26. fejezet

26. fejezet






Suho Pov






Azaz egy dolog, amiért imádtam az Exo tagja lenni, egyik napról a másikra megszűnt. A családias, testvéri kötelékek egy pillanat alatt kerültek a múlt kedves emlékei közé. Azon az estén, mikor meg kellett tiltanom Jongdae és Minseok szerelmét, valami meghalt a csapatban. Ők ketten már nem beszéltek egymással. Tisztelték a szavam, ezért még közel sem mentek a másikhoz. Persze mindkettejük pontosan tudta, hogy nem így értettem mindazt, amit mondtam. Én nem azt kértem, hogy szűntessék meg a köztük jelenlévő emberi kapcsolatot. Csak a szerelmet tiltottam meg. Mondjuk az, rémesebb, mintha megölnék egy embert. De így volt. Mindkettejükből kipusztítottam azt a valamit, ami azzá tette őket, akik. Megfosztottam őket az igaz boldogságtól. És bár nem jókedvvel tettem, tudom ez volt a leghelyesebb cselekedetem. Mégis mart a bűntudat. Ahogy reggelente az elveszett tekintetükbe néztem, elszorult a szívem. Chen nem tudott énekelni. Nem jött ki rendes énekhang a torkán, képtelen volt koncentrálni, mikor beszéltem hozzá, csak a bánatot láttam barna íriszeiben. A beletörődött vereséget. Ha megpillantotta Minseokot hatalmasakat nyelve rohant az ellenkező irányba. Az idősebb pedig nem mosolygott. Az állandó csínytevőnk, az aegyokirály, egy halvány vigyorszerűséget sem ejtett. Az átlagnál is kevesebbet beszélt, ha meg is szólalt, hangja gyenge és érthetetlen volt. Sokszor könnyes szemekkel pislogott a semmibe, és egy megszólításra sem reagált. Így ment ez hetekig.


Az egyik reggelen, mikor a konyhában egy feketekávét szopogattam, Jongdae settenkedett ki a szobájából. Csak biccentettünk a másik felé, hisz egyikünknek sem volt kedve egy felszínes beszélgetéshez. A lefogyott alakját kirajzolta a hűtő fénye, melyet kinyitott, én meg végig abban reménykedtem, hogy valami hatalmas csirkét vesz ki és az orrom előtt, befalja. Csalódnom kellett, mikor az ásványvizes palackot pillantottam meg a kezében. Halvány, csalódott mosollyal figyeltem a beesett arcát, ahogy kifejezéstelen tekintettel, erőtlen léptekkel megy vissza a szobájába. Csakhogy egy harmadik ember léptei hallatszottak a szobák felől. Minseok elszánt ábrázattal indult a konyhába, mikor Chenbe botlott. Alig egy méterre álltak egymástól, s mind a ketten megmagyarázhatatlan csillogással a szemükben figyelték a másikat. Mintha egy üvegfal választotta volna el őket egymástól; egyikőjük sem volt képes közelebb lépni a másikhoz. Jongdae íriszeiben szomorúság, vágyakozás és fájdalom foglalt helyet, melyek könnyeit előhozták. Xiumin képtelen volt a fiatalabb szemébe nézni, mikor annak lefolyt az első sós csepp az arcán. Öklét erősen szorította, továbbra sem pillantva a főénekesre. Chenből hatalmas sóhaj szakadt fel, mikor ellépett Minseok mellől, s határozott léptekkel tűnt el a sötétségben. Az idősebb kővé dermedve állt azon a helyen, ahol alig néhány másodperccel előtte szembetalálkozott csapattársával. Vállai alig láthatóan remegtek, halkan hüppögve rakta kezeit arca elé. És nekem ott szakadt meg a szívem. Felálltam a helyemről, Minseokhoz léptem, s szorosan átöleltem. Kétségbeesetten kapaszkodott ruhám anyagába, nehogy a kezeim között essen össze. Egy szó sem jött ki belőlem. Csak hallgattam halk zokogását, de segíteni nem tudtam.


- Sajnálom, Minseok.


- Semmi baj. – nézett kisírt szemivel az enyémbe. – Kötelességből tetted. Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat. Te túl jó vagy ahhoz, JoonMyun.


Én pedig abban a pillanatban éreztem azt, hogy egy kibaszott nagy szemétláda vagyok. Xiumin tényleg nem haragudott rám. Láttam, hogy szomorú, és legszívesebben szarna mindenki fejére, hogy együtt lehessen Chennel, de mégsem tette. Nem szegte meg a parancsomat, amit meg sem hoztam volna, de muszáj volt. Míg a többiek harcoltak az igazukért, és egyesek értük, addig ők elfogadták a döntésemet. Tudomásul vették, hogy a csapat érdekében nem lehetnek együtt. És megtették azt, amire én soha nem lennék képes; elengedték egymást. Akaratlanul ugyan, de többet nem volt köztük romantikus kapcsolat. És én ezt tiszteltem bennük. Mégis utáltam magam érte. De vajon, ha visszamennék az időbe, akkorra, mikor még gyakornok voltam; elvállalnám ezt az egészet? Valószínűleg igen. Hisz az volt az álmom, hogy idol legyek. Ráadásul a csapattársaimmal családdá formálódtunk. Viszont, ha akkor tudom, hogy ez ennyi fájdalommal, küzdelemmel, és felelősséggel jár, lehet, inkább meggondolom magam.


Azon a reggelen, nehezen tudtam elállítani Minseok könnyeit. Konkrétan sehogy sem sikerült. Szerencsére a sírást abbahagyta, de az sem az én érdemem volt. Pusztán megnyugodott. Aztán pedig visszavonult a szobájába, néma méltóságban. Ahogy figyeltem távoldó alakját, legszívesebben felpofoztam volna magam. Hogy nem vettem eddig észre, hogy ebben a srácban mennyi erő és tartás van? Kívülről talán cukinak és kisfiúsnak tűnhet, de mindnyájuknál talpraesettebb. És sokkal többet kell elviselnie, mint bárki másnak. Mégis kihúzza magát, s beletörődik a megváltozhatatlan helyzetébe. Bár eddig jobban tudtam volna tisztelni... Aish, JoonMyun! Mekkora egy idióta vagy! Mégis mire menne a szánalmas tiszteleteddel? Tudom, nevetséges vagyok.


Az óra kilencet ütött, én pedig még mindig a konyhában voltam, ugyanazt a kihűlt reggeli kávét iszogatva. Csendben néztem az ablakon beszűrődő napsugarakat, melyek halványan megvilágították a hófehér asztalterítőt. Annak színe enyhén sárgás lett, aztán hirtelen fekete. Egy árnyék takarta ki a nap elől. Egy magas alak, kit akármikor felismerek, ha kell.


- Hogyhogy ilyen korán itt vagy? – kérdezte végig engem fürkészve, de én képtelen voltam egyáltalán feléje fordítani a fejem. A fáradtság és a szégyen nem engedte.


- Hajnalban jöttem. Azóta ezt a fekete löttyöt kortyolgatom.


- És, hogy vagy?


- Ezt miért tőlem kérdezed?


Ahogy lassan a csoki barna szemeibe néztem, az enyhe vonásaival társított békülékeny íriszei, nyugalomra adtak okot.


- Kitől kéne?


- Mondjuk Chentől. Vagy Minseoktól! De biztosan nem tőlem. Mindenesetre hidd el, megvagyok.


- Nem úgy tűnik.


- Kérlek Yifan, ne velem foglalkozz. Inkább velük.


- Mit kéne tennem? – kérdezte egy fokkal élesebb hangon, úgy bámulva vad tekintettel rám.


- Biztos nem azt, amit én csináltam.


- Pont, erről akartam veled beszélni. Elnézést szeretnék kérni tőled.


- Mégis miért? – Hitetlenkedésem jogosabb volt, mint valaha, hisz azon az estén talán Krist érte a legtöbb döbbenet.


- Nem volt igazam. Nem vezető módjára viselkedtem, sem veled, sem pedig a többiekkel. Te viszont jó döntést hoztál.


- Mégis kinek?


- Az Exo-nak, nekünk, a karrierünknek és a jövőnknek. Bármennyire is igazságtalannak tűnt a döntésed, helyes volt. És sajnálom, hogy nem ismertem be. Hidd el, bármelyik másik leader is ezt tette volna, mint te. Én voltam a csökönyös barom, hogy ellenkeztem veled.


- Nem csak te ellenkeztél Kris...


- Kérlek Suho, engedd meg, hogy befejezzem a mondandómat. Utána végighallgatom a tiédet is, csak most az egyszer; maradj csöndben.


Sosem mertem ellenkezni vele. Bár formailag a felettese voltam, túlságosan tiszteltem őt ahhoz, hogy parancsolgassak neki. A munkában én vezettem a csapatot, de minden másban Kris volt az igazi vezető.


- Szóval – kezdte. – Tudom, hogy haragszol magadra. És tudom, hogy bűntudatod van, teljesen feleslegesen, és abban is biztos vagyok, hogy magadban mindennek elhordtad a képességeid és a becsületed. De JoonMyun; meg kell tanulnod magadnak élni. Nem teheted meg azt, hogy bizonyos döntéseiddel senkit sem bántasz meg. Mindig lesz olyan ember, akinek valami nem fog tetszeni benned. Ezért sosem kell magadat okolnod, vagy változtatásokon törnöd a fejed. Te az vagy, aki. Két opció közül azt választottad, ami a többségnek jobb. Én voltam a marha, hogy nem láttam be; te csak és kizárólag a banda miatt hozod a döntéseket. Tudom, nem azért teszed, hogy jó kedved legyen, vagy könnyebben menjen az élet. Mostanában jöttem rá, hogy te mennyire önzetlen is vagy. És kérlek: Soha ne kérj elnézést, azért aki vagy!


- Miért érzem azt, ezt csak azért mondtad, hogy megnyugodjak?


- Mert te vagy a jó öreg Kim JoonMyun. Csak ezt kell észben tartanod.


Kris szavai mindig meg szoktak nyugtatni, de aznap nem sikerült. Egyszerűen képtelen voltam hinni a szavainak. Hazugságnak tűntek. Kellemes füllentéseknek, melyeket csak azért talált ki, hogy jobban érezzem magam. Nem akartam elhinni, hisz nem volt igaz.


Tíz órakor Jongin ült le mellém az étkezőasztalhoz, egy tál gabonapelyhet majszolva. Én pedig ugyanazt a kávét ittam, már ki tudja hány órája.


- Hyung, nem kérsz egy teát, vagy valamit?


- Kedves vagy Kai, de inkább kihagynám.


- Biztos? Mert elég réginek tűnik a kávéd.


- Jó lesz, hidd el.


- Ahogy gondolod.


Mielőtt visszavonult volna szobájába alig láthatóan, fordította felém a tekintetét.


- Csak, hogy tudd; én sosem kérdőjelezném meg a döntésed.


Tizenegy órakor újra Jongdae lépett a konyhába, ugyanott találva engem, ugyanazzal a bögrével, melyben változatlanul az a feketekávé lötyögött. Chen, ezúttal gyümölcsturmixot készített magának, ami apró örömként tudott nekem szolgálni. Legalább valamennyi tápanyag jut a szervezetébe. Így kicsit nyugodtabban hallgattam, ahogy matat az eszközök között. Ám, nem sokkal később Tao és Luhan csatlakozott melléje. Furcsa volt őket így látni, hisz a két kínai az óta az eset óta nem beszéltek az énekessel. Most azonban ők kezdeményeztek.


- Hyung – szólalt meg a szokványos gyermeki hangján Tao. Jongdae számára már ennyi elég is volt. Lendületből fordult hátra szorosan magához ölelve barátját, kiből kibuggyantak a könnyek. Sűrű szipogások közepette csak egyetlen mondatot ismételgetett. – Ne haragudj rám!


Nem kellett beszélniük, Chen tudta, mit akar a másik kettő mondani. Luhannak beszélnie sem kellett, csak sajnálkozó pillantásokat vetett barátjára, ki a fáradtságtól karikás szemekkel fogadta el azt.


Délben együtt ebédeltünk. Én ugyanazon a helyen, a kávémmal, a többiek D.O. levesét szürcsölgetve. Kínos csend foglalt helyet köztünk. Xiumin maga elé meredve robotmozgással kanalazta az ételt, fel sem emelve tekintetét. Chen hasonló módon. Kyungsoo aggódva pislogott rájuk, s Kai szavak nélkül próbálta nyugtat hyungját. A mellette ülő Sehun a tőle megszokott fapofával evett, időnként kínai táncos társásra pillantva. Yixinggel sokat sejtetően beszélték meg a dolgokat, már csak egymás szeméből kiolvasva mindent. A kínai jobbján leader társam fürkészte az arcokat, főleg Taoét, akivel az óta az este óta, sem békültek ki. A harmadik számú maknae nem volt hajlandó legjobb barátja szemébe nézni, helyette a halkan beszélgető Baekhyun-t és Chanyeolt figyelte, akik nem tűntek valami vidámnak. Valószínűleg a kis panda ezt akarta kideríteni. Bármi, kivéve szembenézni Krissel mi? Az asztalfőnél én ültem, már vagy hat órája, ugyanazzal a habitussal, változatlan löttyel a bögrémben és kínzó érzésekkel.


Két órakor átmentem a nappaliba. Persze az elengedhetetlen koffein tartalmú, kihűlt ital jött velem. A halál hangulatú nappali illet az életkedvemhez is. Nem akartam már otthon lenni. Az a család, amit annyira szerettem nincs már. Időre van szükségem, hogy feldolgozzam. De ezt sosem fogom megkapni. Az emlékek hamarabb visszatérnek, mint az új életérzés. És én nem akarok változást. A régi, mindig boldog családomat akarom visszakapni. Nem erre vágyom. Nem ezt akarom.


Negyed négykor beállított hozzánk a menedzserünk, különös jókedvvel az arcán. A többiek nem találkoztak vele, mivel akkor csak is hozzám jött. Ezért a lakásunk előtt beszéltem vele.


- Remek hírrel szolgálhatok a számodra, Suho!


- Igazán?


- Lenne egy filmszerep, amire külön téged kértek fel.


- ENGEM?! – A csodálkozástól rendesen feléledni sem volt időm.


- Nem egy hatalmas főszerep ne izgulj. A forgatásoknak egy-két hónap alatt vége lenne. Valami egyetemista srácot kell játszanod.


- És a forgatások itt lennének Szöulban?


- Hát nem egészen. Ki kellene költöznöd egy időre Daegu-ba.


- De hiszen az, borzasztóan messze van! Ki lesz addig a srácokkal?


- Ne aggódj ezen ennyit. Kris itt van, ő is leader. Tud bánni velük. És ez egy nagyon jó lehetőség a számodra. Ajánlom, használd ki!


Valahogy nem akartam otthagyni a többieket. Mégis szükségem volt egy kis szünetre. Egy kis időre nélkülük...


- R-rendben. – dadogtam bizonytalanul a válaszom, mire hyungom örömében majdnem megölelt.


- Ez remek. Ma este indulunk. Hatra visszajövök érted. Addig kérlek, készülj el.


Négykor már a bőröndömet pakoltam be. A furcsa hangokra egykori magán táncoktatóm lett figyelmes, ki halkan surrant be a szobámba, figyelve, ahogy készülődöm. Megfordulva csodálkozó tekintetibe botlottam. Hirtelen jelenléte megijesztett, így ijedtemben a mellkasomhoz kaptam.


- Lay, megijesztettél!


- Ne haragudj JoonMyun, nem volt szándékos. De te mégis mit művelsz?


- A menedzser hyung szólt, hogy van egy filmszerep a számomra.


- Filmszerep? Milyen filmben?


- Valami kamaszdráma. Csak egy mellékszerep. Így az én részemnek a forgatása egy-két hónap alatt lezajlik. Addig le kell költöznöm Daegu-ba.


- De az, rohadt messze van. És addig mi lesz a csapattal?


- Kris lesz a vezetőtök. Kérlek, fogadjátok meg minden szavát, míg nem vagyok itthon.


- Hiányozni fogsz, Suho.


- Te is nekem.


Hat óra előtt néhány perccel minden tag a nappaliban, csendben hallgatva a monológomat a filmről ücsörgött.


- Reméljük színészként is hatalmas sikereket, fogsz elérni! – A hosszú csendet Yifan törte meg, biztató mosollyal az arcán. De a hangulat, ugyanolyan halott volt, mint előtte. Nem bírtam. Menni akartam. Már nagyon...


Kris kikísért a kocsihoz, s segítette bepakolni a cuccaimat. Mikor már csípte az arcomat a hűvös esti szellő, búcsúzkodni kezdtem leader társamtól.


- Minden oké lesz. Ne izgulj miattunk.


- Igyekszem. – mosolyodtam el halványan. Kris bíztatóan megölelte fáradt testemet.


- Mutasd meg nekik mennyire jó színész is vagy. Mi pedig szeretettel várunk majd haza.


- Köszönöm Yifan.


Csak a kocsiablakból figyeltem őszinte mosolyát mellyel sok szerencsét kívánt nekem. Amint kikerült a látóteremből, hatalmas kő esett le a szívemről. Ahogy kiértünk Szöul területéről sírni tudtam volna a megkönnyebbültségtől. Sosem hittem volna, hogy egy nap, majd meg akarok szabadulni az imádott csapatomtól. De ilyen állapotban képtelen vagyok látni őket. Mintha mind meghaltak volna. Mindennél is mindenkinél jobban szerettem őket, de nem akartam látni őket. Csak egy kis szabadságra vágytam. Semmi többre. Ahogy kezdtem elbóbiskolni az autóban, fejemet a csillagok felé fordítottam. Éreztem, hogy valaki, ugyanazt a ragyogó valamit bámulja, mint én.


Fáradtan hunytam le szemeimet. Viszlát Exo. Majd egyszer újra találkozunk!