszteni a legjobb barátomat egy ilyen miatt. Próbáltam kérdésekkel bombázni, de ez az egy is csak nagy nehezen jött ki belőlem. S ahogy arcát fürkésztem, továbbra sem kaptam választ. Viszont ő egyre idegesebben pislogott rám. Mint aki, nem akar elhinni valamit. Komolyan nem értettem őt.


- Hihetetlen mennyire hülye vagy! – Vágta összeszorított fogakkal a képembe, majd ingerülten visszasietett a szobájába. Én pedig megsemmisülten álltam továbbra is, ugyanazon a helyen. De nem sokáig. Ott helyben roskadtam össze, több lila foltot is szerezve. Kétségek közepette túrtam bele a hajamban, megmarkolva néhány tincset, így téve próbára hajhagymáim erősségét. Összeszorítottam szemeimet, mintha csak valamit ki akarnék zárni az elmémből. De ez nem így volt. Csupán meg akartam akadályozni, hogy a sós könnyeim ne törjenek utat maguknak. Ez nem sikerült. Halkan szipogva, magamba roskadva sírtam, egyedül, méltóságtól megfosztva.






**






Néhány nappal később egy kedd reggelen, az asztalnál szopogattam egy forró teát, feldagadt szemekkel, egymagamban. Kibaszott szarul éreztem magam. A halántékom lüktetett, minden pislogás fájdalmas volt, a szárazérzet miatt, amely kikészített esténként. A sok orrfújástól kisebesedett az orrom, s falfehér bőröm mellett ijesztően pirosnak tűnt. Szarul voltam, és úgy is néztem ki; nem kell ezen semmit sem szépíteni.


Ahogy próbáltam leküzdeni az utolsó kortyokat a teából, lépéseket hallottam magam mögött. Ijedten kaptam oda fejem, s Lay furcsálló tekintetével találkoztam. Komolyan, ettől a sok lopakodástól egyszer még szívrohamot fogok kapni.


- Elég szarul festesz. Mint akin most ment át egy busz.


- Hidd el, úgy is érzem magam.


- Még most sem akarod elmondani, mi bajod? – kérdezte, miközben kihúzta a mellettem lévő széket és letelepedett rá.


- Az én problémám csak rám tartozik.


- Ez tipikusan te vagy.


- Igazán? – húztam fel a szemöldököm, ahogy mosolygó fejét vizslattam.


- Ja. Önzetlenül segítesz másoknak, mint például nekem, de te nem fogadod el másét. Még elárulni sem vagy hajlandó. De miért?


- Nem tudom. Csak nem akarok másokat terhelni a gyerekes gondjaimmal.


- Ha ezek miatt sírsz, akkor egyáltalán nem nevezhetők gyerekesnek.


Döbbenten kaptam rá tekintetem, mire ő szánakozó szemekkel vizsgálta arcomat. Ellenkezni sem volt kedvem, csak tudni akartam. Aish, a folytonos tudásvágy is ki fog egyszer nyírni, tudom.


- Ezt, honnan tudod?


- Nem kell ehhez atomfizikusnak születni, hogy fel tudjam ismerni az átsírt éjszaka nyomait egy barátom arcán.


Nem feleltem. Némán hallgattam Yixing kedvesen csengő hangját, ami azon a reggelen, nyugtatóan hatott rám.


- Nem kell elmondanod, ki vagy mi miatt sírtál, csak engedd meg, hogy tanácsot adjak.


- És mit akarsz mondani?


Ajkai mosolyra húzódtak.


- Ne hagyd magad lerázni. Hidd el, megéri!


Válaszomat meg sem várta; egyszerűen faképnél hagyott. Ne hagyjam magam lerázni? Mégis mit akart üzenni ezzel? Mondjuk ez még mindig jobb, mint mikor csak úgy idézetekben beszél. Na azzal ki lehetne kergetni a világból. De még, hogy normálisan adott tanácsot, így sem értem mit akart ezzel. Mit kellene tennem?


A délután hamar elrepült. Kettőt pislogtam és rögtön este lett. Világ életemben utáltam, mikor a Nap helyett a Hold jött fel. Sötét volt, nem láttam semmit; ráadásul olyan magányos hangulatom lett miatta, minden alkalommal. Egyedül éreztem olyankor magam, s tehetetlennek. Utáltam, de aznap nem zavart. Kifejezetten tetszett; akkor nem a félelem volt az úr. Úgy éreztem azon az éjszakán bármit megtehetek, senki nem tudja meg. Az éj titokzatos leple alatt marad, örökre. Jóvá akartam tenni dolgokat, és elfelejteni miért utáltam magam. Mindent kizárni és csak cselekedni. Azon az estén sikert akartam aratni, s végleg befejezni az álomba sírást.


Este tízkor halk, de határozott léptekkel haladtam egy bizonyos ajtó elé, ahol percegik csak toporogtam. Izgultam; jobban, mint a színpadon valaha. Csak Lay szavai ismétlődtek bennem: „Ne hagyd magad lerázni!”. Ígérem Yixing, így lesz.


Halkan megkopogtattam az ajtót, s némán vártam a reakciót. A fából készült nyílászáró kitárult előttem, s egy meglepett Tao pislogott rám másodpercek erejéig. Mielőtt még megszólalhatott volna, egyik kezemmel befogtam a száját, úgy toltam befele magunkat, miközben másik kezemmel bezártam az ajtót. Heves ellenkezés volt a reakciója, így nem sokáig tudtam némán intézni a dolgokat. Kezemet ellökte, s idegesen kezdett bele monológjába.


- Te mégis mi a faszt művelsz?!


- Beszélnem kell veled!


- Kurvára nincs kedvem veled beszélni! Takarodj ki a szobámból!


„Ne hagyd magad lerázni!”


- Nem.


- Mi az, hogy nem? Csak, azért mert idősebb vagy, még nincs jogod betolakodni a magán szférámba! Menj innen!


- Addig nem, amíg nem válaszolsz a kérdésemre!


Elhalkult. Idegesen forgatta szemeit, kerülve a pillantásomat. Az alig látható biccentése, jelként hatott rám. Mély lélegzetvétel közben nyugtattam le magam, majd szólaltam meg ismét.


- Miért haragszol rám?


Lejjebb hajtotta fejét.


- Miért nem beszélsz velem?


Semmi válasz. Azt hittem ott kergülök meg.


- Kérlek Tao, csak mondd el miért voltál rám akkor este kiakadva?


Továbbra sem nézett a szemembe, csak a földet pásztázta, válaszra sem méltatva. Nem beszélt, nem mozdult; nem reagált a hangomra.


- TAO!


Kiáltásomat ő szakította meg. Hirtelen emelte fel fejét, s csillogó szemei engem vizslattak. Újra, azaz ártatlan kisgyerek volt, akit a barátomnak nevezhettem. Mégis döbbentem álltam előtte. Ahogy rám nézett, ugyanazzal a lendülettel ragadta meg két oldalt arcomat, s hevesen csókolni kezdett. Teljesen le voltam sokkolva. A kicsi Tao akkor...? Nem tudtam gondolkozni. Az agyam leállt, ahogy megízleltem édes ajkait. Fogalmam sem volt róla, mit művelek, de élveztem. És akkor nem érdekelt semmi sem.


Készségesen csókoltam vissza, kissé belemarva alsó ajkaiba. Ekkor leejtette álkapcsát, utat engedve nyelvemnek. Míg nyelvem keringőt járt szájában az övével, lassan közelebb haladtunk az ágyához. Gyengéden lefektettem, akkor könnyűnek tűnő testét, egy pillanatra sem elszakadva tőle. Egyenesen faltam a pandasrác ajkait, kiéhezetten. Miközben egymásba feledkezve csókolóztunk, ő közben hámozta le rólam a ruhadarabokat. Először a pólómat vette le, aztán végigsimított testemen, én beleborzongtam érintéseibe. Majd szépen lassan letolta a nadrágomat, aztán cirógatni kezdte meredező férfiasságom. Ahogy hozzámért, belenyögtem csókunkba, s elszakadtam tőle. Haja kéjtől csillogó szemeibe lógott, ajkaiból pedig szinte kiment az összes szín, annyira beléjük feledkeztem. Félmosoly húzódott végig arcomon, ahogy ismét megéreztem lágy érintését merevedésemen.


- Kis telhetetlen... – Hangom számomra is idegennek hatott. Túl halknak és nyugodtan tűnt. Pedig ennél izgatottabb nem is lehettem volna. Ismét ráhajoltam igéző ajkaira, melyek egyenesen hívogattak. Mindeközben ő már rendesen mozgatta kezét férfiasságomon, én pedig alig bírtam ki, hogy el ne élvezzek.


Ahogy egyre kevésbé bírtam türtőztetni magam, mozdulataim is gyorsabbak, lettek. Mikor már majdnem elértem a csúcsot, Tao levette kezét rólam, s kiszolgáltatottan feküdt alattam, pimasz mosollyal szája szélén. Hevességemben letéptem róla felsőjét, úgy ízlelve ajkait tovább. Aztán, lentebbre kalandoztam: Nyelvemmel végignyaltam izmos felsőtestén, közben fokozatosan toltam le nadrágját, alsójával együtt. Mikor péniszéhez értem, egy pillanatra döbbenten, álltam meg; el kellett ismernem Tao méreteit. De ezzel sem törődtem sokáig; először puszilgatni kezdtem férfiasságát, majd, amint meghallottam követelődző nyögéseit, nyelvemmel kényeztettem tovább. Minden pillanata mesés volt; ahogy éreztem lüktetését, és ahogy Tao felemelte csípőjét még többet akarva; boldogsággal töltött el. Végül nem kínozva tovább őt, rendesen a számba vettem méretes péniszét. Erősen ráharapott ajkaira, nehogy az élvezettől felsikoltson. Annyira tetszett. Miután rendesen megfeszítettem az idegeit, eltávolodtam férfiasságától, újra ajkaihoz érve. Enyhe csalódottságot fedeztem fel benne, amiért nem elégítettem ki, de valamit valamiért. Miközben újra birtokba vettem csábító ajkait, éreztem, ahogy férfiasságát az enyémhez dörgöli. Belenyögtem ugyan csókunkba, de egy pillanatra sem álltam le. Míg nyelveink keringőt jártak, addig én észrevétlenül belé helyeztem első ujjamat.


Semmi reakciót nem váltott ki belőle. Ahogy mutatóujjamat körülvette a forróság, éreztem mennyire szűk a pandafiú. Ezen könnyen segíthetünk – gondoltam, majd apró, körkörös mozdulatokat kezdtem végezni benne. Erre sem reagált, így nyugodt szívvel párosítottam mutatóujjam mellé egy másikat is, így tágítva tovább őt. Itt már azért felnyögött; ijedten szakadtam el ajkaitól várva valami jelet tőle. Apró bólintások közepette suttogta, hogy folytathatom. Bár kicsit félve, de belévezettem a harmadik ujjamat is, aminél már viszont nehezen tartotta vissza hangosabb nyögéseit.


- Csináld! – hallottam meg halk, de határozott suttogását, mely tudtam, hogy mire utal.


Bizonytalan voltam. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Mégis; eszeveszettül kívántam. És nem csak a testét, magát Taót is. Éppen ezért, lassan beléhatoltam. Egy kisebb kiáltást tompítottam csókommal, ahogy megéreztem a forróságot körülöttem. Olyan kellemes valamit még sosem éreztem; izgató volt és csodálatos.


Lassan kezdtem mozogni benne, közben folyamatosan ügyelve a pandasrácra. Láttam élvezettel teli, már homályos tekintetét, így kicsit nagyobbakat löktem rajta. Majd, egyszer eltaláltam egy pontot, ahol Zitao szemei kipattantak, s azt hittem ott helyben elélvezik. Gyengéden megemeltem őt, hogy az ölembe tudjon ülni, úgy folytattuk a szeretkezésünket. Lihegve csókolgattam nyakát, s éreztem, hogy hatalmas mosoly ült ki az arcára. Tempósan mozgott velem együtt, minden apró pihegésre izgató nyögéseket kiadva. Éreztem, hogy mindjárt elmegyek, de nem akartam Tao előtt elélvezni.


Ahogy egy pillanatra elmerengtem ezen, észre sem vettem, hogy egy meleg fehér valami került a hasfalamra; a kis pandasrác, ívben befeszült háttal hatalmas nyögések közepette élvezett el. Kipiroslott arca, és boldog tekintet láttán nekem se kellett több; nem sokkal utána, beléélveztem.


Ahogy lassan kihúztam magam belőle, halk felszisszenés tört ki Taoból; automatikusan pusziltam meg tarkóját.


Együtt feküdtünk az ágyában. Ő hozzám bújva, én pedig hátát cirógatva figyeltem boldog arcát. És csak akkor ébredtem fel. Ez a csodálatos szex, csak az éjszaka leplében létezhet. Nem tehetem meg azt, hogy titokban ezt csinálom. Nem lenne fair másokkal szemben.


- Tao...


- Igen, gege?


- Ezt nem csinálhatjuk többet.


Ekkor felpattant. Megdöbbent tekintettel vizslatott engem, ki még mindig fekve voltam. Lassan felültem, és egy-két tincset kitűrve szemeiből vártam a válaszát.


- Miért?


- Ugyanazért, amiért Minseok és Jongdae sem lehetett együtt. Kétszínűség lenne ez a részünkről.


- Tudom, de...


- Nincs de, Tao. – simítottam végig arcán, mire ő elkapta kezemet, úgy döntve hanyatt. Fölém támaszkodott, úgy vizslatva arcomat.


- Az én estemben igenis van, de. El sem tudod képzelni, mióta várok erre a pillanatra.


- Sajnálom...


Hisztérikusan mászott le rólam. Csalódottsága szavakban kifejezhetetlen volt.


- Én neked adtam a szüzességemet, Yifan. – Őszintesége megdöbbentően hatott. Akkor és ott el akartam dobni a kötelességemet.


- Mondd Tao: Mégis mit vársz tőlem?